Elhangzott 2024. április 4-én, Budapesten, a Széphárom Közösségi Térben, Verebes György
festőművész Szóma széma című kiállításának megnyitóján.
Megjelent az orszgut.com-on.
Verebes György festőművész kiállítási kollekciójának megközelítése kapcsán, időlegesen
félretéve a megszokott művészettörténeti vizsgálati szempontjainkat, a tárlat furcsa címének –
Szóma széma – indíttatására egy könnyed filozófiai sétát kell tennünk.
Platónnak – akit élete során senki sem látott nevetni –, a Krisztus előtti ötödik és negyedik
évszázad görög filozófusának egyik kései dialógusa a Phaidon, amelyben Phaidon elmeséli
Szókratész utolsó napját, utolsó beszélgetését tanítványaival. Szókratész a lélek
halhatatlansága melletti érveit hangoztatja: az ember testből és lélekből áll, de igazi ismeretek
megszerzésére csak a lélek képes. A lélek magasabb rendű tehát a testnél, uralkodik felette,
ugyanakkor azonban a test börtön is a lélek számára. Platón ezt két szóval fejezi ki: szóma –
(a test) – széma (a lélek sírja). Ezután a dialógusban a lélek halhatatlansága melletti érvek és
az ellenvetések általi cáfolatok kivédése következik. Mindennek fényében, illetve e tétel
összefüggésében kell mérlegelnünk az alkotó, Verebes György régebbi és újabb képeiből
felfűződő műegyüttesének rendezőelvét, amelyet így fogalmazott meg a festő: „A képek arról
a táncról mesélnek, amit a lélek és a szellem a testbe rejtve lejt abban a világban, amelyet
végső soron saját magából saját akarattal önmaga teremt. Ez a tánc minden teremtett lény
tánca, az alkotóé, a nézőé, mindannyiunké.”
A figurális festészetnek – amelynek roppant mély, több évezredes hagyományához
kapcsolható Verebes György piktúrája is – az alapja, a központi kategóriája az alak, a figura.
A figuralitás, a figura-központúság helyett azonban a Verebes-művek befogadásához
pontosabbnak ítélném a test megjelölését: a festő az emberi testre koncentrál, az emberi testet
mint lélek-börtönt tárja elénk. Az új testképek megjelenése azt a dilemmát veti fel, hogy a
festészet korábbi emberábrázolásai, a látványszerűen megidézett emberi alak helyett miért
vált fontosabbá, elsőrendűvé a test megjelenítése? Mert nem csak egy nézőpontváltozásról
van szó, hanem egy mélyebb indíték érvényesüléséről: a test művészeti analízisének
határozott szándékáról. A test valójának láttatásáról. Sturcz János művészettörténész mutat rá
a kérdéskört boncolgatva A heroikus ego lebontása című munkájában: „A kortárs művészet
mezítelen testet alkalmazó alkotásai már nem értelmezhetők az akt hagyományos
interpretációs keretein belül. Az ezredvégen ugyanis a test képe alapvetően megváltozott
mind a tudományban, mind a művészetben. Kilépett a klasszikus akt idealizáló-esztétizáló, a
testet kívülről és távolról, szoborszerű egészként értelmező szemléletéből, s egy illúzióktól és
idealizálástól mentes fizikai testkép felé mozdult el…” Verebes György korábban a test
részleteivel, az arcokkal és a kezekkel szembesített, míg az új kompozíciókban már a teljes
alakkal demonstrál. Mindehhez segítségül hívja a táncot, a test mozgással, testtartással
kialakított, kifejezést koncentráló alakzatát: a vásznon kimerevített test-pillanatok rögzülnek,
és az általuk hordozott, általuk sűrített új nézőpontokkal megjelenített test-kép által súlyos
jelentések tárulhatnak fel.
Tulajdonképpen az arcok és a kezek korábbi, itt is bemutatott kompozíciói a teljes alak, a
teljes test lényeges üzeneteket hordozó elemeiként jelennek meg, de a hiány-utalások, a
részlethangsúlyok, a nagyítások, a kiemelések révén. Verebes György arc- és kéz-képeinek
jelentésköreit faggatva fontos hangsúlyoznunk, hogy az arcok nem is emberi arcok, hanem
titán-portrék, a kezek meg nem egyszerű kezek, hanem mudrák, vagyis távol-keleti, ősi kéz-
jóga helyzetek leképezései. Vagyis Verebes György műveiről a görög mitológia isteneinek
hányatott sorsú, hatalmi harcokba keveredő és hatalom-sújtotta gyermekei néznének ránk, ha
felnyitnák szemeiket. Amiként az arc-kompozíciók, a mudrák esetében is időben és térben
távoli jelenségek motívumait idézi meg a festő: a hinduizmus és buddhizmus ama szertartásos
kézmozdulatait illetve kéztartásait, amelynek száznál több változata van a tantrikus
szertartásokban. És túllépve a görög mitológia és a keleti szellemiség szimbolikus
tartományain, eme arc-képek és kéz-képek hatásvilágát átélve elérkezhetünk a művek által
közvetített pszichikai hatóerőkhöz, a meditációk teréhez, a belső énünk, a lélek felé fordulás
ösztönzéséhez. Megfoghatatlan, behatárolatlan terekben járunk, soha nem látott, soha nem
ismert arcokkal szembesülünk, különös kéztartásokat, kézmozdulatokat tanulmányozhatunk,
amelyekben nem fedezhetjük fel a megszokott gesztusokat. Különösségeik vizuális
emblémákként az emlékezetünkbe vésődnek.
És az arc- és kéz-képek sorozatához kapcsolódva itt állnak előttünk az újabb, a teljes testet
megidéző képek: a mozgás, a tánc pillanataiban megragadott és megjelenített csupasz férfi
test-idézetek. A művek szemléléséhez néhány jellemzőre felhívhatjuk a figyelmet. Így a
különös testhelyzetekre emlékeztethetünk, amelyek nem hétköznapi módon álló, ülő, térdelő,
guggoló, fekvő, támaszkodó pozíciók, hanem mindig valami furcsasággal áthatott pozitúrák.
A testeknek nincs konkrét befogadó tere: határtalanok, behatárolatlanok a közegek, és e
sejtelmes közegekben mintha valaminő gomolygó üresség fojtogatna. A megfoghatatlanság, a
végtelenség atmoszférája lengi körül a testeket, amelyeknek festői nézőpontját a közeliség, a
testközeliség determinálja, de amelyeknek perspektivikus rendszerei, viszonyai csak nehezen
kibogozhatók. A mozdulatok, a gesztusok titokzatos jelentéshordozók: kétségbeesés, félelem,
megadás, megdermedés, visszahőkölés, lázadás, heroikus tiltakozás tanúi egyaránt lehetnek.
A testhez nem kapcsolódik tárgy, rekvizitum, de még egy drapériafoszlány sem. Nincsenek
attribútumok, mert a festőnek nincs szüksége ezekre: csakis a test drámája foglalkoztatja. A
test általában egy, egyedüli, és ez az egyedüliség lényegi viszonyítási pont: a festői
magányhoz sincs szükség társakra. A kolorit méltán nevezhető visszafogottnak: a szürkék, a
kékes-zöldek, a barnák halvány, érzékenyen modellált, finoman áttetsző, egymásba mosódó
árnyalatai lengenek át minden ecsetvonást, amely ecsetvonások révén puha, lágy foltokból
szerveződnek a test-motívumok. A körvonalak elomlók. A testben lakozó, a testbe zárt lélek
dermesztő, reménytelennek tűnő lázadása azonban ott lappang a sejtelmességek festői
áradásában.
Bevezetőnket Platónnal kezdtük, mondandónkat vele is zárjuk. A görög gondolkodó szerint a
lélek magasabb rendű, mint a test, és ezt számos tétel igazolja. Így alapvető lélek-sajátosság,
hogy homogén szubsztancia, amely az ideákhoz hasonlóan nem változékony. Hasonló csak a
hasonló által ismerhető meg, s mivel a lélek képes egyedül megismerni a tiszta ideákat, így
ezekhez hasonló, és az eredetük is hasonló. A lélek önmagától mozog. A dialektikus
következtetés az, hogy a lélek egyik jellemzője az elevenség, és sohasem képes a halált
befogadni. Ezt a premisszát igazolhatják, ezt a reményt éltethetik Verebes György lélek-
tájakon kalandozó, lélek-tartományokat kutató, a riasztó szépségű test sírjába zárt, eleven
lelkeket idéző, borongós képei: azt üzenik, hogy a lélek a halált nem képes befogadni.