Megjelent a Lyukasóra folyóirat 2023/3. számában
Semmi sem adhatná jobb igazolását a Szolnoki Művésztelep munkáját vezérlő jelmondatnak: Megújuló hagyomány, mint a Nyomatról nyomatra címet viselő rendezvény, amely egy klasszikus képzőművészeti műfaj előtti tisztelgést, és -mondjuk ki, annak rehabilitálását- tűzte ki céljául. A magyar képgrafika művészete (korábbi elnevezésében sokszorosító grafika) hatalmas értékeket adott eddig is a magyar kultúra számára, és teszi ezt mind a mai napig annak ellenére, hogy a vizuális kultúra digitalizációja talán eltávolítani látszik a közönség igényét attól az áhítattól, amit a saját kézzel készített mű képes előidézni készítőben és befogadóban egyaránt. Igazi ünnepnek lehettünk tanúi tehát Szolnokon 2023. március 29-31. között a Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesülete (KOVE) és a Szolnoki Művésztelep közös szervezésében létrejött eseménysorozaton.
A KOVE-t 2020-ban tizenhárom grafikusművész alapította, akiknek közös célja a hazai hagyományos művészi grafika életben tartása, megújítása és népszerűsítése mellett olyan megnyilvánulási lehetőségek megszervezése, melyeknek keretein belül ez a nagy hagyományra visszatekintő képzőművészeti műfaj fenntarthatja kapcsolatát az érdeklődő közönséggel, és erősítheti szakmai jelenlétét.
A háromnapos rendezvénysorozat lehetőséget nyújtott minden érdeklődő számára, hogy betekintést nyerjen a művészi grafika műfajának több száz évre visszatekintő múltjába, jelenébe és a jövőbeli lehetőségeibe egyaránt. Mindezt kiállításokon, szakmai gyakorlati műhelyeken, könyvbemutatókon és előadásokon keresztül. Megidézésre kerültek ennek a kivételes képzőművészeti műfajnak a nagyjai, a könyvnyomtatás kezdetétől napjainkig, de ezzel egyidejűleg betekintést kaphattunk a rajzolat készítésének ősi hagyományába is, továbbá abba a széles lehetőség -tartományba, amely az elkövetkező idők vizuális világának formálói és befogadói előtt áll.
Az események vezérfonalát természetesen a mindenkori minőség képviselete jelentette a három nap során, amely a szervezők elköteleződése szerint kiemelt fontossággal bír egy olyan világban, ahol a vizuális információk özöne szinte természetesen hívja elő az ember igényét a minőségi látványélmény átélésére. Ez a három nap élő bizonyítéka lehetett annak, hogy az eszközhasználat sohasem lehet cél, hanem csak eszközéül szolgálhat azon belső vízió számára, amely az emberi lélekben, tudatban megfogan, és amely képes utat törni magának a kéz mozdulatán keresztül, akárha rajzeszközről, nyomtató felületről vagy billentyűzetről, számítógép monitorról beszélünk is.
A kortárs grafika magyar és nemzetközi helyzete sokrétű. Fellelhetők benne a tradicionális és a digitális elemek, ezen túlmenően pedig a posztdigitális érintettségű képi megnyilvánulások is. Ez utóbbinak ma az egyik legmarkánsabb megjelenítési formája a képzőművészetben a monitorokon megjelenő képi világ kézi munkával történő megjelenítésbe való visszaültetése. Bármilyen furcsán hangozzék is mindez, szembesülnünk kell azzal, hogy ez napjaink átélésének következménye, ami természetszerűleg jelenik meg azokban a kreatív művészi teremtő erővel megáldott fiatalokban, akiknek az élete a mesterséges intelligencia világában formálódik. Éppen ezért válik fontossá és egyre fontosabbá, hogy azokban az emberekben, akikre a jövő világ látványvilágát bízzuk, tudatosuljon az, hogy a látvány rendje, a kompozíció rendje, az erkölcs rendje, az érzelmek rendje egy és azonos örök rend. És mindez értelemszerűen független attól, hogy az ember milyen eszközt használ, hogy a saját maga által tapasztalt rendet, vagy akár ennek a rendnek a hiányára való figyelmeztetést szándékozik a befogadó tudomására hozni.
A rajz, a rajzolat készítése, a jelhagyás igénye az emberi tudomással egyidejű. Rituális, mondhatni szakrális folyamat. A múlt megidézésére és a jövő előidézésének megsegítésére szolgál őseredetétől fogva, függetlenül attól, hogy kapcsolódik-e valami, a látott világban tapasztalható tárgyhoz, lényhez. Nyilvánvaló módon kimondható, hogy a rajz, a jelhagyás az ember időbeli létezésének önfelismerésével egyidejű. Az, hogy az emberi tudomás ezen megnyilvánulásának mely korban, milyen eszközzel történő megvalósulása ölt testet, az esetünkben merőben másodlagos. Ez még akkor is érvényes, ha a Lascaux-i barlang sziklarajzait, a Dél-afrikai Drakensberg ábrázolásait, Keith Haring alkotásait vagy a mai street art művészetet vesszük górcső alá. Számos más példa is felsorolható lehetne, de a mai képzőművészeti világ érzékenysége ezen ősi késztetések irányában elvitathatatlan még akkor is, ha a nyugati civilizáció kultúrájának néhány évszázados hagyománya a látvány térszerű megidézését (egyébként teljes joggal) ráterítette a megidézés elemi-szellemi-lelki igényére. Akárhogyan is nézzük, a grafika, mint a jel hagyásának művészete és ezáltal az emberi tudomás emlékezetének szolgálója jelentőségében túlmutat minden adott korban aktuális társadalmi, történelem szemléleti preferencián és -mondjuk ki- nem az utódok, hanem a saját tudomás örökkévalóságának a rögzítésére szolgál.
Ebben az értelemben tehát bárminemű kép, rajz, nyomat, ami a létezés rendje szerint öltött formát, úgy szolgál, mint egy mérföldkő az emberi emlékezetben ahhoz, hogy a tudomás a testen túl is megőrizhesse önmagát.
A hagyományteremtő szándékkal megrendezett szolnoki elméleti- és gyakorlati szimpózium tehát egy tisztelgés a kézi rajz sokszorosításának évszázados hagyománya előtt, egyszersmind egy kapunyitás a jövő irányába, ahhoz, hogy azon át az ember örök képkészítő hagyománya átáramolhasson és utat találjon magának az elkövetkezőkben.
A rendvény Bugyi István József grafikusművész, a KOVE elnöke ötlete alapján és főszervezésében valósult meg. Köszönet érte!