Publikáció

Elhangzott 2009. december 11-én a zEtna VI. Irodalmi Fesztiválján, Verebes György Alvó titánok c. albumának bemutatóján

Verebes György képeit szemlélve mindenekelőtt az előzetes, sejtésesen ismeretlen nemlét állapotáról kellene szólnunk, arról a kavargó ködfergetegről, mely mégis történet-nélküliségében mozdulatlan – s amely ugyanakkor híján van iránynak, tervnek egyaránt. Ám ekkor megjelenik egy halvány fénycsóva, amely a tett hírnökeként előkészíti a gondolatot. Ez valójában azért lényeges, mert a mérhetetlen világmindenségben az ember mindössze egy fontos jeggyel, egyetlen fontos tulajdonsággal ruházódott fel, ez pedig a tett, még pontosabban: a teremtés képessége. Emellett minden más csak elhanyagolható részlet.

Az ember a teremtés lényegi tulajdonságának birtoklásával áll kapcsolatban a kiismerhetetlen felsőbb erőkkel; azok másolataként rendezkedhet az adott térben és időben, azaz képes alakítani saját világát. Képes a változtatásra. Ez tehát a minőségi többlet, és – mint már állítottuk – e folyamatban a tettet megelőzi a gondolat, amely még szunnyad, egyfajta elmosódó révület, még nem áll össze mintává, amely aztán meghatároz minden későbbi képletet. Verebes alakjait ebben az állapotban találjuk, amolyan érlelődési szakaszban, egy pillanattal a teremtő gondolat megjelenése előtt. A létösszetevők még szétgurulva, az egymástól függő kapcsolódásnak semmi jele, ám a most alulról felfelé örvénylő tölcsér egyre szélesedő körkörösségében a születendő gondolat már puha gyolcsban, persze a rá következő hatástól azonban még innen, levés és létezés lét-alakjainak körvonalazódásából talán csak a suhanásra vágyó rezdület, meg az a folytonosan újjáéledő, tapadó szomjúság…

(Egyébként: minden vallás valahonnan innen eredezteti a világteremtés kezdetét, ebben az előkészítő mozdulatlanságban, s amikor az esély rajtpisztolya eldördül – az már a következő lépés, az már a derengő indulás, és ködoszlóban az ősminták felsejlése is.)

Nem tudni, az alvó titánokban, ott legbelül, megjelenik-e immár az első gondolat árnyéka, szüremlik-e, szilárdul-e lassan-lassan a látnokiság, bár ezt is kissé félve mondjuk, hiszen a látnokiság már egyfajta belső látást és éberség-csírát feltételez, ám mindennek meglétét csak találgathatjuk, a csukott szemek erről nem árulkodnak. Felfedik viszont Verebes György végtelenül izgalmas kísérletét, hogy látomás-tapasztalatait tudtunkra adja, sugallja, s másoknál is a beinduló mágikus erőkre bízva a megoldást – és a feloldást. A nyugvópont titkos helyéről tudósít ő, ahol még minden lehetséges. Az elszalasztott, vagy éppen a teremtő pillanat küszöbéhez érkezve mi pedig immár társutasaivá válunk.

Megjelent az Alvó Titánok Verebes György szolnoki festményein című művészkönyvben 2009-ben

Continue reading →

A szellemi léptékváltás titka Verebes György festészetében
2009. január 3-12. Budapest-Szolnok

Ha csak szellemi kaland a festészet sem vászon, sem festék, legkevésbé pedig az a különös illatú finom lenolaj nem kell hozzá. Ezt az idővel, a száradással, a kötéssel és a párolgással halványuló illatot sajnálnánk, de a kezünket nem kell, és a rongyot sem, amibe törüljük az ecsetet. Minden tiszta! Semmit nem kenünk össze, a látványt mindenki olyannak képzeli el, amilyennek a festő Verebes György leírta. Csakhogy a párhuzamos művek egy könyvben találkoznak, ahol a lapozó nem biztos, hogy olvasó, a néző nem biztos, hogy látó. Két párhuzamos élmény, és mi mégis: faltól falig, vászontól vászonig. Mert vonzó az a kihívó modernitás, hogy gondolat képpé lényegüljön, mi több a leghagyományosabb táblaképfestészet szabályait követve, (vissza az időben) „két perccel” az akadémizmust megbontó érzelemteli, természetelvű panteizmus, szimbolizmus felé tájékozódjon, a múlton innen, egy közelebbi festői múltat keressen, ahhoz, hogy kiszakítsa világát a hagyományosból. Az évezredek alatt kikristályosodott figuralitás megidézésével, az emberábrázolás eszköztárának részleteit kiragadva (az elgondolás elsődlegessége mellett is) a szabad ecsetkezelést és a méretet emelve az esztétikai megvalósulás középpontjába. A mitológia ekképpen válik meghökkentően, fölkavaróan izgalmassá. A mitológia, amely éppen annyira valós, készen talált, a műveltség által megszerzett, mint amennyire újragondolásával különös és eredeti.

A festő szinte tudatosan fojtja el magában a kalandos koloristát. A szín olyan szolga aki, mint az öszvér, a lehető legmegbízhatóbban és kitartóan cipeli a rábízottakat. Hordozza azt a képi világot, amelyet a nagyvonalúság és a mívesség között egyensúlyozva teremt az ecset. Ez a látszólagos visszafogottság munkál a tematikai választék, a portré, a test, vagy a legáltalánosabb XX. századi képi közhellyé koptatott kéz megjelenítésénél is. Pontosan tudjuk, hogy nem puszta ábrázolásról van szó, az élmény nem a látvány leképezéséből, a modell letapogatásából fakad, hanem egy érzelmi állapot filozofikus és ezáltal ( vagy éppen ezért) mélyen megélt lírai közelítéséről. Verebes György a kompozícióval, vagy ha földhözragadt fogalmazást választunk, a képkivágással operál, miközben váratlan léptékváltásai elszakadnak a természetestől. A belülről épülő látvány megnövelésével mégsem fordul a mikroszkopikus elemek megjelenítése felé, nem izgatja a kiüresedett fotórealizmus végletes megmunkáltsága, sokkal inkább a festői összefogottság, az anyagmozgás hangsúlyainak tudatosan teremtett egysége, amely a képi időt az időtlenség felé tereli. Ez a képi poénoktól való tudatos elfordulás, amely a megjelenített elemekben, az arcok, a test részleteiben a lehető legmélyebbre igyekszik ásni, s nem annyira a típusok, a jellemek, de az érzések egyetemessége felől közelít karaktereihez, az analitikus festészet lélektani finomságát nyújtja, az emberi önismeretet kísérti. Panteizmusa sem képi jegyeiben, sem utalásaiban nem konkrét, nem köthető tanokhoz, dogmákká rendezett hiedelmekhez, csak az emberhez és a hitet tápláló örök kételkedéshez. Ez a festészet ugyanis úgy hiteles, hogy nemcsak a nézővel, de önmagával is el tudja hitetni nélkülözhetetlenségét.

Filozófia és költészet? Történelem és mitológia? A műveltség önmagában is olyan teljes és örökké változó teher lehet, amely elrejti a lényeget, agyonnyomja az invenciót, a lendületet, a spontaneitást, a váratlanság, a keresetlenség szikrázó szépségét. Csakhogy Verebes Györgyöt az a fajta rövid lejáratú festői hatás nem izgatja. Az ő olvasmányokon, irodalmon, történelmen, filozófián, zenén, képzőművészeten, szabadon, tehát különös és irigylésre méltó természetességgel átjáró mentalitása úgy működik, hogy abban ott a részletek finom szépségének teljességtudata, a föltárható mikroszkopikus elemben a makro-világ egésze, a teljesség együttlátásának képessége. Európai tájékozottsága ismeri a helyi értékek egyetemes érvényességét, mert neki a Balkán és Közép-Európa kettős peremvidéke, a központ, ahol a klasszikusra szervesen épülhet rá a latin, a szláv, a germán, vagy az az ismeretlen eredetű és egyedülvalóságában is megejtően magának való, amit magyar műveltségnek tudunk, hiszünk. S ebben a provinciálisan globális világképben van valami közös Vilnától Zágrábig, Prágától Gdanskáig.

Értjük Verebes Györgyöt, de még inkább érezzük hitelét mindannak, amit mond. Pontosan azért, mert intellektuális világának ösztöneiben is van fedezete. Mert képeivel úgy varázsol el, hogy e világ nem evilági hangulatát hozza elő. Ez a meditatív monumentalitás a teremtés és a közelítés kettősségében különleges.