Megjelent a Lyukasóra folyóirat 2023/3. számában
„A halálra az álomban lehet a legjobban felkészülni”
Tiszától Tiszáig jöttem – mondja Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, akit november végén a Szolnoki Művésztelepen látogattam meg. Amikor az interjút egyeztettük, máris mondta, ne taxizzak, várjam meg a vasúti pályaudvar főbejáratánál és kijön elém. Ez a barátságos előzékenység a lényéből fakad, erről győződhettem meg az együtt töltött nap során.
Verebes György 1965-ben a vajdasági Zentán született, és mint fogalmaz: az egész gyerekkorát a Tiszán, a Tiszában töltötte. Amikor 2002-ben Szolnokra jött és lement a folyóhoz, meglepődött, hogy feleakkora, mint a szülővárosában, de amikor megszagolta az iszapot, ismerős illat csapta meg az orrát és rögtön tudta, otthon van. Ennek nagy szerepe van abban, hogy Szolnokon otthon érzi magát. Az elmúlt évtizedekben több városban is megfordult. 1985-ben Budapestre jött tanulni, aztán Kecskeméten, Siófokon és Zágrábban is élt. Azt vallja, hogy az embernek azt a helyet kell megszelídítenie, ahol éppen van. 1989-ben képgrafikusként diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd évekig utcai portrérajzolással kereste a kenyerét, baráti társasággal előbb Budapesten, majd Siófokon, később Svédországban is. A létfenntartás mellett szakmailag is sokat profitált ebből: magabiztosságot adott neki. Mint fogalmaz, nem egyszerű úgy rajzolni, hogy közben húsz ember áll a hátad mögött és minden kézmozdulatodat nézi. Zentához a mai napig szorosan kötődik. A családi szálak mellett szakmai kapcsolatok miatt is visszajár. Gyakorlatilag el sem jött onnan. Azon dolgozik, hogy amennyire tudja, a vajdasági képzőművészeti életet megismertesse Magyarországon.
Orvos és zenész felmenőkkel rendelkezik, de korai gyermekkora óta folyamatosan rajzol. Úgy fogalmaz, Istennek hála, sosem kellett választania a festészet és a zene között. Azon viszont sokat gondolkodott, hogy mi lenne, ha így lenne. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy ha valami miatt megromlana a látása, és nem tudna a képzőművészettel foglalkozni, a zene továbbra is ott lenne számára. Szerencsésnek tartja magát, mert a két dolog teljes mértékben kiegészíti egymást. Sokszor megkérdezték már tőle, hogy melyik a fontosabb, tették ezt azért, mert hosszú időszakokon át főként zenélésből élt, amikor a budapesti klubzenei életben tevékenykedett, zenekarokkal jazzbárokban zongorázott. Bár ezen a téren hivatalos képesítése nincs, ebben nagy segítségére volt bátyja, Verebes Ernő zeneszerző (A Nemzeti Színház zeneszerzője, dramaturgja – a szerk.), akitől sokat tanult, majd a zeneelméletet is elsajátította.
A műtermébe lépve rögtön szembetűnik, hogy a helyiség tele van élettel, pedig most nincs itt minden kép. Megtudom azt is, hogy a festőállvánnyal szemben miért áll egy tükör: egyrészt megnöveli a teret, másrészt a festményt tükörfordításban is látja, ami a kompozíció szempontjából is fontos. A két tárgy közötti szakasz az ő festőfolyosója, ahol „táncolni” szokott. Általában éjszaka alkot, olyankor a műteremben lévő galérián alszik, hogy a családját ne zavarja. Van ott ágy, több polc, amelyen rengeteg könyv pihen.
Umberto Eco A Foucault-inga című regényét többször is elolvasta. Elevenen megjelentek Ön előtt a képek, érzések, hangok, így kezdett történelmi témájú képeket festeni, mondta egyszer. Hogy látja, miért volt ekkora hatással önre ez a regény?
Umberto Eco szinte összes könyvét elolvastam, kezdetben bőséges inspirációt merítettem az ő regényeiből. A Foucault-inga olyan érdeklődési területet nyitott ki számomra, amely a figyelmemet a metafizikai szemlélet felé terelte. A történelem rejtett vonalát mutatta meg azt, hogy a látható dolgok mögött rejtett összefüggések vannak. A középkor és a lovagi eszmény már gyerekkoromban is közel állt hozzám, előszeretettel öltöztem Pán Péternek, máskor meg középkori lovagnak éreztem magam. Ez az érzés nem múlt el, később pedig intellektuális szintre emelődött át. A lovagi eszmény huszonöt évvel ezelőtt egy középkori festménysorozatban kezdett el testet ölteni.
Nagy volumenű és összefüggő rendszerekben gondolkodó embernek tartom magam, ez a reál irányultságú képzésemhez köthető (Zentán vegyi technikumot végzett – a szerk.). A festményeim egy összefüggő rendszer részeiként léteznek, amiből nemigen szoktam kilépni. Grafikusként azonban, amikor a bátyám verseskötetét illusztráltam egy teljesen más jellegű dolog született. Sokan meg is lepődtek rajta. Megjegyzem, ebből is kialakult egy újabb rendszer, amely szerint ilyenkor dolgozom. Azóta mások is felkértek, hogy illusztráljam a kötetüket. Egyes képzőművészek számára az elkészült mű jelenti a munka célját. Másoknál a festés folyamata dominál és a mű csupán egy eszköz, amely az üzenetet közvetíti. Amikor festek, nekem nagyon fontos a jelenlét intenzitásának megléte, az átélés és az érzület átadása. Az érzület, amely szóban nem kifejezhető. Van, hogy ott állok egy tíz évvel ezelőtti festményem előtt és keresnem kell magamban, hogy ki festette. És ez jó.
Mi az asszociatív út, ahogyan például az Alvó titánoktól eljut a kezeket ábrázoló festményekig? Hogyan változik a figyelme? Hogyan születik egyik kérdésből a másik?
Ezek egyidejűleg vannak jelen, párhuzamosan jönnek létre. 2002 körül készült az első titános kép, aztán 2004-ben született meg az első kezes kép, onnantól kezdve szervesen kiegészítik egymást. A festés folyamatában a festőállvány előtti „tánc” is fontos szereppel bír. Ez olyan erős jelenlétet ad a folyamat átélésében, ami nagyban segíti az üzenet létrejöttét. Az üzenethez viszont vízió kell, ami viszont nem a festőállvány előtt születik meg.
Hanem?
Hajnalban. Reggel 5 és 6 óra között mindig felébredek és fél- vagy egy órát fenn vagyok. Olyankor a tudati tér szabad, nincsen terhelve, ezért az ember kristálytisztán lát. Ekkor képek és megoldások jönnek, amelyeket időnként le szoktam jegyezni. Bár mostanság annyira élesen jelennek meg előttem, hogy erre sincs szükség. Egyszer képbeli, máskor szóbeli megoldások jelennek meg, hogy miről is szól mindaz, amit tapasztalok, miért van itt, ki mondta meg, ki döntötte el, hogy úgy legyen, ahogy? – ez talán megfoghatatlan.
A festményei nem a test egészét ábrázolják, hanem arcokat és kezeket.
Az Alvó titánok című sorozat előtt olyan testeket festettem, melyeknek a feje helyén csupán jelzés szerű folt volt látható, mert ha lett volna kidolgozott fejük, személyekké váltak volna. Ez a szándék fel sem merült bennem. A képeken megjelenő testformák ugyanis egyfajta írásjelként működtek. Nem betűket, hanem szavakat, mondatokat jelképeztek; állapotok testbe öltött lenyomatai voltak. Az arcok megjelenésekor a szemekkel ugyanez történt. Nem akartam, hogy tekintetük legyen. Ha egy nagy vásznon rendesen megfestem a szemgolyót, akkor csak felnagyítás történik és az egész mű óriásposzterré válik. Ezek az arcok viszont nincsenek felnagyítva, hanem ekkorának teremtődnek. Ez a valós méretük. Ha tekintetük van, valakivé válnak, de ők nem valakik, hanem mindenkinek az arcai. Vagy senkié. Semmi közük az egyéniséghez, ők személyfölötti alakzatok.
Lezárt szemeket látunk.
De nem lehet tudni, hogy ezek a szemek valaha nyitva voltak-e vagy sem.
Egyszer nyitva lesznek?
Ezeken a képeken biztos, hogy nem. Ők befelé néznek. A test határvonalként van jelen a kint és a bent, az én és a te között. Leginkább az álom kapcsán tudom ezt leírni, amely során a látás egy másfajta tudomás szerint kristálytisztává tud válni.
Az álmaiból is tud meríteni?
Persze, sőt módszeresen dolgozom rajta, hogy uralni tudjam az álmaimat. Ez fog történni, amikor meghalok. A halálra pedig az álomban lehet a legjobban felkészülni.
Hogyan dolgozik ezen?
Közvetlenül elalvás előtt és az álomból való kilépés után. Van egy koncentrációs gyakorlat, amikor elalvás előtt megpróbálom megfigyelni az álomba merülés pillanatát. Ennek többféle módszere van, amelyhez képzett tudatra van szükség. Ennek egy egyszerűbb módja az, hogy viselned kell magadon valamit, ami az álomban is emlékeztet arra, hogy van tested.
Az álom során ugyanis lehet, hogy teljesen más jellegű test áll rendelkezésedre, sőt másik személlyé válhatsz. Olyankor nagyon könnyen átfordulnak a dolgok és nem mindegy, hogy elszenvedője vagy, vagy mint önálló tudomás, te irányítod a dolgokat. Az álomnak különféle fokozatai, lépcsői vannak, amelyeket a tudomás segítségével kell átlépni, hogy irányítani, formálni tudd az eseményeket. Az álomképek általában a szokványos ébrenléti képekből, emlékekből állnak. Ilyen a testben való létezésnek az emléke is, mert az egy emlék. Minden jelenvaló pillanat az előző pillanatnak az emléke. Így épül fel a tudomás, amely egy olyan üstökös, aminek nincs teste, csak csóvája van, és az emlékeknek a csóváját húzza maga után. A testben való létezést úgy írnám le, hogy az, hogy most itt ülök, csupán az előző pillanat testi létezésének az emléke. Ezekről ugyan nehéz beszélni, de lehet. Festeni is azért kell róla, hogy amennyire csak lehet, képileg is megközelíthető legyen, mert ezek emlékeztetők. Útjelzőként szolgálnak. Minél többet beszél az ember róla, az mindig segít visszaidézni azokat a hajnali tiszta állapotokat, amikor mindez beépült az emlékezetembe. Nem azért, hogy beszéljünk valamiről, vagy hogy okosnak tűnjünk, hanem azért, mert a saját szavak ilyenkor egyfajta útjelzőként szolgálnak. Az elhangzott szavak vagy a megfestett képek rögzíteni tudják az átélt tapasztalásokat. Ezért mondtam, hogy eszközként funkcionálnak.
A beszélgetés közben kávéval és nagyon ízletes halászlével kínál bennünket a művész felesége, Verebes-Nagy Edit. A desszert egy helyi különlegesség, szolnoki habos isler, amelynek majszolása közben a Szolnoki Művésztelep kerül szóba. Verebes György elmondja, hogy 2002-ben érkezett a Tisza-parti városba, 2003 óta pedig a művésztelep vezetőjeként dolgozik. Élete egyik legfontosabb eredményének azt tartja, hogy a művésztelepen önállóan alkotó emberek közösségként élnek együtt. Azt mondja, ennek semmiféle hivatalos kerete nincs, kizárólag a személyes jelenléten múlik, hogy mennyire tudnak itt közösségként működni. Persze nem konfliktusmentes, hisz 9-10 öntörvényű művészről van szó, mégis baráti közösségként működnek. Tapasztalati szerint ez az országban is kuriózum, mert a többi állandó, bentlakásos művésztelep inkább lakóparkként funkcionál, különösebb szervezett közösségi élet nélkül. Szolnokon az együttlétek fórumát a kiállításmegnyitók és a különféle kulturális események adják. Azokat az összes lakó látogatja. Gyakorta közös ebédre, vacsorára is sor kerül, vagy, ha egy művész díjat kap vagy szakmai elismerésben részesül, azt általában külön megünneplik. Arra is büszke, hogy a programokon nemcsak szakmabeli közönség vesz részt, hanem ezek az események szélesebb látogatói réteget is megmozgatnak. A nyári összművészeti fesztiválokat több száz, akár ezernél is több vendég látogatja.
Körbe sétálunk a művésztelepen. Láthatom, hol vannak a művészlakások, megnézzük a galériát, a szobrász- és grafikai műhelyt is. Séta közben Verebes György elmeséli, hogy a telep az egykori vár területén áll. Rámutat a Művésztelep közvetlen szomszédságában álló monumentális toronyszerű élületre, amely elmondása szerint az egykori várkapu helyén áll egyfajta építészeti idézetként, és amelyben rövidesen a Szolnoki vár történetét bemutató kiállítás lesz látható. Aztán egy régészek által feltárt területhez vezet, amelynek mélyén 16. századi kőfalakat találtak. A tervek szerint két év múlva itt egy látogatóközpont épül majd fel – galéria, koncertterem, rendezvénytér, irodák és vendég stúdiók is helyet kapnak benne. Az aktuális kiállítások megtekintése közben elmondja, hogy a galéria folyamatosan üzemel, évente 10-12 alkalommal nyitnak itt tárlatokat. Egész éven át különféle időszakos alkotótáboroknak és művészeti szimpóziumoknak is helyt ad a művésztelep, így a szakmai munka fluktuáció is biztosítva van. Mint mondja, ő személy szerint a kiállításokat szervezőként és nézőként is felhőtlen örömmel tudja élvezni, mert valójában mindegy, ki hozta létre, az a lényeg, hogy megtörténjen. Számára a művészet a cselekvés legtisztább, legszilárdabb, legrugalmasabb, tehát legnemesebb formája. Az itt és mostban a művészetnek kell a legjobbnak lennie, vallja. Hozzáteszi, egy adott ponton a sport is művészetté válhat, ez nem az eredménytől, hanem a cselekvés tisztaságától függ. Festőként ő is erre törekszik.
Mikor a szíves vendéglátást és a tartalmas beszélgetést megköszönve búcsúzom, azt mondja: „Azért jó, hogy eljöttél és élőben láthattad azt, amiről beszélek, mert bizonyos értelemben a Szolnoki Művésztelep működése és újjáépülése az én életművem egyik legfontosabb része.
Magyar Kultúra 2022. II. Évfolyam, I. szám. 52. p.
Megjelent az Art Limes művészeti magazin 2018. téli számában
Mintha magamról beszélnék. Amit látok, az táj. Akárhogy nézem, forgatom, értelmezem, fülelem, szimatolom, tapintom, a végeredmény ugyanaz: tájban vagyok. Helyesebben fogalmazva: tájba léptem. Igen, ez talán a helyes megfogalmazás, de magyarázatra szorul. Képileg.
Először: a táj atmoszféra, távlat, levegőég, geológiai alakzatok, organikus formák, növényzet, síkvidék, lankák, dombok és hegyek. Föld, víz, levegő. Fent és lent, jobbra és balra, közel és távol.
Másodszor: a táj épített környezet utakkal, hidakkal, házakkal, járművekkel, sínekkel, üzemekkel, gyárakkal, kéményekkel, csatornákkal.
Harmadszor: a táj az ember tája, ahol ő egyedül, vagy többed magában áll, sétál, mozdul, lehajol vagy felegyenesedik, gyomlál, kaszál, szerel, szemlélődik, vagy egyáltalán valamit tesz.
Negyedszer: a táj az emlékek tere, valós és képzetes egyidejűleg, ahol helyszínek, élethelyzetek, történések, személyek, tárgyak, hangok és hangzatok, szagok és illatok, tapintások és érintések szövődnek össze egy személyes tér- idő univerzumban, ahol minden tapasztalt dolog egyszerre az, ami, és ugyanakkor valami egészen más jelentést hordoz, jelképpé, szimbólummá, üzenetté válik.
Ötödször: a táj a jövő tere, a vágyaké, reménységeké, a terveké és elképzeléseké, de egyúttal a szorongásoké, félelmeké, tartózkodásoké és fojtottságoké is, a perspektíváké vagy a perspektívák hiányáé, a tiszteleté és bizalomé, a sértettségé, a be nem vallott irigységé, bosszúállásé, a megbánásé, vezeklésé és a háláé, amik a múltban gyökereznek, de a jövő az, ami cselekedetre váltja őket.
Hatodszor: a táj az álmok vidéke, ahol a tudomás szertelenül gyúrja össze az emlékezet és a jövőbeli várakozások képleteit olyan átéléseket, képzeteket állítva elő, melyek túllépik a verbális, vagy képi megfogalmazhatóság határát.
Hetedszer: a táj a lehetőségek birodalma, a formákkal teli nyitott tér, ahol áramlások, sugarak, áthatások, erőterek rétegződnek, formálódnak sajátos, egyszeri és megismételhetetlen térbeli képletté.
A táj átélése ezeken a stációkon át történik. Kezdetben én vagyok a tájban, végül pedig a táj van énbennem. Ami közben történik, az a festészet.
Utcai Dávid vérbeli festő. Akkor is, amikor jeleket, rajzolatokat ró, akkor is, amikor talált képtöredékekből kollázst készít, úgy kutatva vizuális emlékezetének szétszóródott dokumentumait, akár egy szenvedélyes régiségkereskedő, aki elmúlt idők tárgyait illeszti mágikus díszlet-struktúrává. Pályája íve változatos, impulzusokban gazdag, de tiszta és következetes. Kezdetben rabul ejti a környezet sokszínűsége, vagy épp monoton harmóniája, a színek és formák gazdagsága, a változások rebbenékenysége, a tónusok és valőrök ezerféle változata, a mozgások ritmusa, az árnyékok mélye és a csúcsfények ragyogása. Itt még minden az, aminek látszik. A föld az föld, fű a fű és a felhő is felhő az égen. Rögzít, dokumentál. Rátapad az élményre érzelmileg, rátapad gondolatilag, mi sem egyszerűbb, hiszen ez az ő vidéke, ezt a levegőt szívta magába születése óta. Aztán lassan, szinte öntudatlanul ráteríti minderre a tudomás hálóját. Finom szövet, könnyű és áttetsző. Bele van szőve minden, ami volt, és az is, amivé válni fog. A szálai közt ott van a gyerekkor, a szülők arca, a játékkockák, a traktorkerék, a barátok nevetése, faforgács, vonatzakatolás, festékszag, könyvlapok zizegése, ölelések, gyerekszuszogás, nyáklemez, monitorfény meg miegyéb. De ami a legfontosabb: ott van a kíváncsiság. A változás, a változatosság igénye. A kép tehát átalakul. A tudomás finom szövete a formákat néhol összemossa, vagy elfedi, a színeket megtisztítja, besűríti, térben hátratolja, vagy az előtérbe húzza. A mélységérzet maga mögött hagyja az enyészpontos perspektíva szabályrendszerét, szuverén síkokra bomlik, melyeken szenvedélyes pasztelles gesztusok lendülnek keresztül, galaxisok fényéveket leíró pályaíveit sűrítve festői mozdulatba. Barázdált, ősöreg szántóföldek kiollózott szelvényei, izomrostok nyúlnak, feszülnek, kolloidszerű sejtstruktúrák egymásba fonódó láncolatai növekednek óriási műanyag szerkezetekké, mint valamiféle kozmikus gyerek játékszerei, mégis tapintható valóságosságban, és mindez mintegy támaszték nélkül szabadon lebeg, áramlik, forog, süllyed, emelkedik egy kvázi valóságos mentális térben. Aztán tengelyek, vektorok, sugarak, spirálszerkezetek és geometriai struktúrák finom rajzolatai tűnnek föl, átdöfik, kifeszítik a képmezőt, elenyésznek, majd újra felbukkannak. Az emberi kéz beavatkozásának nyomai ezek, az elemző gondolkodás igényének dokumentumai, amely ízekre bontja, majd önkényesen új szerkezetbe illeszti a tapasztalt világ organikus képleteit. Megszámlál, elnevez, magyaráz. Hiszen a festő is ezt teszi, amikor kompozíciót épít. Az intuíció és racionalitás szerves elegyét hozza létre. Az egyetlen olyan akcionalitást, ami az embert a teremtő társalkotójává, művésszé avatja.
És ekkor a szemlélő számára feltűnik valami. A gomolygó, áramló, lebegő fragmentumok szövetében felsejlik a rend. A személyes, megélt múlt képi töredékei, a tanult ismeretek szimbólum-foszlányai sajátos, ütemes táncba kezdenek, és ennek a lüktető zeneiségnek a ritmusa kirajzolja a képfelület tengelyét. A képelemek a vízszintes és függőleges irányok megnyugtató, biztonságos rendszerébe simulnak. Ebben a koordinátarendszerben pedig – mily meglepő – kirajzolódik a horizont, a jól ismert szülőföld vidéke, a vajdasági táj. Ez a megszámlálhatatlan dimenziójú sík, amelyből templomtornyok tűhegyei törnek az ég felé, búzasilók tornyosulnak, jegenyék és nyárfák magasodnak, apró műanyag játéktraktorok füstje gomolyog, szántások barázdái nőnek hegyekké, felhő-drapériák terülnek óvón az égre és árasztják alá éltető nedvüket.
Tehát tájba léptem. Most itt állok, és feltűnik egy ismerős, kedves alak. Látom, hogy messziről érkezett, talán fáradt is egy kicsit, hiszen kozmikus utazáson járt, de szemmel láthatóan erővel teli. Otthonosan mozog, és ahogy közelebb lép, biztosan tudom, hogy nemsokára újra útra kel, mert a tekintetében ott a kíváncsiság. Utcai Dávid hazatért.
A festészeti tevékenységén túl zenével foglalkozik, publikál, és rendszeresen nyit meg kiállításokat. Szellemi atyja és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak, nemrégiben a Magyar Festészet Napja Alapítvány új elnökévé választották. Az idén, több más elismerés mellett, Munkácsy Mihály-díjban részesült.
Mivel nemrég volt a magyar festészet napja, beszélgetésünket ezzel a témával kezdtük.
— A magyar festészet napja szakmai kezdeményezés, ötletgazdája Bráda Tibor festőművész volt. Ünnepéül október 18-át, Szent Lukács napját választották, aki többek között a festők védőszentje is. A képzőművészetet manapság rengeteg módon lehet művelni, ennek a tevékenységnek a legnagyobb része a virtuális térben játszódik le. Van média-, projekt- és dizájnművészet, viszont ezek egyikének sincs valódi, tárgyi hordozója. A festmény olyan tárgy, amelynek saját mágiája, sugártere van, minden, amit az ember a teljes lényével — beleértve a keze munkáját is — készít, annak szükségszerűen kell hogy legyen mágiája. Ezt nagyon jól tudják azok, akik értékelik a régi bútorokat, melyek magukba szívták, illetve kisugározzák a lakásba az érintéseknek és az időnek az erejét. A festményt sem helyettesítheti, pótolhatja semmiféle reprodukció, monitor vagy virtuális valóság. A magyar festészet napja nem a művészek vagy a közönség ünnepe, elsősorban még csak nem is a műtárgyé, hanem azé az erőé, amely a műtárgy és a befogadó között lebeg valahol a térben, mint egy energiamező, és jobbá, szerencsésebbé, megértőbbé teszi a közösségeinket, a társadalmunkat, valamint saját magunkat is.
* Az alapítvány elnöki tisztsége csak egy társadalmi feladat, emellett számos más munkát is végzel az alkotóközösségért, ahova tartozol. A művészemberek általában húzódoznak az ilyesfajta tevékenységektől, te miért érezted fontosnak a felvállalását?
— Ezek a megbízások valahogy rárakódnak az emberre, és én nem szeretem elhárítani a feladatokat. Felelősségteljesnek tartom magam, igyekszem mindenben a legjobbat nyújtani. Számomra is meglepő módon bebizonyosodott, hogy kiváló szervezőkészségem van. Ez akkor kezdett kikristályosodni, amikor a szolnoki művésztelepre kerültem, ahol a munkaköröm elsősorban a szervezés lett. Mindezt igyekszem úgy végezni, hogy ne menjen az alkotómunkám rovására, hanem a kettő kiegészítse, erősítse egymást. Idővel az ember saját maga meg a környezete számára is szeretné visszaigazolni, hogy ő eredetileg alkotóművész, éppen ezért fontos számomra, hogy az idén két, különösen fontos szakmai elismerést is nyertem. Az egyik a Munkácsy-díj volt, a másikat pedig a Vásárhelyi Őszi Tárlaton kaptam, melyen a Magyar Művészeti Akadémia nekem ítélte oda a különdíját.
* A festészet mellett zenélsz és rendszeresen publikálsz is.
— Az Eső című Jász-Nagykun-Szolnok megyei irodalmi lap szerkesztőbizottságának vagyok a tagja, az újság képzőművészeti szegmenséért felelek, a megjelenő illusztrációkat szervezem, és a lapterv is nagyjából az én nevemhez köthető. Viszonylag rendszeresen publikálok írásokat, részben ezekkel az illusztrációkkal, részben az általános képzőművészeti témakörökkel kapcsolatban. Ezek a szövegek már elég szépen összegyűltek, elképzelhető, hogy nemsokára egy kötetben is megjelenhetnek. A zene ennél intenzívebben van jelen az életemben, habár állandó, stabil zenekarom ebben a pillanatban nincs, ami most rendben is van, mert annyira megsokasodtak a teendőim, hogy nehéz lenne a próbákat összeegyeztetni. Viszont rendszeresen fellépek, akár szólóban, akár a bátyámmal közösen, vagy különféle formációkban. Ezek már kevésbé klubzenélések, sokkal inkább kamarakoncertek, a műfajuk valahol a komolyzene, a jazz és az etnozene határán mozog.
* Egyetlen interjú sem készülhet veled, melyben ne említenék meg híres sorozatodat, az Alvó titánokat, mellyel már több mint egy évtizede foglalkozol.
— Ez egy folyamat, hiszen az az üzenet és tartalom, amely az Alvó titánokba bizonyos értelemben berobbant, élő szervezet módjára más formát kezd ölteni. Ez nem utolsósorban a festészeti módszereim fejlődésének is köszönhető. Nekem a rajzi stabilitásom már régóta megvan, viszont a színek iránti nyitottságom később érkezett. Technikai értelemben jó festő vagyok, amin azt értem, hogy rajzi vagy festészeti szempontból nincsenek technikai korlátjaim, nem fordul elő velem, hogy egy bizonyos gondot ne tudnék megoldani. Sokkal inkább arról van szó, hogy a probléma maga a módszer. Ha az ember nem ismer egy egzotikus fűszert, akkor nem tud elképzelni olyan ételt, amelyben felhasználhatná. Ha viszont egyszer már találkozott az ízével, kibővítheti az ötletei tárházát. Én a festés szempontjából most ebben az állapotban vagyok. Ahogy fokozatosan érik az érzékenységem, úgy csiszolódnak és kristályosodnak ki a technikai képességeim, illetve kerülnek elő olyan ötletek, témák, amelyek korábban nem. Az Alvó titánok elnevezés eltűnt a kiállításaim címéből — ők már megtörténtek velem, elvégezték a feladatukat, és most egyedi képcímekbe szűrődnek át. Előfordulhat, hogy ebből egy új ciklus alakul ki, viszont verbálisan ez még nem fogalmazódott meg bennem. A festészet napja alkalmából nyílt egy önálló kiállításom Budapesten, és jó néhány új képet is sikerült bemutatnom. Ennek különösen örülök, ahogyan annak is, hogy a hódmezővásárhelyi őszi tárlaton is három új alkotást állítottam ki. Én ugyanis viszonylag gyorsan megfestek egy-egy képet, de az előkészületi idő nagyon hosszú, és emiatt nincs sok művem. Pillanatnyilag egyetlen munkám sincs szabadon, mindegyik valamilyen kiállításon szerepel. Ez amekkora öröm, akkora nehézség is, mert naponta érkeznek felkérések, melyeknek szeretnék eleget tenni, viszont ez nem mindig áll módomban.
* A hosszú előkészület mit fed? Töprengést, gondolkozást?
— Valójában igen, csakhogy ezt a töprengést nem szó szerint kell érteni. Az utcán járva, vagy egy ilyen beszélgetés során, mint amilyet most is folytatunk, szövődnek az ötleteim. Ez az előkészület a mindennapok valamennyi percében tart. Éppen ennek köszönhető, hogy sok mindent csinálok, hiszen bizonyos értelemben mindent képzőművészként teszek. A szervezőmunkát, a megnyitóbeszédeket vagy éppen a kenyérvásárlást egy vizuális embernek a szeme, gondolatai, érzései által élem meg.
* Milyen gyakran tudsz hazalátogatni, tartod-e a kapcsolatot az itteni képzőművészekkel, mennyire vagy része a vajdasági magyar képzőművészeti életnek?
— Én elsősorban zentai vagyok, ám jelenleg Szolnokon élek, vagyis Tiszától Tiszáig mentem. Nem töltök Vajdaságban annyi időt, mint Magyarországon, viszont járok itteni művésztelepekre. Lassan egy zentai kiállítást is szeretnék, mert elég régen volt itt önálló tárlatom. Az Alvó titánok első nagyobb, összegző kiállítását Zentán rendeztem meg, és az alakulófélben levő, új ciklust is itt szeretném először bemutatni. Nem itt élem a hétköznapjaimat, viszont zentainak tartom magam, éppen ezért egyszerre vagyok távol is, és közel is a városhoz, ami jó, mert két külön perspektívát nyújt. Nagyon sok szakmai ismeretem, barátom van itthon, velük folyamatosan ápolom a kapcsolatot. Emellett igyekszem képviselni, propagálni a vajdasági művészeket Magyarországon. Remélem, a magyar festészet napja jövőre nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban, rendszerszerűen is kiterjed majd a határon túli területekre.
Legutóbbi hozzászólások