Publikáció

Elhangzott az Újbuda Galériában 2017. október 13-án a Magyar Fetészt Napja alkalmából

Kedves barátaim, tisztelt ünneplő közönség!

Ma a festészet ünnepét üljük, illetve gyalogoljuk majd végig a XI. kerületben.  A  XI. kerületi Önkormányzat épülete 2002-ben is meg volt, 16 évvel ezelőtt. Valahol a közelben volt az akkori polgármester asszony: Dr.Juhos Katalin irodája. Ott vállt hivatalossá , hogy a magyar festészetnek legyen ünnepe és a napja legyen október 18.án Szt. Lukács, az orvosok és a festők védőszentjének neve napján.Így tehát ez a hely többszörösen is fontos a MFN életében. Tudni illik 2002 óta színre és nemre való tekintet nélkül eddig még minden polgármester és kulturális bizottság támogatta ezt a szerintünk is életrevaló kezdeményezést, melyet mái napig élvezünk. Ez a galéria pedig létrejötte óta Mika Edit vezetésével minden alkalommal megrendezte a MFN tiszteletére egyéni, vagy kollektív kiállítását. Nagyon nagy köszönet érte.

Most pedig egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk, ugyanezen a helyen nyitjuk meg Verebes György Munkácsy díjas festőművész a MFN kuratóriuma új elnökének bemutatkozó tárlatát a mi kerületünkben.

Verebes György egy művészeti polihisztor: festőművész, zeneszerző és interpretátor, grafikus, díszlet és arculattervező, filozófus, művészeti rendezvények szervezője és nem utolsó sorban apa. Gyuri szerint ez mind eszköz a lét teljes átélésére. Ez olyan felsorolás volt, amely két embernek is sok lenne, tehát két végéről égeti a gyertyát. Hála Istennek fiatal és erős, így hallatlanul okosan és ma már nagy rutinnal szervezi az életét, amiben kedves felesége Edit asszony rengeteget és megértően segíti. Köszönet érte és mindazoknak a hölgyeknek, akik hasonlóképen küzdenek a férjükkel együtt

Ezt a megnyitót egy riposzt megnyitónak szántam, tudniillik ezelőtt néhány héttel Gyuri barátom egy olyan parádés és szellemes megnyitóval lepte meg a közönséget és engem is, a belvárosi „Szép 3 „ kiállító térben ,hogy ezt a vágást nagyon komolyan kell vennem. Mivel már öreg vagyok és mindent elfelejtek, le kellett írnom a mondandómat.

Tehát a „mudrák” és az „alvó titánok” sorozatból láthatunk most egy válogatást. Mi az a mudra? Szanszkrit nyelven pecsétet, jelzést, vagy kéz mozdulatot jelent. Szimbolikus vagy szertartásos kéztartást. A hinduizmus vagy a buddhizmus egyes mudrákat teljes testtel végzik, de a legtöbb mudra kéz és új mozdulatot takar. Ezt Gyuri szabadon értelmezi és kanonizált mudrákként , gyógyító írásjelként alkalmazza képein. Ez eddig a verbális megközelítés, de mi a vizuális értelmezése? Anno a mesterem Szentiványi Lulu bácsi Rembrandt imádó volt.(Ezt csak zárójelben említem meg, hogy Lulu elhatározta, hogy az összes létező Rembrandt művet megnézi. Elmondása szerint az Európaiakat igen, de az Amerikaiakat nem sikerült meglátnia) Az ő hite volt az, hogy a kompozíció az elmerítés, az elhagyás és a kiemelés alapján jön létre. Például a ”tékozló fiúnál „ a négy látható figurán kívül még további két figura is felfedezhető alig észrevehetően a sötét környezetben de csak az apa és a fú figurája a főszereplő. Vagy a Saul és Dávidnál, Saul drámai alakja megvilágított ünnepi díszben szeméhez emeli a súlyos bordó bársony drapériát (és most jön a csoda) a veronai zöld föld és vörös vasoxid finom keverékéből egy hatalmas teret fest a mester, ahol aztán a kis Dávid finoman megvilágítva pengeti a lantját , amely olyan szépen szól, hogy Saul mélységesen meghatódik, a következményt pedig ismerjük.

A tér létrejötte Gyurinál is hasonlóképen történik. Az imára kulcsolt kéz a „hegy”,az elengedő kéz „kehely II” az Isteni fényt befogadó kéz” kehely I”

pantomím szerűen bontja ki a sötétből a jelentéseket. Mi adja a kezek plasztikáját? A tiszta axióma . Ha a fény hideg, akkor az árnyék meleg színhőmérsékletű. Fordítva ugyan ez érvényes. Az impresszionisták hideg árnyékokat és meleg fényeket festettek. Ez a természetes és a mesterséges fénytől is függhet. A festő nem tudja elkerülni, hogy ha figurát fest, akkor az ne hasonlítson saját magára egy kicsit. Nézzék meg Gyuri kezét, akkora mint egy szív lapát és ha beszélni kezd , azonnal gesztikulál vele mint az olaszok. A gesztusai nagyon hasonlítanak a mudrák kézmozdulataira. Ezzel nyomatosítja a mondandóját. Szép, nagyon jól látható szerkezetes keze van. Valószínűleg ez a nagy kéz a zongorázásnál is hasznos. Szerintem időnként a saját kezéről készült fotók és rajzok, nagyban segíthetik a festést. Kanonizációról beszéltem.

Igen, egy kézmozdulat jelentését piedesztára emeli a festő. Nem is érdemes másként kezdeni a munkát, mint azzal a tudattal, hogy semmi sem az ami, hanem annak égi mása a festményen. Ezt az itt látható kompozíciók fényesen bizonyítják.

Értelmes káoszból indul a kép. A sötétek ritmusát keresem, a hideg színek és meleg színek arányát felfestem, a tér létrejöttével bontom ki a kezek plasztikáját. A kiemelésnél csak annyira közelítek a látványhoz, amennyire a kompozíció megengedi. A fényeknél finom rózsaszíneket teszek fel és néha még a hüvös világos csillanásokat is felfestem. Az árnyékoknál finom zöldekkel és umbra természetessel segítem a plaszticitást, mint annak idején Giottóék tették.    Az „alvó titánok „sorozatra szinte teljes mértékben elmondhatók az előbb említett festészeti megoldások. Természetesen abszolút más tartalmi vonatkozásban. A titánokat Verbes Gyuri abban a megfogalmazásban értelmezi , miszerint: szellem óriások, rendkívüli tehetségűek, hatalmas alkotóerejű emberek. Szemüket soha nem láthatjuk, nem, mert kizárólag befele élnek és a belső életüket láthatjuk az arcukra kiülve. Ezek mind egy egy érzelmi állapotot jelentenek. A titánok szó meghatározásában óriási tehetségekről és kiváló képességű emberekről szóltam igen , de a festő épen  az áhítat által megszépült hétköznapi emberekről festi a képeit és nem biztos, hogy ezek tényleg ember feletti emberek, de lehetnek azok is. Tehát a tisztességes hétköznapiság emelkedik itt piedesztára. Egyik riportjában azt mondta Gyuri, hogy könnyű volt a trendek vonzásáról lemondania, hiszen egyértelmű volt számára , hogy úgy akar dolgozni hogy a közlés vágyának engedjen teret, az elődök példáján. Isten bocsássa meg nekem, de a Verebes képeken egy csöpnyi nagybányai ízt is vélek felfedezni. Befejezésül csak annyit, hogy a művész jóakaró barátai szerint és a művész véleménye szerint is ezeket a sorozatokat nem lehet fejleszteni ezek jól vannak így ahogy vannak! Nagyon jól! Egy másik sorozatba kell fogni.

Isten adjon ehhez jó egészséget és sok erőt. Szeretettel várjuk az új képeket.

Dr. Hóvári János írása a Magyar Napló 2017. júniusi számában jelent meg

Verebes György a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb festőművésze. Maga is vallja, hogy nem érdeklik trendek és divatok: nem kíván igazodni egyetlen irányzathoz sem. Számára a festészet asaját gondolat- és érzelemvilágának kivetítése a vászonra szellemi és tehetségbeli képességeinek segítségével. Művészetében az ihlet, a sajátos pillanat kínzó gyönyöre felülír minden mást. Ars poeticája szerint a művészet elsődlegesen nem a bennünk lévő tudásról és racionalitásról szól, hanem mindarról, ami azon túl van, egy adott pillanatban a személyiségből kiárad − ettől egyedi és hiteles.Verebes György a bácskai Zentán született 1965-ben, a képzőművészeti főiskolát már Budapesten végezte. Közel két évtizedes budapesti élet után, 2002-ben Szolnokra került, és 2003 óta az ottani művésztelep vezetője. De megmaradt zentainak. Nemcsak azért, mert neves orvos szülei a délvidéki városban élnek, hanem a Tisza is odaköti (régebbről és személyiségformálóbban, mint Szolnokon); örül, ha látja a zentai ódon kapualjakat, ha találkozik ottani régi barátaival, mert Zenta nemcsak az övé, hanem ő maga a két lábon járó zentaiság. Az elmúlt két-három évtizede ingázás volt Budapest, Szolnok és szülővárosa között. Ezt jó kedvvel és odaadóan tette és teszi, s ebben testvére, Verebes Ernő, aki dramaturg és irodalmár, hű társa. Verebes György sokoldalúan képzett művész. Nemcsak jó festő és grafikus, hanem kiváló zenész, remek irodalmár is. Olyan ember, aki az összművészetiség fáradhatatlan harcosa, de mindig felhívja a figyelmet arra is, hogy az egyes művészeti ágak kifejezési eszközrendszere egymástól eltérő. Maga is szívesen kirándul az egyik területről a másikra. Verebes György ebben az évben kapott eddigi festészeti életművének elismeréséért Munkácsy Mihály-díjat.

Saját bevallása szerint sokáig kereste képzőművészeti útját. Szakítani kívánt korai korszakával: a középkor világát felidéző formáival és színeivel. Mélyebbre kívánt menni az elmúló időben, az egyetemességben, de az emberi szellem mélységeiben is: talán a velünk és bennünk élő tudatalatti világa felé akart fordulni. Saját útját, Szolnokra költözése előtt, a Kecskeméti Alkotóházban találta meg: a műteremház veretes kopottságában találkozott a titánokkal, akik azóta is vele élnek, s velük (általuk) találta meg új (és máig kiható) formai−tartalmi nyelvét. Ez az új művészi világ egyszerre ikonikus, misztikus és mágikus. Verebes György egyetemességre törekszik, és vele együtt talán az ikonfestői elfeledhetőségre is: mert hitvallása szerint a mű a legfontosabb! De ez számára szerencsére elérhetetlen, mert ebben gátja saját személyisége, intellektuális mélysége, tehetsége, ihletettsége és sziszifuszi küzdőereje. Verebes György természetesen csak a szellemi−lelki percepciót illetően ikonikus. Képeiből mélység, hit és gondolat sugárzik, de nem vágja a szemünkbe, hogy pontosan mi: a narráció sejtelmes homályban marad. Éppúgy, mint az Istenszülő Szűz Máriát vagy Jézus Krisztust készítő bizánci mozaikmesterek, a szemlélőre bízza, hogy ki, mit olvas ki a műből (az ikonból). Képei esztétikailag azonban nem ikonok, hanem remek festmények, amelyeknek egyszerre van térszerkezeti−színvilági valós és illuzórikus hatása. Verebes György titánábrázolásai magukban hordozzák nemcsak a mitikust, hanem a misztikust is. Mivel nem egy-egy jól ismert titánt vagy titaniszt fest, a valódi mondandó homályban marad. Éppúgy, mint a preraffaelita reneszánsz korai mestereinél. Mint Simone Martini (1284 k. − 1344) az Assisiben lévő Szent Ferenc-bazilika Szent Márton-kápolnájában készített freskóin − többek között − a magyar szenteket jelenítette meg: Szent Erzsébet szomorú, de nem tudjuk miért; Szent Margiton látjuk, gondolkodik, de nem tudjuk, hogy min; Szent Imre pedig csak előre néz, de nem tudjuk, hova tart. Martini és Giotto, valamint számos kortársuk áttörték a bizánci művészet falait, de nem szakadtak el a művészet körüli misztikától: a quattrocento, tudjuk, ezen túlment, s ezzel előkészítette Raffaello korának míves narratív festészetét. Verebes Györgyhöz, aki a remek olasz medievista Umberto Eco könyveinek szakavatott olvasója, közel állt a trecento gondolatvilága, Dante Isteni színjátéka.  Én úgy látom, hogy titánkorszakának egyik forrásvidéke, akár tudattalanul is, a trecento őszintesége, félelme attól, nehogy a részletek elleplezzék azt, hogy készek vagyunk elfogadni a transzcendens misztikumot, még akkor is, ha nem értjük. Verebes titánsorozata mágikus is. A mágia jövőt fürkésző és azt befolyásolni kívánó világ. Ki ne akarná, hogy az alvó titán jól álmodjon, és utána jót tegyen? Ezzel még akkor is így vagyunk, ha tudjuk: vannak tartaroszi, rossz titánok is, akik sohasem fognak jót tenni. De a mágia, hátha még rajtuk is segít!

A görög mitológiai titánjai és titániszai (Uranosz és Gaia gyermekei, valamint azok leszármazottjai, akik között vannak jók és rosszak egyaránt), a görög istenek bukott második nemzedéke, akiket (többségüket) Zeusz kizárt az Olümposz fenséges világából, pedig ők hozták el a képességeket az emberek közé, s tették őket ezáltal többé. Bukásuk ellenére is halhatatlanok, s még kínjaik között sem érzik az időt, de a halál drámáját sem. Időtlen időkig képesek várni a szabadulást, hogy majd Zeusz ellenében azt tegyék, amit akarnak: jót és rosszat − vagy épp a semmit. Ez talán a legemberibb a titánokban. De ezáltal alkalmasak arra is, hogy a művészetben a küzdő ember misztikus és mágikus szimbólumai legyenek: az emberi vágyaknak és álmoknak, de a titkoknak is: vannak-e még tarsolyukban kibontatlan Pandóra-szelencék? A titánok világának mítoszai, amelynek megvannak a keleti és germán mitológiabeli párhuzamai is, olyan egyetemes bölcsességekről szólnak, amelyek az emberiség ősi történelmének máig nyúló tartóoszlopai: ösztöneinkről, csalfaságainkról, hitünkről és hitetlenségeinkről, hűségünkről és árulásainkról, szeretetünkről és gyűlöletünkről, s nem kevésbé halálfélelmünkről.  „A küzdelem – vallja Verebes György – a titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.” Az emberiségben lévő mélység tehát nem más, mint a madáchi „küzdés maga”. Küzdelem az életért, a boldogságért, a tudásért, a szerelemért − és még ki tudja miért. A kecskeméti műtermi félhomályban ilyen tartalommal jelent meg Verebes Györgynek az első titáni arc; ezt követően pedig a titáni kezek, néha testrészek is, de sohasem az egész titán, az egyéniséggel rendelkező titán, mint ahogyan azt, a művészettörténet számos remek alkotásán egyébként láthatjuk. Verebes művész úr titánjainak szeme mindig csukott. Így személytelenek, mert a személyiséget a szem adja. Nem tudjuk – vallja Verebes György -, hogy azért csukott-e a szemük, mert már láttak, s mindent tudnak; vagy azért, mert még sohasem nyitották ki szemük, s amolyan örök alvók vagy alvajárók. Így a titánarcok közvetlenül nem közölnek semmit: a szemlélőnek kell kitalálnia, miről is szólhatnak. Verebes György többször is úgy nyilatkozott, maga sem tudja, hogy némely titánja miről is mesél, de többeket elmondása szerint jól ismer: tudja, hogy náluk a csukott szem mit takar. Az ihlet, amely hatására képei készültek és készülnek a szolnoki hajnalokon, néha csak a formát határozza meg, a tartalmat pedig gyakran ködben hagyja. Így a titánsorozat képei is rendre mások. A régebbi képeihez való (festékkel és ecsettel történő) visszatérések olyan megvilágosodások, amelyek során valami misztikus és mágikus erő vezeti kezét és irányítja szemét: a kép változik és néha új tartalmat kap. A Művész visszafogott színekkel, rafinált fénymozgásokkal és árnyékokkal megélénkített testrészei sejtelmesen, valaminő megnevezhetetlen állapotra utalnak. A befogadóban keltett érzelmi hatás mellett kiérződik az alkotó átszellemült lénye is.

Titánjai hatalmas szobrok (egyes filológusok szerint a görög hiedelemvilágban is „fehér agyagemberek voltak, nevük is ezt jelenti), amelyekből csak egy-egy testrész látszik. A művész első titános korszakában többnyire a fej, a másodikban pedig inkább a kéz.  A váltás oka: a kéz legalább annyira a lélek tükre, mint a szem. A kézből azonban nem lehet egyértelműen a személyiségre következtetni, így az továbbra is homályban marad. Verebes György a kézképeknek tudatosan adta a „mudra” nevet, amely a buddhista (jóga) ikonográfiában a kéztartások összességét jelöli. Az indiai bölcselet szerint minden kézmozdulatnak megvan a maga története. Vannak olyan értők, akiknek ez nyitott könyv; a legtöbb embernek azonban örök talány.

Verebes György művészete arról is szól, hogy helytől és időtől függetlenül mennyire magunkban hordozzuk az egyetemes kultúrát. Mennyire magától értetődő, hogy ha lebontjuk a kultúrák külső borító anyagát, felsejlik az ősi. A nemzeti, sőt a népi kultúrák is magukban hordozzák − öntudatlanul is − a klasszikus antikvitást. De ahhoz, hogy ez előjöjjön: az alkotónak szabaddá kell tennie magát a rá rakott iskolai és művészetpolitikai, valamint társadalmi művészetpercepciós elvárásoktól. Önmaga felé kell fordulnia: évekig a nagy, sötét, kerek erdőt járnia. Ha a művész ezt meri vállalni, s ehhez kellő tehetsége és kitartása is van, szinte önmagától kanyarodik vissza az egyetemesség időtlen formáihoz és tartalmaihoz, persze csak akkor, ha ebben az ihlet is segíti. Verebes György szerencsés: megadatott neki az isteni kegyelem, hogy megtalálja azt a pillanatot (vagy kiszenvedje azt), amikor egyéni útjára ráléphetett. Ez nem csupán megnyugvást, új erőt, hanem örömet is adott neki. Kívánok neki sok olyan hajnalt, amikor úgy érzi magát, hogy becsukott szemmel is látja a színeket, s ecsetjének mozgását pedig valami belső erő vezérli; agytekervényeinek racionális−korrigáló idegszálai pedig meghatódottan figyelik, hogy a kép miként festi magát. Vagy a titánok, átívelve évezredeken, maguk vezetik kezét, hogy a 21. században is nyomot hagyjanak maguk után: ha nem tetteikkel, akkor legalább álmaikkal és gesztusaikkal. Valamiképp a titánok mítosza is arról szól, mint az elmúlt 500 év magyar történelme és abból levonható tanulsága: Devictis vincit (A legyőzött győz). Persze csak akkor, ha van akarat, büszkeség, tehetség és szorgalom. A titánok alvása pedig nem a vég, hanem a felkészülés a jövő küzdelmeire! De jó lenne, ha napjaink magyarsága végre ráébredne  erre. Verebes György titánsorozata nem csupán művészi kapcsolat a bennünk is lakozó őserőkkel, hanem a magyarság jelenlegi létének is remek allegorikus megragadása.

Az interjú a kultura.hu-n jelent meg 2017. június 6-án, a riportot Fischer Viktória készítette

Verebes György festőművész március 15-én vehette át a Munkácsy Mihály-díjat. A képzőművész nemcsak filozófiai mélységű festményeiért érdemelte ki az elismerést, hanem az alkotóközösségért végzett munkájáért is, ugyanis már csaknem tizenöt éve a Szolnoki Művésztelep vezetője. Verebes Györggyel művészetéről, a fiatal képzőművészekről és a Szolnoki Művésztelepről beszélgettünk.Első pillantásra Verebes György képeit rendkívül személyesnek éreztem, mintha beleláthattam volna a festő legmélyebb gondolataiba. Volt azonban valami, ami megtörte ezt a személyességet. Ez talán az Alvó titánok című sorozatban érhető tetten a leginkább, amelynek darabjain lehunyt szemű lényekkel szembesül a néző, idegen, szoborszerű alakokkal, de mégis van bennük valami emberi, valami sokkal mélyebb annál, mintha csak egy lélek pillanatnyi visszatükröződései lennének. Egy korábbi – szintén történelmi ihletésű – alkotásán, az Alkimistán azonban egy sokkal tudatosabb ember kéznyoma érezhető, így maga a mű is valósabb, nincs meg benne az az álomszerűség, mint az említett Alvó titánok vagy a Mudra című sorozatokban. Verebes György nagyon sokszínű festőművész, aki előszeretettel kísérletezik régi festészeti módszerekkel – lásd Alkimista, ahol 19. századi módszerekkel alkotott –, igyekszik a lehető legtökéletesebbet kihozni önmagából. A zentai születésű művész 1989-ben szerezte meg diplomáját a Magyar Képzőművészeti Főiskolán (MKE). Festészettel 1988 óta foglalkozik, de készített már könyvillusztrációkat, színházi díszleteket, tervezett belsőépítészeti arculatot is. A képzőművészet mellett pedig kiváló jazz-zenész, több zenekarban is közreműködik mint zongorista, zeneszerző, még színházi zenét is szerzett. Sokrétű tevékenységéért pedig március 15-én átvehette a képzőművészet egyik legrangosabb díját.

Egy korábbi videóinterjúdban azt mondtad: sokáig az utcán festettél portrékat, ebből éltél. A pályád elején pedig mindig ott volt a bizonytalanság: vajon tényleg jó vagy-e? A március 15-e alkalmából kapott kitüntetés váratlanul ért?

Nagyon sok mindent jelent ez a díj, fontos visszajelzés. Ha az ember régóta hiteles szakmai munkát végez, és arra érkezik reflexió a szakma részéről – vagy a közönség részéről –, akkor az hatalmas elismerés. További erőt ad, és emellett olyasfajta visszajelzést is nyújt, hogy nem terméketlen talajra hullik az, amit csinálok, hanem valamilyen módon hatása van a kulturális közéletre. Ez fontos, mert ezt a tevékenységet az ember hittel, bizalommal végzi, és számít arra, hogy amit gondol a világról, értékrendekről, amilyen szemszögből megközelíti az alapvető egzisztenciális kérdéseket, azok megértésre találnak.

Az Alvó titánok és a Mudra című sorozatok – ahogyan az Alkimista című kép is – rendkívül beszédes, és mind egy adott történelmi korhoz kötődik. Vannak momentumok, időszakok, amelyek alkotásra késztetnek?

Az érdeklődési körömben és a munkásságomban is megjelennek különféle történeti szempontok. Idézetként vagy hivatkozási alapként, de ezek elsősorban nem motiváló tényezők, hanem inkább egyfajta fegyverzetként funkcionálnak. Azok a dolgok, amelyek engem alapjába véve foglalkoztatnak, főként egzisztenciális kérdések. Természetesen nem a létfenntartásra és a pénzügyi egzisztenciára gondolok, hanem azokra a kérdésekre, amelyek legbelül mindenkit érdekelnek: az önkutatásra, a saját reakcióinknak, a saját érzelmi világunknak az átvilágítására. Ha egy kölcsön vett szót tudnék használni – amely kicsit fellengzősnek tűnik –, akkor egyfajta megvalósítási útvonal dokumentumai ezek a munkák. Azt vallom, hogy az ember csak akkor tud hatékonyan és tisztán működni a világban, ha tisztában van önmagával, ismeri a saját működését, és adott pillanatban pontosan nyomon tudja követni a saját reakcióit. Nagyon egyszerűre lefordítva azt mondanám, hogy igyekszem olyan úton járni, amelyen a lehető legkevesebb alkalommal kell azt a szót használnom: sajnálom, megbántam valamit. Ha nem vagy nagyon ritkán kell az embernek megbánást tanúsítania valamivel kapcsolatban, amit elkövetett, akkor jó úton jár, mert az azt jelenti, hogy egyre inkább sikerül önmagát átvilágítania. Ez az állapot pedig kisugárzik és rendezett körülményeket teremt először a szűk környezetében majd pedig remélhetőleg a szélesebb környezetében is. Nevezhetjük ezt egyfajta tisztán látásnak arról, ki is vagyok én, hogyan működöm és a világ hogyan működik körülöttem, bennem, általam. A munkák, amelyeket készítek, fizikai reprezentációk, dokumentumai ennek az útnak. De azt hiszem, lényegében minden művészeti tevékenységre érvényes lehet ez az út. Még akkor is, ha az ember adott esetben aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik és kritikailag áll hozzá bizonyos jelenségekhez. Az önvizsgálat útját járom és ezen keresztül próbálom megfejteni azt, mi is ez, amiben élek/élünk, és miért olyan a világ, amilyen.

Tehát tudatosan keresed a témákat, és aztán ezeket tudatosan is fested meg?

Igen, hiszen maguk az impulzusok és a motivációk, amelyek engem alkotásra késztetnek, tudatosak. A módszer, ahogyan festek, már kevésbé tudatos, ott sokkal inkább hagyatkozom valami ösztönös megérzésre. Hagyom a tudomás szintjét átáramlani az ujjaimba és a festménynek a felületére. Megint csak nagyon egyszerűen fogalmazva azt mondhatnám: folyamatos játékot játszom aközött:

én festem a képet, vagy pedig a kép fest engem.

Ennek a folyamatos váltakozásából jön létre az eredmény, amely mindig szellemi tapasztalásnak a terméke. A festés folyamata az, ami igazán érdekes, annak az állapotnak a keresése, amikor mint egy felismerést üdvözlöm a képfelületen megjelenő dolgokat és azt mondom: „jó, most akkor egymásra találtunk”, a többi már csak technikai kérdés. Addig festem a képet, amíg úgy nem ítélem, hogy hitelesen tudja közvetíteni azt az állapotot, amelyet én a festés során átéltem. Ezek az állapotok pedig valódiak és bízom benne, hogy aki egyik vagy másik festményemmel találkozik, az legalább részben ugyanezt az érzést át tudja élni a kép láttán. A középkori témára, vagyis az Alkimistára visszatérve: abból a festménysorozatból nem túl sok képem készült, bár egy teljesen önálló sorozat volt. Ezeknek nincsen semmiféle történeti vagy tudományos hitelessége. Tulajdonképpen kép-regények – persze, nem a műfaji értelemben. Olyan helyzeteket igyekeztem feldolgozni, amelyek egy-egy elképzelt történelmi szituáción keresztül a gondolati, szellemi érdeklődésem fókuszában állnak. Érdekelt, ez milyen revelációt indít el az emberben – ilyesfajta epizódokat, állapotokat, tapasztalásokat igyekszem belevetíteni fiktív történelmi szituációkkal a képekbe.

Ha már visszakanyarodtunk az Alkimista című képhez, számomra ez kevésbé volt személyes, mint mondjuk az Alvó titánok sorozat.

Az Alkimista szakmai kihívás is volt, mert ebben az esetben a 19. századi történelmi festészet módszertanát igyekeztem követni, amelyet manapság nem tanítanak módszeresen, de nem is nagyon lehet tanulni ezt a fajta festésmódot. Ez hagyományos, anyagszerű, realista festésmód, amikor nem fényképek, hanem vázlatrajzok alapján dolgozik a művész. Szerettem volna ezeken a képeken keresztül a festészetnek a hagyományos alkímiáját megtapasztalni. De azért a munkám gerincét az Alvó titánok és a Mundra sorozat képezi. Ezeket pedig mind a mai napig festem tovább, szépen lassan alakulnak át egy újabb témakörbe, amely már egészen szépen formálódik és szerves folytatása lesz az előzőeknek.

Egy kicsit úgy hangzik ez a festési metódus, mint egy terápiás folyamat, mintha kidolgoznád magadból az érzelmeket.

Van ilyen vonzata is, valóban, de csak annyiban, amennyiben minden olyan tevékenység önterápia, amelyet az ember elmélyülten folytat, és amely során a koncentrációját egy bizonyos pontra sűríti. De nem azért születnek ezek az alkotások, mert nekem szükségem lenne arra, hogy valami kritikussá váló vagy mértéket átlépő tulajdonságot kigyógyítsak magamból. Sokkal inkább egy önfeltáró mozdulatsor az egész sorozat. Valószínűleg ezért van az is, hogy óvakodom például a túlzott érzelmek ábrázolásától az Alvó titánok arcain, mert itt nem egyéni érzelmi megnyilvánulásokról van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy ezek az archaikus szobor fejekre emlékeztető jelenségek pontosan úgy működnek, mint mondjuk az archaikus görög szobrászatban, ahol szintén nem jelentek meg érzelmek. Érdekes játék a személyes és az általános között, hogy mikortól válik egy személyes vonatkozású tapasztalás általános érvényűvé, és fordítva. Ha az embernek megvannak az – elsősorban a hagyományokból és a mitológiákból származó – előképei, akkor pontosan tudja, hogy ezek a tapasztalások már több ezer évvel ezelőtt sem voltak ismeretlenek az emberek számára.

Elkanyarodva a művészi hitvallástól: már lassan 15 éve a Szolnoki Művésztelep vezetője vagy. Mennyiben könnyíti meg ez a tisztség az alkotói munkát, vagy éppen mennyiben nehezíti?

Teljes mértékben megkönnyíti. Ez nagyon nagy motiválóerő. Sikerült olyan közösséget kiépíteni, amely inspiráló, lényegében azt lehet mondani, hogy fölösleges konfliktusoktól mentes. Ehhez még hozzá jön a városi közeg, amely méltányolja és segíti a munkát, és ez nagyon hasznos. Azt hiszem, annak az alkotói tevékenységnek, amelyet Szolnokon végzek bizonyos értelemben köze volt a díjhoz, amelyet március 15-én átvehettem. Maga a közeg és a művésztelep munkájának szervezése, mint például a kiállításrendezések rendkívül minőségiek, engem pedig minden érdekel, ami minőséget hordoz. Minőségi az én meglátásom szerint az, amin nagyon erőteljesen érződik, hogy a legjobb mintához igyekszik közelíteni. Ez egyfajta maximalizmus. Ilyen értelemben bármi, amit az ember igyekszik mintaszerűen végezni, az művészet. Ha ezt a fajta szépséget, jóságot egybe gyúrva állítunk mintát az elé, amit csinálunk, akkor az is művészet. A szépség és a jóság nem mindig felel meg egymásnak, de ha valami szép is és jó is, akkor az biztos, hogy művészi.

A fiatal alkotókban mennyire van meg szerinted erre a szépségre, jóságra, vagyis a minőségi munkára való törekvés?

Azt hiszem, hogy ez az emberben alapvetően benne van. Az ember szellemmel rendelkező lény, és ennek a megfogalmazásnak a magja tartalmazza azt a késztetést, hogy a legjobbra törekszik. A fiatal művészek esetében ez érdekes kérdés, mert a mi korunkban ezek a dolgok elváltak egymástól, és ennek van is bizonyos legitimitása. A mai művészeti szféra hajlamos arra, hogy a pályakezdő művészből egy adott ponton szépen módszeresen kiirtsa ezt a késztetést. Nagyon sok tehetséges művésznek lezárul ott a témavilága, hogy kritizálja az aktuális politikai szituációkat, aminek persze megvan a helye, ezek akár különböző közéleti magazinoknak illusztrációjaként is megjelenhetnének. Számomra a művészet mint alapállás teljesen mást jelent. Nem azt jelenti, hogy valamelyik politikus ironizáló képét megfestem egy bizarr szituációban, nem itt érzem a művészi attitűd csúcsát. De a fiatal művészek nagyon könnyen rátérnek erre az útra. De nemcsak ők, hiszen a 20. század művészettörténetének jellemzője, hogy a közélet szerves részévé kívántak válni az alkotók és ezzel sikereket is értek el. Egy kicsit a kortárs művészettel kapcsolatban is ezt érzem, de ez az én személyes véleményem.

Azt hiszem, a művészet olyan alapállás, amelyben mindig a legjobbra kell törekedni.

Van, akinek arra van szüksége, hogy a figyelmét először teljesen a külvilágra fordítsa és aztán ennek a lenyomatát próbálja önmagában megkeresni és megfesteni. Vannak, akik el se jutnak odáig, hanem megmaradnak csupán a külvilág figyelésénél és egyfajta hibakeresőként igyekeznek a társadalom visszásságait megmutatni. A saját részemről ezt nem tartom a szó valódi értelmében művészetnek, mert azok az emberi tulajdonságok, amelyek valóban a legjobbra törekednek, és ezáltal művészit teremtenek, nem függenek aktualitásoktól, társadalmi, szociológiai vagy politikai szituációktól. Sokkal inkább függenek a belső tulajdonságoktól. Ha az ember a társadalmat jobbá akarja tenni a művészetével, akkor legelőször is önmagát kell jobbá tennie.

Medvecky Attila interjúja Verebes Györggyel a Magyar Fórum 2017. évi 16. számában jelent meg

(…) Idén Munkácsy-díjjal tüntették ki. Gratulálunk hozzá! Kapott Supka Magdolna -díjat és Kaposvári Gyula -díjat is. Mit jelentenek a hivatalos elismerések életében?

–Nagyon jól esnek ezek az elismerések, bár alkotás közben nem arra gondolok, hogy díjakat kapjak. Sosem kértem meg senkit, hogy terjesszenek fel kitüntetésre. Ezt a habitust otthonról hoztam. Délvidéken, Zentán születtem, s annak idején, mikor a Képzőművészeti Főiskolára jártam, már működött a Derkovits-ösztöndíj, s arra én „külföldiként” soha nem pályáztam. Később kiderült, hogy meg is kaphattam volna az ösztöndíjat, de azt hittem, hogy erre nekem nincs jogalapom. Visszatekintve, talán jobb is volt így, mert az esetleges kudarcok alól eleve felmentettem magam. Az ön által felsorolt díjak, pályám közben „találtak rám”. Van, akit a kritika, mást a dicséret motivál. A kritikákat is tudom hasznosítani, de ha elismerésben részesülök, az természetesen nagyon megtisztelő, és még jobban elkötelez. Nem tartanám méltányosnak, ha egy ilyen díj után kevesebbet alkotnék, pihennék, mondván, elértem már valami lényegeset.

Akik szeretik a képeit, mást várnak el egy Munkácsy-díjas művésztől?

–Ezt nem tudom megítélni. A Kaposvári Gyula-díjat és a Supka Magdolna-díjat művészeti és közéleti tevékenységemért kaptam. Az előbbit nem kizárólag művészek kapják, hanem akik Szolnok kulturális értékeinek létrehozásában, megőrzésében és terjesztésében kimagasló tevékenységet folytatnak, illetve folytattak. A Supka Magdolna-díj pedig különösen kedves számomra. Supka Magdolna szellemiségét tovább vivők kapják ezt az elismerést. A díj névadója a XX. század magyar művészettörténetének egyik óriása volt, sokrétű intellektus. Személyesen ismertem őt, és nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra a díj, amihez hozzájárult munkámnak az a része, ami a Szolnoki Művésztelep és általában véve az országos képzőművészeti közélet szervezését jelenti. A Munkácsy-díjat azonban az alkotó munkáért ítélik oda, ami különösen értékessé teszi ezt az elismerést a számomra, hiszen azok az üzenetek, amik az ember legmélyebb belső tartalmaiból erednek, leghitelesebben ezen a csatornán keresztül jutnak el a környezethez. A közéleti tevékenység nagyon fontos és pótolhatatlan, de feltételekhez igazodik, míg az alkotóművészet számomra tisztán képviseli azt, amit az emberről, a szellemről, lélekről, értékről gondolok. Ez a díj egy erős visszaigazolása annak, hogy az üzenet hiteles, a képek, amiket készítek pedig igazak. Egyszóval örömteli és megnyugtató érzés, hogy tudhatom: jó úton járok, és nem vagyok egyedül.

Két délvidéki orvos szülőnek lett két művészcsemetéje

Említette, hogy Zentáról származik. Délvidéki orvoscsaládba született. Nagyapja alapította a város korházát. Sok orvost ismerek, akik szeretik főleg Wagnert és, vagy a jó rockzenét. Felmenői vonzódtak a művészetek iránt?

–Én is ismerek olyan orvosokat, akik rajonganak a zenéért, valószínűleg lehet valami átfedés a két hivatás között. Apai ágon jelentős a zenei elköteleződés, de a családomban nem volt képzőművész, kivéve anyai nagybátyámat, aki bár kiváló mérnök volt, mégis nagy tehetsége volt több művészeti ágazatban, de nem volt hivatásos. Én a magam részéről a festészet mellett zenélek is, míg a bátyám hivatásos zeneszerző, író, költő és dramaturg. Így két orvos szülőnek lett két művészcsemetéje. Az azonban biztos, hogy mikor kisgyermekként elkezdtem rajzolni, nem volt előttem a családban semmilyen minta. Autodidakta módon képeztem akkor magam, nem is tudatosan, hanem sokkal inkább azokból a sikerekből táplálkozva, amivel a zentai közösségben középiskolásként rajzaimmal és képeimmel elértem.

Többen mondják, hogy a művészek is képesek gyógyítani, ha nem is a testet, hanem a lelket. Mert nem mindegy, hogy a szobámban milyen festmények, szobrok vesznek körül, s a színek is befolyásolják lelki állapotunkat.

–Ez teljes mértékben igaz, s ezen a területen látom leginkább a művészet fontosságát. Hiszen a művészet alkalmas arra, hogy tudatunkat, érzelemvilágunkat megtisztítsa, nemesebbé tegye. S ez nem csak a lelki, de a fizikai állapotunkra is kihat, mert az egész embert kell gyógyítani. Szerencsémre olyan családban nőttem fel, ahol szüleim és nagyszüleim az orvosi hivatásra esküdtek. Lelkiismeretesen végezték munkájukat, és azt a közös vonást, amit ön említett az orvosi és a művészi hivatásban, ők is érzékelik. Magam is főleg olyan képeket festek, amik nem elsősorban az aktuális társadalmi problémákra koncentrálnak, nem is figurázzák ki korunk paradoxonjait, hanem sokkal inkább tudatunkra, érzelmi állapotunkra hatnak, és ezáltal a lehetséges, rendezettebb tudatállapotokat igyekeznek megjeleníteni.Azt az irányt, amerre nekem is, és szerintem mindannyiunknak haladni kéne. Vannak, akik ezt szép, harmonikus, rendezett kompozíciókkal érik el, engem pedig megtalált egy olyan tematika, ami máig nagy hatással van rám. Szeretek nagy felületekre festeni, és ez a témavilág éppen alkalmas rá.

Melyik sorozatról, témáról beszél?

–Az Alvó titánok festménysorozatról.

A titánok a görög mitológiában Gaia és Uranosz gyermekei, az istenek második nemzedéke. A mitológia volt az ihlető?

 

–Nem, hanem mitológiai párhuzamot találtam egy képi megjelenítésen. Egy szokásos barokkos ízű, nagyméretű félig táj jellegű, félig absztrakt képet festettem. Másnap, mikor felkeltem, megláttam benne egy sejtelmes arcszerű formát. Ez annyira lenyűgözött, hogy félretettem ezt a festményt, és mikor Szolnokra költöztem, akkor újra elővettem, és elkészítettem a képet, tökéletesítettem az arcot. Ez az érzés szinte titáni erejű volt, és a nagyméretű vásznat uralta ez az arcszerű forma-táj – innen a cím. Természetesen ismerem a titánokról szóló mítoszt. A titán szó hallatán általában valami pusztító erőre gondolunk. Számomra viszont olyan hihetetlen erő-potenciált jelent, ami rendezésre vár. Értelmezésemben a titáni lét a koordinálatlan erő területe- mikor egy buja vegetációban kertet építünk, s új minőséggel ruházzuk fel a táptalajt; így kezelem én is ezt a fogalmat a saját festményeimmel kapcsolatban.

 Még jó ideig „küzdök” a titánokkal

Ezeknek a titánoknak arcuk van, de nincs tekintetük. Talán a tekintet által túlzottan reálisak lennének?

–Ha nyitott szemeket, tekinteteket festenék, akkor ezek óriásposzterek lennének. Azt kívánom érzékeltetni, hogy ezek az arcok eredetüktől fogva ekkorák, ez a természetes méretük. Nem emberi arcok, egyének arcai, még kevésbé portrék, még akkor sem, ha eleinte használok konkrét személyi vonásokat, melyek aztán átíródnak. Tehát mindenféle egyénieskedést nélkülöznek a festés közben, és reményeim szerint a befogadás során is. Azért is adtam a képeknek olyan címeket, amik lehetséges, vagy már megvalósult tudati, érzelmi állapotokra utalnak. Ha tekintetük lenne, nem lehetne őket behelyettesíteni saját magunkkal. Amikor festem, akkor ezek az arcok, kivétel nélkül az én arcaim, és csak abban az esetben érem el velük a kívánt hatást, ha a néző is ugyanazt gondolja. Arcok, de mégis valamilyen belső antropomorf tájlenyomatoknak érzem ezeket a képeket, még akkor is, ha látványszerűek. Ennek oka, hogy a színkezelést úgy irányítom, hogy az arcok térszerűekké váljanak. A képeimben nincsenek grafikai elemek, sokkal inkább a színek terességével adok mélységet a festményeimnek. Így érem el, hogy arra késztessek másokat, „bújjanak be az arc mögé, s nézzék meg, milyen világ van mögötte.” Vagy, ami még furcsábban hangzik, megpróbálnák belülről kinyitni a lezáródott szemhéjat. Azzal a gondolattal is el lehet játszani, hogy ezek a szemek valaha is nyitva voltak, ismerik-e a kifelé nézés állapotát, vagy az csak ezután vár még rájuk. Létezik-e értékrendbeli rangsor a kifelé és a befelé nézés között? Az elmondottak olyan szellemi távlatokat nyitnak számomra, hogy ezzel a témával foglalkoznom kell. Még jó ideig „küzdök” a titánokkal, vagy hagyom, hogy „simogassanak”.

A Szolnoki Művésztelep több mint 100 éves működése alatt nem fogalmaztak meg művészi kiáltványokat. Sokkal inkább jellemző a környezettel, a város lakosságával való kapcsolat, együttműködés

Említette a befogadást. Mennyire törekszik arra, hogy képeit a nézők megértsék? A kortárs, modern művészeket többen azzal vádolják, hogy elefántcsonttoronyban élnek, nem érdekli őket a nézők véleményes, és szinte egymásnak festenek.

–Ez nagymértékben igaz, s művészet-szociológiai kérdés, aminek megvannak a gyökerei. Elég egyszerű lenne a fotográfia és a film megjelenésével magyarázni, hogy a festészet akkor távolodott el a reális, mindenki számára könnyen érthető ábrázolástól. Holott a XIX. századi fényképészek többsége festőművész volt. Egy festő számára az eszköz fontos, de másodlagos. A mondanivalónak, a belső tartalomnak kell az elsődlegesnek lennie, amiket természetesen befolyásolnak a módszerek. A kiindulás, a belső tartalom az, ami szinte érintkezési pont a Teremtővel. Az eszközhasználat pedig a belső tartalom megfelelő felruházása. Ebből a szempontból fontos az eszközhasználat, mert ha felismerek egy arcot a festményemen, akkor gyakran abba is hagyom a festést, mert onnantól már szinte manierizmusba mehet át az alkotás. Nem akarom túl szépre festeni őket, de lényeges, hogy mikor ezeket a képeket befejezem, akkor ők maguk tudjanak „működni”. Onnantól szinte önálló életre kelnek. Néhány évvel ezelőtt megjelent ebből a festménysorozatból egy könyv, ami nem szokványos katalógus, sőt a nevem a címlapon viszonylag kis betűkkel szerepel. A címe: Alvó titánok Verebes György szolnoki festményein. Ezt azért jelöltem meg így, mert ezeket a festményeket akkor kezdtem el készíteni, mikor Szolnokra költöztem. Ez a könyv tehát az Alvó titánokról szól és nem rólam, s jelzi, hogy igenis fontos a képek többrétegű befogadása. Lényeges, hogy azok is hozzáférjenek, akik a kortárs művészet különféle irányzatai, nevei, alkotói körei között nem igazodnak el. Sajnos eléggé kevesen érdeklődnek a kortárs magyar képzőművészet iránt. A kortárs képzőművészettel foglalkozók többsége pedig szakmabeli, művészeti író, vagy galériás. Úgy érzem, sokkal többen vannak, akik közelebb kerülhetnek azokhoz a szellemi tartalmakhoz, amiket a festmények révén közvetíteni szeretnék. Azt tapasztalom, hogy nem kell a festményeim kapcsán különböző stíluskategóriákkal foglalkozniuk a nézőknek, sem párhuzamokat találni más művészekkel, mert képeim anélkül is elérik a kívánt hatást.

A Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak. Kezdjük az elsővel. A Szolnoki Művésztelepet a XX. század elején alapították. Mi volt az akkori célkitűzés, és ez mostanra mennyiben változott?

–Nagyon jó és érdekes kérdés. Egy spontán szerveződés hívta életre a Szolnoki Művésztelepet – vallom, hogy ennek az oka elsősorban a hely szellemében rejlett. Ez Nagybányára is igaz, de ott tetten érhető az iskolateremtő szándék. Szolnokon a helyszín varázsa, a város és vidéke, a tanyavilág, az emberi karakterek, a fényviszonyok, a Tisza volt az a domináns erő, ami a városra irányította a figyelmet. A Szolnoki Művésztelep történetének kezdete August von Pettenkofen neves osztrák festőművész nevéhez köthető, aki a XIX. század során hadifestőként először fedezte fel a szolnoki tájban, emberekben rejlő inspirációt. Szolnokon készített festményeit Európa-szerte kiállította. Hatására figyeltek fel a magyar művészek is erre a helyszínre, s egyre többen jöttek Szolnokra; eleinte nyaranta, s ahogy fokozódott az érdeklődés, felvetődött a megalapítás igénye. A Szolnoki Művésztelep több mint 100 éves működése alatt nem fogalmaztak meg művészi kiáltványokat. Sokkal inkább jellemző a környezettel, a város lakosságával való kapcsolat, együttműködés. Egyik anekdota szerint, amikor a két világháború között Fényes Adolf tavasszal megérkezett a városba, és a kávéház teraszán megitta első kávéját, akkor mondták a szolnokiak; megérkezett a tavasz, megjöttek a művészek. A lakossággal való bensőséges viszony a mai napig él. Amikor a Szolnoki Művésztelep jelenlegi működéséről esik szó, akkor olyan hagyományról beszélünk, amit úgy óvunk, hogy közben újítunk is. Nagyon erősen kötődünk ehhez a hagyományhoz. Hiszen a szolnoki az egyedüli magyarországi művésztelep, amelyik folytonosan működött – csak a II. világháború miatt szünetelt egy-két évig az alkotói tevékenység.

Jellemző valamilyen meghatározott stílus a művésztelepre?

 

–Semmilyen stílusbeli megkötés nincs – ha erre törekednénk, az kontraproduktív dolog lenne – , a kvalitás számít. Mára eléggé ismert a Szolnoki Művésztelep, és olyan művészek jönnek ide, akik hasonló szellemiséget képviselnek. Nálunk szuverén alkotók dolgoznak, akikre ugyanúgy hatással bír a környezet, a művésztelep, a kert levegője, a város illata, hőmérséklete, így nincs semmilyen stílusbeli programunk, mégis létrejön szinte önmagától az egység. A művésztelepünk csoportos kiállításai változatos, de egységes képet mutatnak. Természetesen jelen van a nyitottság, de azt hiszem elmondható, hogy a hely szelleme és a közösség ereje meghatározó.

A Szolnoki Művésztelep – Kert Galériában a délvidéki, és a határon túli magyar képzőművészetet rendszeresen bemutatjuk

A Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak csaknem 170 alkotó a tagja. Miért tartotta lényegesnek a társáság létrejöttét?

–A művésztelep és köre a város egyik legharmonikusabb, legbarátibb közege. A kiterjedt kapcsolatrendszer miatt döntöttem hat évvel ezelőtt a társaság megalapításáról, s már 170 tagot számlálunk. Olyan művészek alkotják a társaságot, akik szakmai, szellemi, baráti kapcsolatban állnak a művészteleppel. Célunk, hogy Szolnok olyan művészeti-kulturális centrummá váljon, amely országos és nemzetközi szinten is meghatározó. A Szolnoki Képzőművészeti Társaság éves seregszemléjének előzménye a Szolnoki Triennálé volt, amelyet több évtizeden keresztül a megyei tanács, majd önkormányzat finanszírozott, de később erre nem volt a megyének forrása. Úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk átmenteni ennek a rendezvénynek a hagyományát, és Pogány Gábor Benő szobrászművész barátommal elindítottunk egy biennálét. Először festészeti -grafikai, majd szobrászati seregszemlét szerveztünk. Ebből a két biennélából alakult ki egyfajta fúzióval a Szolnoki Képzőművészeti Társaság nagy kiállítása. Évente, októberben megrendezzük a „Képzőművészet Ünnepe Szolnokon”nevű projektet, kapcsolódva a Magyar Festészet Napjához. Ebben az időszakban számos képzőművészeti esemény zajlik a városban,az ünnep tetőpontja pedig az említettnagy tárlat, ahol 150-200 munkát állítunk ki, általában egy tágan értelmezhető téma köré csoportosítva. Ilyenkor több értékes szakmai díj is kiosztásra kerül.

Zentai születésűként tartja a kapcsolatot a délvidéki magyar képzőművészekkel?

–Természetesen, több szálon is. Egyrészt erőteljes kapcsolatot ápolok szülőföldem képzőművészeivel, sok barátom van. Rendszeresen részt veszek az otthoni művésztelepek életében is, és ha csak tehetem, kiállítok a Vajdaságban, és igyekszem a magyar képzőművészetet messzebbre is eljuttatni. Nemrég például a belgrádi Collegium Hungaricumban volt önálló kiállításom, amely szakmailag igen jól sikerült és ahova nagy örömömre több kollégám is eljött. Másrészt magam is törekszem arra Szolnokon, hogy a Szolnoki Művésztelep – Kert Galériában a délvidéki, és lehetőség szerint a határon túli magyar képzőművészetet rendszeresen bemutassuk, kölcsönös párbeszédet kezdeményezve így a külhoni területekkel.

Pálágyi Edit cikke a Szabad Föld című hetilapban jelent meg 2017. április 13-án

MÁGIKUS HELYNEK TARTJÁK a Szolnoki Művésztelepet, amely a vár helyén áll. Hazánk legrégibb, 1902-ben alapított, ma is működő művésztelepe kiérdemelte a Magyar Örökség Díjat. Az ott élő alkotók egyesületük révén is bekapcsolódtak az ország művészeti vérkeringésébe. Bekopogtunk a műtermeikbe.
Bevallom, a Szolnoki Művésztelephez diákkori emlékek fűznek. Az 1970-es évek végén elfogódottan léptem be a kapun, s a művészet szentélyeit a nyüzsgő várostól elválasztó kerten át lépdeltem az akkor még itt élő Bokros László festőművész műterme felé. Délutánonként ott rajzolgattam a hokedlis csendéletet – nem túl nagy sikerrel. A terpentinillat azonban ma is nosztalgiát ébreszt bennem.

Hasonló emlékeket idéz Pogány Gábor Benő szobrászművész is, aki tősgyökeres szolnoki, és tucatnyinál több szobra, illetve domborműve díszíti a város köztereit. Gyerekkorában itt játszott a művésztelep ma is vadregényes „tündérkertjében”, míg az édesapja a festővel sakkozott.

– Életemben akkor láttam először műtermet, s úgy megragadott Bokros László és keramikus felesége világa, hogy megfogadtam, magam is itt és így szeretnék élni. Tanulmányaim után visszatértem Szolnokra, és mit ad isten, éppen azt a műtermet kaptam meg, mivel ők addigra elköltöztek. Azt se bántam, hogy csak a saját felelősségemre használhatom, mert penészedett a fal, mállott a vakolat. Egy fiatal művésznek ez is maga volt a mennyország.

Mi adja a hely varázsát? Pogány Gábor Benő elmereng rajta.

– Az egykori szolnoki vár területén vagyunk, történelmi helyszínen, részben ez adja a hely kisugárzását. A művésztelep történetét, a nagy elődök örökségét, beleértve a festő Aba-Novák Vilmos életművét, már szobrászhallgatóként betéve ismertem. Amikor ideköltöztem, ez egy zárt világ volt, az idős művészek tekintélye mindenekfelett állt, a régimódi hangulat belengett mindent. A látogatókat tábla fogadta: Idegeneknek belépni tilos! Ez a tiltás bevésődött minden szolnokiba. Hozzuk vissza a művésztelep régi fényét, ez volt a célunk 2002-ben, amikor száz év után újraalakítottuk a Szolnoki Művészeti Egyesületet, amelynek első művész elnöke lehettem. Szerettük volna, ha a hely újra megtelik élettel. A vérfrissítés érdekében bevezettük, hogy az új művészek határozott időre pályázhassanak ide, és külföldi alkotók is megfordulnak itt. Egyúttal kitártuk a kapukat. Ezzel kivívtuk, hogy a szolnokiak ránk köszönnek az utcán, és így közelebb hoztuk hozzájuk a művészetet is.

A telepen létrehozták a Kert Galériát, amely mára az ország egyik legkeresettebb kiállítóhelye, presztízst  jelent itt bemutatkozni. Egy kiállításmegnyitóból valódi népünnepélyt tudnak varázsolni, olyan „kultúrbulit”, amilyenre nem csupán a „beavatottak” kíváncsiak. A két világháború közt garden partyn vonult fel itt a művészvilág, s ezt a szokást felelevenítették: akár ezren is összegyűlnek egy szép nyári estén.

Ez pedig nem kis dolog!

A hagyomány megújítására esküszik Verebes György festőművész, a telep művészeti vezetője, aki nemrégiben kapott Munkácsy-díjat. Az Alvó titánok című, több képből álló ciklusa, amelyért a díjat kapta, Szolnokon készült, és úgy érzi, a művésztelep szellemisége, alkotói légköre is hozzájárult az eredményhez. A művészet valóban életforma és alapállás számára, szinte részletkérdés, hogy ecsetet ragad, zenél vagy épp az írásaival igyekszik kifejezni magát.

– A művészet több mint szakma, bár ez a kívülálló számára érthetetlennek és érinthetetlennek tűnhet. A művész az ősi tudás közvetítője, s mint ilyen, az ember legmélyebb valóját mozgatja meg. Hiszek benne, hogy az igazi művészet képes a befogadót kicsit jobbá, tisztábbá, átlátszóbbá tenni.

Más kérdés, megbecsüli-e ma a társadalom a képzőművészeit…

A festőművész idéz egy kutatást: csupán százból egy honfitársunk foglalkozik valamilyen módon a kortárs képzőművészettel. Ezen egy százaléknak a kétharmada maga is alkotó vagy olyasvalaki, akinek ez a hivatása, például művészettörténész. A maradék egyharmad fordul meg a kortárs kiállításokon. A művészek egy része kétségbeesett gesztusokat tesz, hogy felkeltse a közönség érdeklődését, és eladható művet készítsen. Más részük viszont daccal reagál, és kínosan ügyel arra, hogy a műve véletlenül se legyen szép és tetszetős, mondván: az már nem lehet értékes, ami a nagyközönségnek tetszik. – Mi közöm nekem ehhez?! – kérdezheti az átlagember, akinek nincs pénze drága képekre.

Sokan kérkednek is azzal, hogy „hiányoztak rajzórán”, s ők bizony egy nyulat se képesek lerajzolni. Holott a képzőművészet a vizuális kultúránk csúcsa, és az egész környezetünket meghatározza, hogy mit látunk szépnek, csúnyának, ízlésesnek vagy épp giccsesnek.

ÉLETFOGYTIG TARTÓ ÁLLAPOT. „Sokszor festettünk kinn a szabadban, álmodni sem lehetett szebb helyszínt, mint amilyen a 60 évvel ezelőtti Szolnok volt. Akármerre fordultam, ezernyi, vászonra kívánkozó gyönyörűséget láttam. A táj és a régi, falusias Tabán a világ csodája volt, de megfestettem a Zagyván kifeszített halászhálókat is, amikben halak ficánkoltak” – meséli Fazekas Magdolna, aki szintén festőművész férjével, Meggyes Lászlóval friss házasként költözött a művésztelepre 1958-ban. Ma már egyedül él, ő itt a legrégibb lakó. Műtermében nem csupán a saját képeit őrzi, de néhai férje és fiatalon meghalt, képzőművész fia alkotásait is. „Gyakran kérdezik tőlem, hogy túl a nyolcvanon festegetek-e még. Bosszant ez a kérdés, hiszen a lélek nem öregszik, csak a test. Én festek ma is, hiszen a művészt, amíg egészséges, mindig megragadja valami. Ez életfogytig tartó állapot.”

VIZEKKEL KÖRÜLÖLELVE. Nem élik meg száműzetésnek a fővároshoz ezer szállal kötődők sem a nyugalmasabb szolnoki létet. Szabó György Munkácsy-díjas szobrászművész még dolgozott olyan budapesti pinceműteremben, ahonnan rögtön a forgalmas utcára lépett. „Van a művésztelepnek egy olyan aurája, amelyben jó létezni. Együtt élünk a természettel, szinte mágikus ereje van ennek a vizekkel körülölelt helynek. Bizonyára akadnak a kertben fák, amelyek végigélték a telep 115 évét” – mondja a szobrász, aki pályáját azzal kezdte, hogy kőfaragóinasnak állt, később Somogyi Józseftől tanulhatott a főiskolán. Fémből készült szobrai, amelyektől zsúfolt a műterem, különleges atmoszférát teremtenek. Az egyiptomi sírok „hírvivőihez” hasonlatos kis figurái egy-egy magas oszlopon állnak. A szoboralakok éppúgy egyensúlyoznak ott, akárcsak az ember az ellene és mellette ható erők közt.

FEGYVERÉT ECSETRE CSERÉLTE Mit üzen a „művészkolónia” története? Dr. Egri Mária művészettörténész szerint a kezdeteket August Pettenkofen, egy osztrák katonatiszt jelentette az 1800-as években, aki a fegyverét ecsetre cserélte, s miután bekvártélyozta magát az alföldi mezővárosba, színpompás képein cigány tanyákat, ekhós szekereket, vásárokat örökített meg. Később több neves festő, így például Mednyánszky László alkotott itt. A telep alapítását tizenegy alkotó kérvényezte, akik 1901-ben egyesületet hoztak létre, s már a következő év nyarára lelkes felajánlásokból felépült 12 műterem. A bohém művészek számára az együttélés szabályait aprólékosan rögzítették. Többek közt Fényes Adolf, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél és a keramikus Kovács Margit is dolgozott itt. Most a riportban megszólalókon kívül Soosur Georgius festő, Révi Norbert, Hangay-Szabó László és Baráth Fábián szobrászművészek alkotnak Szolnokon. A tervek szerint még idén átmenetileg költözni kényszerülnek, de ezt nem bánják. A lakószárnyakat ugyanis felújítják, és egyúttal megújul a környék, a várkerület, amely nagyobb szerepet kap Szolnok turisztikai kínálatában – tudjuk meg Verebes-Nagy Edittől, a művésztelep irodavezetőjétől. Az alkotáshoz szükséges csendet, nyugalmat megőrzik, de próbálnak több látogatót vonzani. Külön kiállítóhely, látogatóközpont épül, és sétánnyal, tanösvénnyel kapcsolódik majd a telep a város egyéb látványosságaihoz, így a már működő repülőmúzeumhoz, a Reptárhoz.

MINDENNAP EGY VONÁS. A festőszer illata és a sarkokban berendezett csendélet, koponya egy üveg egri bikavér társaságában – már ez hamisítatlan műteremhangulatot teremt. Akad olyan piktor, akit csak ritkán ragad el az ihlet, s akkor három napon át lázasan fest. Király György azonban a módszeresség híve, ő naponta ecsetet ragad. Kis megszakításokkal nyolc éve él a művésztelepen, és állítja: itt vált belőle Festő, így, nagybetűvel. Igaz, szükségét érzi, hogy világot lásson, eljusson például Berlinbe vagy más német városokba, ahol nem csupán feltöltődik a pezsgő kulturális életben, de több képe is gazdára talál külföldi gyűjtőknél. Hogy miért tér mindig haza, arról így beszél: „Festő nem lehet meg saját műterem nélkül, próbáltam bérelt lakásban dolgozni, de nem ment. Olyan térre vágytam, ahol nincs más jelen, és ahol muszáj szembenéznem azzal, hogy merre vezet a művészi utam. Igaz, itt sem kopog be senki a szomszédból, hogy hol van már a kép, amit ígértem. Védelmet ad és inspirál mégis a szakmai közeg. Van egy láthatatlan húzóereje annak, hogy a Szolnoki Művésztelepen alkothatunk.”

Gruik Ibolya írása 2017. április 10-én jelent meg

Verebes György Zentán született. A középiskolát is szülővárosában fejezte be, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika tanszékén diplomázott. Képzőművészeti munkái mellett könyvillusztrációkat és színházi díszletet is készít, több jazz- és világzenét játszó zenekarban zongorázik. 2003-tól a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. Az elmúlt években több szakmai művészeti díjat érdemelt ki. Legutóbb a március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából vehetett át állami kitüntetést: kiemelkedő képzőművészeti tevékenysége elismeréseként Munkácsy Mihály-díjat kapott.

Verebes György úgy érzi, még mindig van följebb. És beljebb is van, a lélek és a tudat mélységeinek megismerésében.

Tudatosan vagy ösztönösen lettél képzőművész?

– Ösztönösen kezdem el rajzolni, a képzőművésszé válás már inkább tudatos volt. Végigrajzoltam a gyerekkoromat. Azt a hihetetlen fantáziavilágot és azt a tiszta lámpást, ami a gyerekekben világít, nem érdemes regulákkal szabályozni. Velem ez így történt, hiszen nem volt a családban senki, akitől elleshettem volna bármit. Hagytak kibontakozni. Középiskolás koromban azonban már kiállításokon szerepeltem, és akkor már tudatosan készültem erre a pályára, még ha nem is olyan módszeresen, mint ahogy ez egy nagyvárosi gyereknek megadatik. Részemről ez valamiféle romantikus elszegődés volt a művészethez. De talán éppen ennek a csiszolatlan tehetségnek köszönhetem, hogy fölvettek az Akadémiára.

Többszörös orvoscsaládba születtél, nagyapád a zentai kórház alapítója, szüleid sem művésznek szántak, aztán mégis ők segítettek, hogy megtaláld a helyed a képzőművészetben…

– A szüleim úgy gondolták, hogy ha bármilyen tehetség lakik egy fiatalban, az érték. Nyilván ők szívesen vették volna, ha az orvosi hivatást választom, de semmiféle nyomásgyakorlás nem volt a részükről. Ezt nagyon tisztelem bennük. Egyszer ültünk le apámmal erről beszélgetni, amikor elmondta, minden segítséget megadnának az orvosi pályához, amennyiben érzek elhivatottságot magamban. De talán éppen azért, mert láttam, hogy mivel jár, nem született meg bennem a vonzalom a gyógyítás iránt. Egy kicsit szégyelltem is akkor, mert igazán nagyra tartom az orvosi hivatást, különösen ahogyan azt a szüleimnél láttam.

Grafikusnak tanultál, aztán a festészet adott igazi otthont. Hogyan, miért váltottál?

– Ma már tudom, hogy a rajzoló ember és a festő ember két különböző szem, és két tudati mozgás van mögötte. A rajzoló ember jeleket ró. A rajz mindig a vonalból indul, elválasztja a felület egyik részét a másiktól. Ilyen értelemben sokkal közelebb áll az íráshoz, a szövegrajzoláshoz. Példának a japán kalligráfiát hozhatom föl. A festő ember teret lát, térérzetet állít elő a kétdimenziós felületen. Ez persze nem élt így bennem, nem fogalmaztam meg ilyen módon, de kezdettől fogva festő szerettem volna lenni. Mivel az Akadémián már betelt a festőművészi szak, ezért képgrafikára vettek föl. Második évben ugyan átmehettem volna festészetre, de akkorra már annyira megszerettem a rajzolást, hogy diplomázás után a művészképzőt is grafika szakon végeztem el.

A korai festményeim fölnagyított grafikák. A fénykezelésem, a felületeknek a festői fölfogása még a rajzoló ember tudati mozgása volt. Bő tíz év telt el, mire lassan rájöttem, hogy mit jelent festőként látni a világot.

Az Alvó Titánok-sorozat ebből a küzdelemből született?

– Az Alvó Titánokat megelőzte egy öt-hat éves periódus, amikor fölismertem magamban azt a látásmódot, ami térbe löki a látványt, ami képes a leghalványabb színárnyalatokban is mélységet és közelséget érzékelni, és ezt meg is tudja festeni. Volt egy látványélményem, amikor kinyílt a vászon tere. Ez után az erőteljes hatás után módszeresen dolgoztam azon, hogy ezt az élményt újra és újra elő tudjam hozni magamból. A látás és az érzékelés technikáját kellett kiélesítenem. Azóta pontosan tudom, mit jelent a festői szem, és ha megfelelően koncentrálok, egy valós jelenetbe, egy látványba is bele tudom hívni. Nemcsak képeken, hanem a filmkockákon is meglátom, fölismerem a jó operatőr festői szemét.

A zene és a festészet összhangban van a lelkedben… Nemcsak arra gondolok, hogy magad is gyakran játszol zongorán, a nyilvánosság előtt is, hanem arra, hogy ha megszólalnának a képeid, muzsikát hallanánk…

– A zene számomra olyan terület, ahol az érzéseimet, az érzelmeimet megtisztítom. Nemcsak úgy, hogy miniterápiaként kijátszom magamból ezeket az érzéseket, hanem a zene révén mélységesen gyönyörködöm a saját meghatottságomban, szeretetemben, fájdalmaimban. Ezt a festés ilyen módon nem tudja kihozni belőlem. Az ecset és a vászon erős tudati koncentráció, a jelenlétnek egészen másfajta intenzitása, mint a zene.

A Szolnoki Művésztelepet évek óta vezeted. Mit adott hozzá ez a műhely a pályádhoz?

– Az Alvó Titánok-sorozat itt született Szolnokon. Az első impulzus azonban nem itt ért, hanem jó pár hónappal korábban a Kecskeméti Alkotóházban töltött időszakom alatt, de Szolnokon kaptam olyan lehetőséget, hogy módszeresen elkezdhettem kidolgozni a Titánok tervét. Itt olyan szakmai miliő is körülvesz – és egy nem szorosan művészi tevékenység is –, ami hozzájárul ahhoz, hogy alkothassak. A Munkácsy Mihály-díjat a művészi alkotótevékenységemért kaptam. A Supka Magdolna művészettörténészről elnevezett elismerést a Szolnoki Művésztelep vezetőjeként vehettem át két évvel ezelőtt. Mindkét tevékenység fontos az életemben, és bennem nagyon szorosan összefüggnek.

Van még feljebb? Vagy inkább a tovább a megfelelő szó?

– Ha valami exteriorizált minőségről beszélünk, akkor igen, van följebb. Én a tökéletességre törekszem, amit jól szemléltet az Alvó Titánok könyvben olvasható mondat is. „A küzdelem a Titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.” Nap mint nap érdemes elgondolkodnom azon, hogy ki is az a Küzdelemnek Véget Vető. Az, aki győzedelmesen kerül ki a harcból, vagy az, akinek már szüksége sincs arra, hogy versenyezzen. Így vagy úgy, a küzdelmek kényszerének a meghaladni tudása az, ami az embert tudati szinten egyre magasabbra emeli. Még nem sikerült megfestenem a Küzdelemnek Véget Vetőt. Próbálkoztam már, de amikor megszületett a kép, egy titáni arc nézett vissza, és éreztem, hogy nem szabad ráerőltetnem a Küzdelemnek Véget Vető igényét. Óriási kihívás tehát, hogy megtapasztaljam életszerűen azt az állapotot, amiben megnyilatkozik előttem ez az arc. Folyamatosan meg kell hát teremtenem magamnak a lehetőséget a koncentrált alkotáshoz. És igen, van följebb, és van beljebb is.

A cikk az Orvosok / művészet, tudomány, élet, a Teva Magyarország kulturális és szakmai magazinjában jelent meg (2016. tél)

Titánoktól titánokig

„Nem valakit akartam ábrázolni, hanem mindenkit és senkit”

Miként válik a rajzoló fiatalból belső utakat ábrázoló művész? Hogyan találkozik a jazz-zenész és a képzőművész alkotói módszere? Verebes György a Zenta–Szolnok közötti 190 km-es földrajzi távolságnál sokkal hosszabb utat járt be a Vajdaságból Budapesten át Szolnokig, kémiai tanulmányoktól festészetig, művészléttől intézményvezetőségig.

„A küzdelem a titánok álma.
Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.”
Verebes György

Honnan a képzőművészet iránti affinitás? Családi örökség?

Többgenerációs orvoscsaládba születtem, nagyszüleim is gyógyítottak. Belgyógyász anyai nagyapám alapította a zentai kórházat. Nagyanyám is belgyógyász volt, mindketten Budapesten végezték az egyetemet a két világháború között. Nagyapám délvidéki származása miatt természetes volt számukra, hogy az esküvőjük után arra a tájegységre költöznek. Zentán nyitottak magánrendelőt, amely az ötvenes évek kényszerű államosításáig működött. A szüleim is a gyógyításra esküdtek, apám sebész, anyám belgyógyász. Az orvosoktól amúgy sem távol álló művészi hivatás választása nem az én privilégiumom, a bátyám zeneszerzőként végzett Szarajevóban, most pedig íróként, dramaturgként, zeneszerzőként dolgozik a Nemzeti Színháznál. Apai ágon örökölhette tehetségét, apai nagyapám is zenész volt, édesanyám mindig is szépen énekelt, a bátyja pedig mérnök létére kiváló tehetséggel rendelkezett több művészeti területen is.

Gyerekkorában is rajzolt már?

Rajzoló gyerek voltam, de minden hatéves gyerek rajzol. Később a legtöbben abbahagyják, azonban  12 éves korban ez már az komoly érdeklődést jelent. Velem is így történt, középiskolás diákként már rendszeresen kiállítottam Zentán az ottani amatőr képzőművész csoport tagjaként annak ellenére, hogy semmilyen formális képzésben nem részesültem. Nem tudtam, hogy elég tehetséges vagyok-e, ezért nem túl nagy elánnal ugyan, de közben vegyészmérnöki pályára készültem. Munkáim azonban eljutottak Kovács Tamás grafikusművészhez, aki elvitt minket a szüleimmel a budapesti Képzőművészeti Főiskolára Somogyi József rektorhoz. Apámék arról beszéltek neki, hogy egyáltalán nem örülnek annak, hogy művész szeretnék lenni, azt sem tudják megítélni, hogy van-e bennem kellő talentum, de állandóan ezzel foglalkozom, valami nagyon sodor a képzőművészet felé, és csak erre vágyom. Somogyi József, látva rajzaimat, azt mondta, hogy átjutottam a felvételi első rostáján. Végigcsináltam a többi szakaszt, és felvettek grafika szakra. De nem volt könnyű dolgom, csoporttársaim komoly előképzettséggel rendelkeztek, én azonban alapvető dolgokkal sem voltam tisztában.

„Ami bennem független, a mérték. A látás tudomása, éberség az álomban.”
Verebes György

Miért váltott grafikáról festészetre?

A látásmód, ahogy a grafikát kezeltem, eleve festői volt. Fiatalként bizonyára nem volt bennem elég türelem a grafikai technikák igényelte módszerességhez. Ráadásul úgy tűnik, a diploma után túlságosan lusta is voltam ahhoz, hogy lehetőséget találjak magamnak, mert a képgrafikához műhely kell, ahol rendszeresen lehet dolgozni. A festőeszközeim viszont nagyjából mindig kéznél voltak… Visszatérve, az egyetemen töltött évek alatt lírai absztrakt kompozíciókat készítettem főként rézkarcban, foltmaratásos, akvatintás felületekkel. Ez számomra már akkor is a lendületességet, a mozdulat egyszeriségének lehetőségét jelentette a nyomtatott grafikai eljárás keretein belül. Idővel ezt a képi látásmódot nagyobb méretbe vittem át egyedi technikával. Barokkos temperamentumú belső tájképek voltak ezek, erőteljes fény – árnyék kontrasztokkal, frottázs – szerű felületekkel. Miután azonban festészetet nem tanultam, a festékek anyaghasználatára, a pigmentek működésére, a technológiára éppúgy magamnak kellett rájönnöm, ahogy a színekben való gondolkodásra. A festő teret, mélységet formál, a grafikus elme pedig jeleket ró, és azok síkban mozognak. Meg kellett találnom magamban a festő szemét. A parton kívülről indulás azonban művészi szabadságot is jelentett, hiszen a festő osztály diákjai talán tudat alatt is óhatatlanul átvették nagyhatású mestereik szemléletét. Én viszont végigszánkázhattam szimpátiáimmal a művészettörténeten a reneszánsztól a huszadik századig.

„A zene rendet teremt a csöndben.”

Gabriel García Márquez

Alkotásain kéz a kézben jár zene és festészet.

Felnőttkoromra valamelyest képzett zenész lettem, időről időre tanítottam is és színházi zenedarabok komponálásába is belefogok néha. Gyakran játszom kiállítás megnyitókon is – no nem a sajátjaimon, mert azt nem tartom túl ízlésesnek. De a zenéhez is kanyargós út vezetett. Gyerekkoromban tanultam zongorázni, a lustaságom viszont akkor még megakadályozott abban, hogy komoly közöm legyen a muzsikáláshoz. 16 évesen újra zongorázni kezdtem, de akkor már inkább bluest játszottam, mint klasszikusokat. A katonaságnál felvettek a katonazenekarba, végigjátszottam az összes balkáni népzenét, a régi Jugoszlávia minden tájegységének zenéjét, slágereket, majd ebből a kavalkádból egyenes út vezetett a jazzhez. A jazz-zenész improvizál, hosszabb-rövidebb zenei frázisokat rak össze, muzsikája egyediségét az adja meg, hogy mennyire fantáziadúsan, milyen sűrűséggel tudja az előre begyakorolt, elkészített zenei közléseket előadni. A képzőművész is így működik, és aki ezt nem vallja be magának, abban a szerepben tetszelegve, hogy ő abszolút autonóm módon alkot, az szerintem tévúton jár. A zene és a képzőművészet két különféle nyelv, de a mondanivaló nem különbözik szükségszerűen. Ha valakinek közlendője van, akkor előbb-utóbb megtalálja az eszközt, amelynek segítségével elmondhatja azt a világnak. Ha valakinek jó a hallása és a ritmusérzéke, zenélni kezd. A festésnek is van zeneisége, a kompozíció is egyfajta ritmus. Mindkettő attól is univerzális, hogy erősen intuitív.

Megfér egymás mellett tudatosság és ösztönösség?

Jó, ha az ember tudatosítja magában az őt érő szakmai és magánéleti hatásokat, de ez a tudatosság nem a racionalitásé, hanem a belső folyamatok átlátásának képessége. Erre példa a 80-as, 90-es években útjára indult posztmodern, Magyarországon új szenzibilitásnak nevezett festészeti irányzat, amely az ösztönösségen alapult. A képek úgy váltak kirobbanóvá, hogy gyakran még a művész számára is érthetetlen volt, hogy miért készítette a festményét olyannak, amilyen lett. Alkotás közben a festő átadja magát az ösztönszerű impulzusnak.

„Képeit nézve állandóan az az érzésem, a következő pillanatban a fény robbanva áttöri a kép sötét falát, átszakítja a már-már kivilágosodó membránt. Ám nem töri, nem szakítja át, de mondom, olykor ott érzem, ott hallom a zuhogását a membrán mögött. És ez adja a nagy vásznak olyannyira intenzív belső drámáját.”

Tolnai Ottó

Művein lágy, szórt fények teremtenek egységet.

Ennek a művészi stílusnak a születéséhez konkrét történet kapcsolódik. Volt egy szinte kész képem, és barátokkal a műteremben beszélgetve egyszer csak ránéztem a figurára, és észrevettem, hogy ki van lyukadva a válla. Nem azt láttam, hogy árnyékos vagy sötét, hanem hogy lyukas! Ez annyira megdöbbentett, hogy fölkeltem, és tenyérrel belenyúltam a festékbe, és elkezdtem eltüntetni azt a lyukat. Magyarul maszatolni kezdtem. Az a szín került oda, amelynek oda kellett kerülnie, nem volt se hidegebb, se melegebb, még a szín illata is olyan volt, amilyennek lennie kellett. Hirtelen csend lett, és valaki felkiáltott: Gyuri, te megtanultál festeni!

„Egy félisten térben elképzelhetetlen, szavakkal leírhatatlan. Ő nincs hol, és nincs mikor. Összerakható testrészek bölcsen mosolygó reményei ők, s számunkra még könnyebb lesz a kirakósdi, amikor felfedezzük, hogy saját kezeikkel segítenek önmaguk összeállításában, hisz saját kezeikkel festették meg saját arcaikat, mielőtt saját arcaikkal elfordultak volna saját törzsüktől, meghagyván azt a teremtés első számú teherhordozójának. Mindazonáltal, ezen arcok és kezek között valahol, valamilyen láthatatlan test lüktet, a mi testünk, amely nem más, mint a hiány arc és kéz között, a hiány, ami nincs.”

Verebes Ernő

Hogyan jutott el az arcokat különös módon bemutató Alvó Titánok című sorozatáig?

Mindig könnyen festettem testeket, emberi alakokat, kezeket, de ezek fej nélküli testek voltak. Lehagytam az arcot, a fejet, mert úgy éreztem, hogy ha a figurának arca van, akkor az már valaki, én pedig nem valakit akartam ábrázolni, hanem mindenkit és senkit. Azután egyszer egy tájképnek induló vásznon magától kirajzolódott egy fej – mint amikor a felhőkben meglátunk egy alakot.

A titánok arca tekintet nélküli. Miért?

Ha az arcnak lenne tekintete, akkor az nem lehetek én. Sem mint alkotó, sem mint néző nem válhatok azzá, amit látok. A tekintet egy konkrét személy portréjává teszi a figurát. Ők pedig nem konkrét személyek, hanem állapotok. Tudat-, lelki- és érzelmi állapotokat jelenítenek meg a saját terességükkel. Rengetegféleképpen festettem őket, de valamilyen módon mégis egységesek. Még van belőle kifesteni való… Amikor majd a számos hazai és külföldi kiállítás után a művészi közeg elvárásának megfelelően témát váltok, akkor sem befejezem, csak abbahagyom. Mert ez az ő történetük. Azaz az én történetem. És mindannyiunké.

Szolnoki Művésztelep

A Szolnoki Művésztelep történetének kezdete August von Pettenkofen neves osztrák festőművész nevéhez köthető, aki a 19. század során hadifestőként először fedezte fel a szolnoki tájban, emberekben rejlő inspirációt. Ezt követően alakult ki az az érdeklődés, amely a kor új művészeti irányaival összhangban a Szolnoki Művésztelep 1902. évi megalapításához vezetett. Ekkor indult útjára Magyarország egyik legismertebb és legelismertebb művészeti szerveződése, amely a városnak méltán szerzett hírnevet nemcsak hazánkban, de Európa szerte is. A történetet a mindenkori magyar képzőművészeti élet legjelesebb alkotóinak nevei fémjelzik. Ők alakították és alakítják ma is azt a hagyományt, amely azóta is folyamatosan az itt folyó alkotómunka alapját képezi. Olyan művészeket említhetünk többek között, mint Deák-Ébner Lajos, Mednyánszky László, Vaszary János, Kernstok Károly, Fényes Adolf, Szlányi Lajos, Zombory Lajos, Olgyay Ferenc, Vidovszky Béla, Mihalik Dániel, majd az első világháborút követően Aba-Novák Vilmos, Pátzay Pál, Chiovini Ferenc, Bernáth Aurél, Pólya Tibor, Borbereki Kovács Zoltán. A második világháború eseményei a telep épületeit szinte teljesen elpusztították. A helyreállítás után új időszak vette kezdetét. Ezekben az évtizedekben itt találjuk állandó lakóként Chiovini Ferencet, Baranyó Sándort, Ágotha Margitot, Rékassy Csabát, Fazekas Magdolnát, Meggyes Lászlót, Simon Ferencet, Gácsi Mihályt, Mészáros Lajost, Bokros Lajost, Palicz Józsefet, Berényi Ferencet, Szabó Lászlót, Nagy Istvánt, Pogány Gábor Benőt és másokat. Mindenkor gazdagították továbbá a telep életét a diákok, tanítványok, külföldről érkező vendégművészek. A 2002. évi teljes felújítást követően a művésztelep – melynek 2003 óta Verebes György tölti be a vezetői tisztségét – saját galériát működtet, ma is aktív és konstruktív csoportként működik, meghagyva a művészi szabadságot és a különféle irányzatok szabad egymás mellett élését a megújuló hagyomány jegyében.

Hogyan vált 2003-ban intézményvezetővé festőművész létére?

Két évvel korábban nyílt tárlatom Szolnokon, ekkor ismerkedtem meg többek között Pogány Gábor Benő szobrászművésszel, aki elmesélte, hogy újraalakították a Szolnoki Művészeti Egyesületet, a művésztelepet pedig újjáépítették. Úgy döntöttem, hogy pályázok az egyik műteremlakás időszakos bérletére, amit el is nyertem egy évre, így 2002-ben Szolnokra költöztem. Néhány hónap elteltével pedig felkérést kaptam, hogy vállaljam el a telep szakmai vezetését. Budapesttől sincs túl messze, Zentától sincs oly távol, igent mondtam. Persze nem volt egyszerű kezdetben, alaposan meg kellett ismernem a helyi viszonyokat, lehetőségeket, találkoztam intrikákkal is, hiszen mindenhol van ilyen, de bevallom, büszke vagyok arra, hogy ma már elmondható: a művésztelep és köre a város egyik legharmonikusabb, legbarátibb közege. Az országos szakmai jelentőséget és a kiterjedt kapcsolatrendszert tükrözi a 2011-ben létrejött, jelenleg 170 tagú Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelyben a fiatal generációtól a doyenekig minden művészkorosztály képviselteti magát, hatalmas keresztmetszetét adva a kortárs magyar képzőművészetnek. Most pedig már további nagy ívű tervekben gondolkodunk. Annyit elárulhatok, hogy a művésztelep és környezete, az egykori Szolnoki Vár területe nagyszabású fejlesztés előtt áll, ami a reményeink szerint az itt dolgozó vagy ide látogató művészek és közönség számára egyaránt értékes élményekre és tapasztalatokra ad majd lehetőséget.

Kik a titánok?

A titánok és titaniszok a görög mitológiában Gaia és Uranosz első tizenkét gyermeke, az istenek második nemzedéke. Kezdetben ők az őserő megtestesítői, később találmányaik által az emberiség jótevői. A hat fiútestvér, név szerint Ókeanosz, Koiosz, Kriosz, Hüperión, Iapetosz és Kronosz, illetve a hat lánytestvér, azaz a titaniszok, név szerint Téthüsz, Rheia, Themisz, Mnémoszüné, Phoibé és Theia. Rangjukat utódaik örökölhették.

Névjegy

Verebes György 1965-ben született a vajdasági Zentán. A vegyi technikum elvégzése után 1985-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika tanszékének hallgatója, ahol 1989-ben szerez diplomát, majd 1992-ig művészképzős hallgató ugyanitt. Mesterei: Raszler Károly, Kocsis Imre. Festészettel 1988 óta foglalkozik.  Könyvillusztrációkat készít, színházi díszletet, belsőépítészeti arculatot tervez. 1990-től több jazz-és világzenét játszó zenekarban közreműködik, mint alapító tag, zongorista, zeneszerző, színházi zenét ír.  1997-2003 között egy reklámgrafikai stúdió művészeti vezetője, 1998-2002-ig a Lurdy Galéria művészeti vezetője 2002 óta él a Szolnoki Művésztelepen, 2003-tól a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. 2007-2011 között a budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola tanára. Festészeti tevékenysége mellett rendszeresen publikál. 2010 óta a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tehetségsegítő Tanács tagja. 2011-től tagja a Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesületnek. Szellemi kitalálója és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak. 2014-től a Magyar Festészet Napja Alapítvány alelnöke. Több mint ötven egyéni kiállítása volt Magyarországon és külföldön. Rendszeres részvevője hazai és nemzetközi csoportos tárlatoknak. Művei megtalálhatók magán-és közgyűjteményekben. Több szakmai díj birtokosa, amellyel művészi és kulturális szervező munkáját ismerték el.

Verebes György kiállítása elé
Elhangzott  a Borbás Mihály Bemutatóteremben,  2016-ban Hévízen

A történelem minden korszakának vannak előzményei – semmi sem igazán kezdet. Bár az ókori görög szellemet a keleti kultúrák készítették elő, az európai vagy az egyetemes művészet folytonossága mégiscsak a görögöknél kezdődött: azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedeztek bennünket, felfedezték az embert. Míg a keleti népek vallásaiban istenek és állatok még riasztó összevisszaságban embertelenül óriási arányaikkal keveredtek egymással, a görögök isteneiket már emberformában ábrázolták – így mint isteneik, egész kultúrájuk emberszabású lett.Hérodotosztól tudjuk, hogy antropomorf valóságukban Homérosz és Hésziodosz alkotta meg az első isteneket. Minthogy az ember leginkább a megformált valóságot érzi létezőnek, Hérodotosz mondását úgy kell érteni, hogy Homérosz és nyomán Hésziodosz adott formát a görög isteneknek: az addig formátlan ős démonoknak, akiket az archaikus görögök kígyók, kövek, tüzek alakjában imádtak, ők látták el a plasztikus, jellemüknek és hatalmi körüknek megfelelő emberi alakkal, és ez az általuk megalkotott forma a görögök szemében azontúl – ahogyan Verebes György művészetében ma is – máig érvényes maradt.

Hésziodosz egyik fő művének, a Theogóniának szereplői, az ősi istenek és titánok öröktől fogva élnek: az Éjszaka, a Kháosz; Gaia, a Föld; Uranosz, az Ég; Erebosz, a szörnyű alvilági sötétség; és Erósz a szerelem. Uranosz uralmát megdöntötte fia, Kronosz, az idő, Kronoszét pedig az ő fia, Zeusz. Zeusz alakította ki ezt a kozmoszt, ezt a világmindenséget, amelyben az ember él, az ősi, barbár kozmoszok után a rend és „okosság” világát. A világ az időtlen őslétből ezzel átlépett a történelembe.

Homérosz istenei ma alszanak. Verebes György talányos titánjai a mozdulatlanság pózában pihennek. Nem a szabadság és az erő tág lélegzetvételével, hanem a féken tartó erő nyomasztó súlyával nyugszanak burokba zártan a mi időnk időtlenségében.

Verebes György titanikus ikonjai kultikus jelek, archaikus, lecsendesített, megfagyasztott pillanatképek. A megmerevedett kép és gondolatsorok a kompozíció, a színek és formák egymáshoz egyre szorosabban illeszkedő ritmusába, tömbjébe zárva, mintegy valamiféle védelmet, álarcot biztosító páncélzat mögé húzódva, egyetlen összefüggő, már-már szétbonthatatlan szövetet alkotnak.

A művek nem fogalmaznak meg definíciókat – a felismerés és a megismerés élménye a szemlélőnek van fenntartva: a Theogóniában formálódó világ szimbólumai csak képzeteket közvetítenek. Ha a képzeteket megértjük, a szimbólumok elfelejtődnek. A képek, színek és formák gondolatokat közvetítenek. Ha a gondolatokat befogadjuk, a képek elhalványulnak, eltűnnek előlünk. A művész ezzel a különös módszerrel invitál, vagy inkább provokál bennünket a játékra: csak azok, akik halat fogván meg tudnak feledkezni a hálóról, érdemesek arra, hogy a művek mögé láthassanak. „Szállj le önmagad mélyébe, mint egy kútba, s változó egyéniséged alatt megtalálod a változatlan létezést!”- biztat a művész.

Bár nyilvánvaló, hogy Verebes György titanikus arcképei, gesztusai egyéni mitológiájának részei, a művek önálló életre kelve mégis valóságként kényszerítik ránk magukat. Olyan valóság szereplőiként, amelyet homályos és bizonytalan érzéssel sokan hordozunk magunkban, s amelynek létéről képzeletünk, vágyaink, szorongásaink, félelmeink szavakkal nehezen kifejezhető örömeink tanúskodnak. A művész annak ad formát sajátos nyelvén, sajátos módján, ami testetlenül, forma és színek nélkül hullámzik bennünk. Formát ad és egyben kiemel, nemcsak az alkotó kéz formaképző gesztusával, hanem a figyelemfelkeltés intő mozdulatával is, mintha csak azt akarná sugallni, hogy ezek a különös lények, ezek a különös mozdulatok, gesztusok valóban a mi földi, emberi világunk cselekvő részesei, részei lennének. Mindegy, hogy alvó, eltűnőben lévő tüneményekről, vagy kézzelfogható kézmozdulatokról van szó, hiszen az ember gondolati és érzelmi szférájában olykor így, olykor úgy vannak jelen. Verebes György ezt a különös érzést, a hétköznapinál sokkal tágabb valóságot keríti nekünk körül, s a peremvidékekről hoz ajándékba időről-időre egy-egy újabb arcot, kezet, mozdulatot.

Verebes György archaikus ízű világképe – művészileg bármennyire hitelesen megidézett is – mégiscsak egy 21. századi művész kezében ölt formát, aki, miközben a valóság szuggesztív benyomását kelti, elhitetve, hogy bensőséges, antik misztériumok részesei, tanúi vagyunk, játékos, ironikus mozdulattal a jelenre irányítja figyelmünket. Verebes György tisztában van azzal, hogy a kultúra bölcsőjéhez kötődő nosztalgia a 21. század művészetében újra és újra felbukkan, ugyanakkor azzal is, hogy e nosztalgia igaz, bensőséges, ám gyorsan tovatűnő pillanatokkal ajándékozhatja meg napjaink más ritmushoz, más „misztériumokhoz” szokott emberét. A halhatatlanság a titánok fölénye a rövid életű emberekkel szemben, de a halandóság az emberek fölénye az istenekkel szemben – ám éppen ez ad komolyságot, fényt és árnyékot, valódi színeket és szabadságot, súlyt az emberi gondolatoknak és tetteknek. Mert az ember súlyával szemben az istenek halhatatlanok – ám éppen ezért súlytalanok.

Elhangzott Verebes György a Test pillérei című kiállításának megnyitóján 2016. április 21-én a Semmelweis Szalonban, Budapesten

Képekről, szavakkal. Verebes György képeiről, nem elfogulatlan szavakkal. Ismerve kézmozdulatokat, eszmét, napszakot éj-szakot, hogy mikor, s miként festhette ezeket a képeket. Vagy mégsem arcok, kezek, festmények ezek? Lehet, hogy kinyilatkoztatások, jelek, időtlenségbe fagyó történetek. Kivetülései a szenvedhetetlennek. Liturgiájukban felmutatható megtestesülései a szent-közelinek. A nem akarás közelítésének manifesztumai, melyből sem testi vágy, sem szövettani ismeret nem táplálkozhat. E látnivalók esetében csupán a szemet nyitogató, kíváncsi gesztus az, ami művészeti kérdéseket tesz, tehet fel. Miként lehet arcokkal szembesülni úgy, hogy azok tekintet nélkül is visszanézzenek ránk? És ha már ezek az arcok istenien személytelenek, akkor ezt a személytelenséget hogyan fogadhatjuk el? Mint egyénre szabott nihilt? Vagy pontosan ez kell a szembesüléshez? A személytelenségben való megmártózás szentsége? Mi kell ahhoz, hogy kilépve e teremből, holnap is elfogadhassuk a magasabbrendű számvetés híján önmagát molekulákra bontó ember szilánk-bizonyosságát?

Motoszkál bennem egy gondolat, miszerint Verebes György nem festő, hanem megfestő. Nem absztrakt képek alkotója, hanem azokat az adott dolgokat festői módszerekkel ábrázoló ember, akinek ezen dolgok által inspirált belső léthelyzetei hozzák a megfestés ingerenciáját. A munka már csak modellezése egy eszme felmutatásának. A kivételesek számára előíratott az, hogy a felettük elsuhanót, vagy a bennük rejtőzködőt, a maguk módján „lefényképezzék”. Ez mindig a megfeszítés és megfeszítettség rítusával jár, mégis vigasztalónak tűnik akkor, amikor az ecsetvégből megszülető, vászonra vitt arc, egy örök pillanatra felénk fordul. Egy arc. Úgy tűnik, ilyenkor a legkiszolgáltatottabb, hisz nem rejt titkot, de ő maga a titok. Másrészt, mintha arra várna, hogy könnyű legyen elbánni vele, még akkor is, ha tudja, megfesthetősége igen nagy gondot okozott az őt megismerni kívánó festőnek, hiszen a szemek mögé rejtett látást láthatóvá kellett tenni. Repülni a röpképtelen és ráadásul kihalt dodómadárral, kapaszkodva annak kurta szárnyaiba, mialatt odalenn, szavatosságukat vesztett fajok és múmiává érett alakok hirdetik evolúciós múltunkat.

Kihalófélben az értelem, a rá való emlékezés viszont, mindig jelenidejű. Azzá teszik az itt kiállított képek is, kivetülései néhány általuk felidézett hősi maradványnak. Ezeken a festményeken az ember szeretete van jelen. A nézés befelé irányul, s onnan vissza ki, de ez a kivetülés már a nézőé. Tessék csak nézni, mi által lelhet fényre egy szemhunyó arc. A kérdés, ezen túl, már nem festészeti. Sőt: a kérdés, ezen túl, már nem kérdés. Halk manifesztum, vakon láttatás. (Vakond-láttatás, ahogy a mélyre ásás az állat esetében triviálisnak tűnhet. De: igazság). Az arcok igazsága a szellem igazsága. A facies törvénye ez, anélkül, hogy a pillantásra szükség volna. Anélkül, hogy arra az igazolásra szükség volna, ami maga a lélek. Mert az emberi arc, valójában egy olyan látnivaló, mely önmagában viseli az eszmétlenség igazságát. A lélekét. Önmagáért való. Az arc nem eszme, de annak alakja. Ős-eszme. Az arc az emberen való látnivalók halmazának gyújtópontja, amit még nem perzselt meg a személyesség tekintete. A világ miniatűr domborműve, hajlataiban, ráncaiban a pornak nevezett anyaggal.

És ezt a port a kéz szórja. A manus, a pedes superior. Nem cipel testsúlyt, ahogy a lábak, hanem a testtől elérhető távolságban lévő dolgokat gyűjti be az arcnak. Tárgyakkal szembesíti az arcot, felmutatván neki azokat. Csak kezeket festeni test nélkül annyi, mint arcokat ábrázolni tekintet nélkül. A viszonylagosságból kiragadva, a kéz morfológiája ugyanúgy esztétikummá válik, ahogy az arc az emberi testen való látnivalók gyújtópontja lesz. A kéz és arc közötti feszülésben pedig, láthatatlanul, ott van maga az ember, amint kénytelen áthidalni az önmagát jelentő szakadékot. A tekintet személyt teremt, a kar pedig megfogható tárgyakat a kéz számára. Ezek nélkül az emberi való időtlenségéig zuhanunk. Az arché, a mindent megelőző jelenlét ma már csak szavakban létezik, mégis valósnak tűnik. Azért, mert elgondolva és kimondva, a lehunyt tekintet és az erőkart nélkülöző kéz, a hiány fogalmát még nem ismerve, egyszer csak, az emberi céltalanságot, metaforaszerűen a testtel, az anyagban is mérhető hittel tölti ki. E festményeken tehát, a test hite látható. De, mert a hit közvetlenül ábrázolhatatlan, itt és most, csak pilléreire támaszkodhat: arcokra és kezekre.

Avagy csodálata azoknak, kik mertek festővé lenni
(Verebes György: Alvó titánok. Szolnoki Művészeti Egyesület, zEtna Kiadó, Szolnok – Zenta, 2009)
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap, 2009/3. számában/

San Marco Galéria, Óbudai Kulturális Központ – 2015. december 11.

Az ÓKK decemberi, ádventi-karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó kiállításai mindig kiemelkednek az év egészéből. Nem véletlen, hogy ennek az ünnepi időszaknak épp Verebes György a kiállító művésze. Verebes György a mai képzőművészeti színpad egyik különösen népszerű alakja: úgy is, mint művészet-szervező, mint a szolnoki szellemi műhely vezetője, és úgy is, mint kortárs festőművész, mint aki a mai figurális, látványos és realista festészetet egy nagyon sajátos szemléletben állítja elénk, és úgy is, mint akinek munkáiban a remény és béke iránti vágy és várakozás nyilvánul meg. Jöjjenek velem, adják át magukat a látványnak és a hatásoknak, lépjünk egyre közelebb és egyre beljebb a festményekbe.

Ez a különleges szemlélet, Verebes György művészete, négy nagy motívum köré szerveződik: természetesen a kéz motívuma az egyik fő szereplő, és az arc motívuma a másik. De Verebes kezei és arcai nem lennének azok, amik, az őket megvilágító és kiemelő fény nélkül. És bár először nem fognak velem egyetérteni, de én mégis azt gondolom, hogy Verebes György festészetének negyedik fő témája, és művészetének kulcsa, a test.

A NAGYÍTÁS

Talán a legelső hatás, ami az embert megragadja, a nagyítás gesztusa.

Ahogy az ajánlóban is írtam, a nagyítás a 20.sz. művészetében a pop art legfőbb jellemzője volt. Míg azonban az amerikai pop mindig hétköznapi, bagatell tárgyakat vett ehhez alapul, Verebes György talált tárgya, ready-made-je a „legkézenfekvőbb” motívum, az emberi kéz, és az emberi arc lett. A méretbeli növelés gesztusa azonban Verebesnél nem a fogyasztói társadalom kritikája, hanem az alkotó kéz és az elrejtett gondolat-érzés allegóriája.

Verebes komponálása szinte szuper-plán képkivágást használ, tapintható közelségbe hozva a fő témát, kiemelve annak fontosságát, mely más képsíkokban, egy sokalakos figurális kompozícióban elveszne a részletek, az alakok, a motívumok között. Egy kéz elvész a test teljes gyönyörűségének ábrázolásában. Az arc portrévá válik, ha mellképként kivágott kompozícióban jelenik meg. Verebesnél a két motívum méretében is, és jelentését tekintve is hatalmassá és súlyossá, monumentálissá növekszik. Kezei, arcai egyszerre válnak lenyűgözővé, fenségessé és félelmetessé.

 

A KEZEK

A második hatás: az emberi kéz felmutatása.

Az emberi kéz, amelyekhez költők verseket írtak, a kéz, amelyekből többet az egyház szentté avatott.

Azt gondolom, hogymindenki életében van egy kéz, aminek minden pontjára, részletére emlékszik. Nekem is máig a fejemben van az a gyerekkoromba oda beégett kép, ami az akkor 30-as éveiben járó anyukám kezét ábrázolja.  Emlékszem a hirtelen elrövidülő ujjaira, a körmei formájára, a gondolatra, hogy az egyik körme az én fejemben egy kislány arcának formáját idézte meg, tökéletes fel tudom idézni a ráncok alakját, a jobb keze mutatóujjának furcsa kanyarodását, a gyűrű által keltett mélyedést. Verebes olyan hangsúlyt ad a kezeknek, és olyan állapotokat idéz meg velük, ahogyan csak egy gyermek tud gyönyörködni a szeretett kéz különös részleteiben.

 

Verebes György kezei azonban inkább férfi-kezek, erőteljes, masszív, kemény kezek, amilyennek az ember egy súlyos kövekkel, nehéz anyagokkal dolgozó szobrász kezét képzeli el. Dolgozó, munkát végző, megfeszülő, küzdő ujjak ezek, alkotó kezek. Egyiken egy folyó elhalványuló látványa, máshol egy felhő szertefoszló érzése, vagy egy hegy magasztos emelkedése tűnik fel. Verebes képein ezek a cselekvő, alkotó kezek a közös Teremtő hatalmas kezeivé válnak. De éppígy utalnak keleti meditációs ujjtartásokra, gyógyító mudrákra is, melyek a test és a tudat közötti kommunikációt segítik elő. Vagy felidézik a középkori templomfreskók Isten-keze motívumát, ami az isteni jelenlétet és beavatkozást szimbolizálta. Vagy egy Caravaggio-Keresztrefeszítés görcsös részletét. Bennük a teremtés, az alkotás és az összetartozás ereje egyesül.

 

AZ ARCOK

Verebes hatalmas arcai, mint békében, erejük fitogtatása nélkül, nyugodtan alvó titánok várják csendben az ébredést. A görög mitológia titánjai, Gaia és Uranosz gyermekei, az erő megtestesítői, majd később az emberiség jótevői voltak, akiket Kronosz bukása után arra kárhoztattak, hogy a Föld mélyének rejtett tüzei között éljenek. Verebes titánjai az ember lelkének legmélyebb, legvadabb őserőit őrzik (a folyó erejét, az ifjúság erejét, a kamaszok erejét, a föld erejét, a szél erejét, az éjszaka erejét, a nagyon vártak erejét) finoman, megszelídítve azokat, hogy ki ne törjenek, el ne szabaduljanak, csak erőt adjanak. Beszélnek a múltjukról, az egyszerre lehengerlő és ugyanakkor félelmetes, romboló hatalomról, ami bennük lakozik, és álmodnak a jövőről, nagy tettekről, az arcot melegítő, remélt fényről. Hol félelmetes-öntudatosan a túlvilágból előtűnnek, hol csendben-ködben egy másik világba eltűnnek.

 

ÉS A TEST

Verebes György művészetének utolsó nagy témája a test. Az éppen nem látható, nem érzékelhető, nem korlátozó, nem bezáró, nem kényszerítő test.

Az az emberi test, az a személyiség-hordozó bárka, amelynek Verebes György képei a távollétéről beszélnek. A kezek és az arcok, mint az alkotás-cselekvés és a gondolat-érzet allegóriái egy olyan állapotról beszélnek, olyan pillanatokat állítanak elénk, amelyikben a testünk nélkül, vagy a testünkön kívül vagyunk. Ahol képesek vagyunk a testi létezésünk fölé tekinteni. Ahol az ember tulajdonképpen nem rendelkezik testtel – van keze, amit imára kulcsol, vagy amivel más kezét szorítja, és van arca, ami gondolatait és érzéseit teremti – de teste épp nincsen. Ebben az állapotban kezeink, arcaink csukott szemekkel, vakító fényben forognak. Arcunk átmelegszik, és minden mozdulatunk, és tettünk világossá válik.

 

ZÁRÓ SZAVAK

Arcok és kezek. Az Óbudai Kulturális Központ San Marco Galériájában egy olyan galériát építünk, ami nem white-cube jellegű, steril, kizárólag szakmai jellegű kiállítótér, hanem egy vállaltan élő tér, ahol számtalan arc fordul nap mint nap a műalkotások és egymás felé.  Amelynek kiállítótermében már számtalan kéz munkáját világította meg a fény, és azzal a céllal működik, hogy élő művészetet közvetítsen és prezentáljon a látogatói felé. Köszönjük Önöknek, hogy ma ismerős arcaikat újra láthatjuk, és neked pedig Gyuri gratulálunk, és köszönjük, hogy kezeid munkáját megcsodálhatjuk.

Szeretettel ajánlom figyelmükbe, tehát, Verebes György festményeit, melyek virtuóz technikával, finom érzékiséggel, tele titokkal, mítosszal, rejtett összefüggésekkel, gyógyító erővel, és tiszta várakozással forognak ma, itt, a fényben.

Megjelent az Alvó titánok Verebes György szolnoki festményein című művészkönyveben 2009-ben

ENNYI ARCOM

ünnep-díszben a fennséges
csend, amit emlékként őriz
aki meghallgatni képes

szótlanság
szenvelme
ennyi

amihez visszatérve jólesik megpihenni

mert illat
és színek,
elmúlt már

minden: a lelkem a rabló s az arcom a kincsem

a bűnös kifosztja magát
egyetlen szemtanú sincsen
s nem menekül az éjen át

se rabló
se gyilkos
ki megtér

habár a vizsla rend meghalna legalább egyért

és bíró
és hóhér
és isten

egyenként a lelkembe néz, mert arcom már nincsen

mosolygok mégis magamban
s míg a fenség fölém hajol
mutatom cseppnyi hatalmam

de bálvány
és parancs
és ádáz
és csoda

nem volt még ennyire szent, mint úrhatnám s ostoba

 az, aki
elhiszi

gyűlöletet szít, miközben süketen szirénáz

terelvén titánoknak vélt
parnasszushódítók ezreit
csúcson túl mutatván a célt

de húrok
és zene
megtalál

egymásba kulcsolt kezek, s az embersereg feláll

és rezgés
és hangza
és óda
soha nem volt ennyi arcom, eszmélésem óta

Verebes György képeire

ahogy vizes testről
a fényesség lecsorog
köztesvárosi alvadt délutánon
zenkilencre lapot húzni

és huszonegy rész a falon
teljessé összeáll
ágat lomb
levél takar leveleket

titán ujjai közé csippen fény
a kéz majdnem annyit mond
mint egy arc
a szép a szoborszerű

hunyt pillák mögé
nem hatol csillogás
felragyog mégis legbelül
nem lázadnak

alszanak a körülmények
kiszámíthatatlan rendszerében
festékfényű részletek
ujjbegy érint ujjbegyet

s mint árnyak az alvóban
óriássá nőnek
a ráncok a pórusok
a vászon elnyeli

kiöklendi a fényeket
föld és ég közt
nyugvóponthiány
békétlen

a teremtett teremtő
határtalan
imára kulcsolt kéz
fegyelmezett álom

belátható érintés
végső menedék
kör körök egyenes
istenfényfesték

Magyar Szó. 2008. október 27.

Ha elfárad a szemünk és homlokunk síkján a fény, ha beláthatatlan lesz a tér, ha megroppan köröttünk minden, ami egész, emeljük arcunkhoz kezünk, hogy megerősödjön bennünk a fény, hogy megnyíljon a sok elhomályosított kép. Mudrá, az Alvó titánok és Nyx karcsú nyakának íve. Ott gyúlnak ki belső fényeink, ahol kialszik a büszke én, a vakító külső tér. Kezünk leghűségesebb társunk. Ha elfáradunk, a hetedik napon kezünk fölemel és eltakar. * Ha elnehezül a kezünk, a lábunk és a fejünk, ha elfárad a szemünk, ne menjünk tovább, hagyjuk aludni a titánokat, a teremtést és a festészet lényegét, Verebes György zentai kiállításán az óriás vásznakat. Tegyük el, amit eddig írtunk és fényképeztünk, kerítsünk egy széket, és üljünk a terem aljában egy kisebb méretű kép elé. Nyx. A nő fedetlen nyakának rózsaszín íve elmondja, mi a teremtés és az alkotás lényege.

Elhangzott a szolnoki Aba-Novák Galériában, 2007. január 19-én

A Verebes név felénk, Észak-Bácskában, már-már mitikusnak mondható, az egyik legnépesebb zenész famíliát idézi. (Az igazság az, hogy az én hegedűtanáromat is Verebesnek hívták – a hegedülni tanuló kisgyerek és tanára egész közel kerülnek egymáshoz, a tanárnak, mesternek ahhoz, hogy beállítsa a test, a hangszer, az ujjak tartását, fekvését, szinte ölelgetnie kell tanítványát…) Verebes György esetét az teszi különösség, hogy ő már a família orvos szárnyának leszármazottja, édesapja és édesanyja is orvosok. S itt még egy már-már szintén mitikusnak mondható másik zentai családot is meg kell említeni, édesanyja orvos famíliáját, a Vígheket. És ehhez csak néhány dolgot kell hozzátennünk, hogy máris érzékeltetni tudjuk művészetének genézisét, helyzetét.

Mindenek előtt a vegyészeti szakközépiskolát említeném. Valamint a zentai művésztelepet, a festők intenzív jelenlétét Zentán; a gyerekek akár az utcán is találkozhattak a nagy Párizs járt, Soutine, Rouault, Czóbel és Tihanyi közelségéből érkező, eszeveszetten gesztikuláló, ecsetével kardozó Konjovic-tyal, a gesztusokat rációval lehűtő, jegelő Ács Józseffel, illetve hát Benessel, aki viszont valami eleve kioltott barnával festi a Tisza, akárha a Zentai csata után örökre pusztává lett partjait, a furcsán, már-már gólemként felmagasodó, dekoratív figurát. Mindehhez immár csak Barcsay szellemének a pesti főiskolán való intenzív jelenlétét kell hozzátennünk.

Fiatalkori papírosai között lapozva figyeltem fel egyik anatómiai stúdiumára. A stúdium meglepő, szinte virtuóz pontosságát csakis az orvos szülők és Barcsay szellemének szerencsés találkozásával tudtam magyarázni. A főiskola után fiatal művészünk afféle alkímista eljárással, ami ugyan nem csoda, hiszen a vegyészet felől érkezik, valami érett, mély rembrandti barnát kever ki magának. De a születő jelentős opus nem rembranti világot céloz meg, hanem nagy, monumentális expresszív képeket sorakoztat egymás mellé Turner és az amerikai lírai absztrakció között. Ami specifikus ezeken a képeken az a nagy mestereknél és az amerikai lírai absztrakció képviselőinél is olyannyira domináló fény hiánya. Tehát akkor ezekben a mély, melankolikus rétegekben kellene keresnünk művészetének titkát. Azt is többek között, miért vonatik vissza e vásznakon az alföldi vakító nyár, noha igaz, éppen ez a nyár eredményezi az ősz mély barnáit, miért vonatik vissza a mediterrán fény, amely számunkra, akik félig-meddig a Balkán-félsziget mediterrán sávjához tartozónak tudjuk magunkat, szinte érinthető. Igen, számomra valamiféleképpen pontosan ez a visszafogottság teszi jelenvalóvá mégis a fényt, legalábbis a fény kérdését, képeit nézve ugyanis állandóan az az érzésem, a következő pillanatban a fény robbanva áttöri a kép sötét falait, átszakítja a már-már kivilágosodó membránt. Ám nem töri nem szakítja át, de mondom, olykor ott érzem, ott hallom zuhogását a membrán mögött. És ez adja a nagy vásznak oly annyira intenzív belső drámáját. Mert ezek a vásznak a maguk komor világán belül igen hangosak. Verebes György felkért nyissam meg szolnoki tárlatát. Nem lepődtem meg, hogy első találkozásunk színhelyéül éppen Szolnok jelöltetett meg, hiszen megszoktam művészeink mind váratlanabb irányból bukkannak fel, jelentkeznek. Majd a tárlat címét közölte velem. Titánok, mondta. Jóllehet a tárlat anyagához szervesen hozzátartoznak nagyformátumú kéz stúdiumai is, tette hozzá. Első reflexem vehemens, szinte titáninak mondható korai gesztusait, valamint Benes hústornyait, puha gólemeit idézte. De aztán igyekeztem becserkészni e mitikus világ más terrénumait is, igyekeztem feleleveníteni ismereteimet e régi, ahogyan Kerényi mondja, még semmi törvény alá nem rendelt, vad égi isteneket illetően. Illetve hát a világ kétpólusú voltán tűnődtem aztán, a kicsiny és a nagy viszonyán, libikókáján, ugyanis eddig inkább a kicsinyre, sőt a semmisre, mint olyanra specializáltam volt.

Heidegger a Metafizika alapfogalmai című művében hosszasan értekezik szúról, Simone Weil pedig például a bibliai mustármagra hivatkozik. Lautreamont pedig, hogy ne csak filozófusokra hivatkozzunk, igen szemléletesen állítja szembe a kicsiny és a nagy lényeket, ami számomra talán azért lett olyan fontossá, mert az óriást, a titánt, Szaturnuszt, Kolosszust, Atlaszt, Pánt ábrázoló képek, Goya, Blake, Böcklin képei közül a legmegrázóbb, a legkevésbé felnagyítottnak, szörnyűségében már eleve nagynak Blake egyik képe tűnik nevezetesen a tetű szelleme. Mivé lenne az ámbrás cet, kérdi Lautreamont, ha harcra kelne a tetűvel!  Akármilyen nagy ez szemvillanás alatt felfalatna. Még a farka se maradna, hogy hírül vigye, mi történt. Az elefántot meg lehet simogatni. A tetvet soha. Nem ajánlom, hogy megkíséreljétek ezt a kockázatos vállalkozást. Óvakodjatok, ha szőrös kezetek, de még akkor is, ha csontból és húsból való. Keresztet vethettek ujjaitokra…

Milyen különös, tűnődöm, amíg ide másolom e sorokat: keresztet vetni az ujjakra, de még aztán soká próbálgatom, mint egykor gyermekjátékainkban ezt a keresztvetést… A szőrös kezek említése viszont Krleza nevezetes mondatát idézi fel, amelyre valójában az egész Areteusz dráma épül majd (jóllehet Krleza, – ezt sem árt megemlíteni – nem élte meg a handy korát), mármint hogy a telefont még mindig a majom szőrös keze tartja…

Talán éppen a Pán halálával, amelyről a Nietzsche igézetében élő ifjú Krleza is sokszor énekelt volt, ért véget ezen mitikus hatalmasságok sora. Mármint a bejelentéssel: Meghalt a nagy Pán. Különös, de olykor úgy tűnik, a Pánnal mintha valójában, mintha az ember halt volna meg. Az ember lehetősége. Utópiája. Nietzsche ember fölötti embere az Übermensch is egyike a Pán halála utáni próbálkozásoknak, annál is inkább, mivel a maga módján ő is bejelenti Pán, illetve isten halálát.

Danto Nietzsche Übermensch-fogalmát körüljárva elemezve írja: Az Übermensch azzal áll szemben, amit Nietzsche úgy hív, hogy az „utolsó ember” – der letzte Mensch -, aki azon van, hogy amennyire csak lehet hasonlítson a többi emberhez, és aki boldog akar lenni azzal, ha éppen csak boldog lenne… Ő a jelenkori élet csodaembere, akit Nietzsche-Zarathustra megvet.

Majd Nietzschét idézi: Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta? Minden eddigi alkotott valami önmagán túlmutatót: épp ti volnátok hát apálya ennek a nagy dagálynak, és inkább visszatérnétek az állathoz, semhogy felülkerekedjetek az emberen?

Danto tovább így kommentálja Nietzsche szavait: Azáltal lépünk túl magunkon, hogy felülkerekedünk magunkban valamin, ez bukik alá, ez marad alul. Elpusztítjuk pusztán emberi valónkat, hogy valami magasabbrendűvé válhassunk. Az emberi élet áldozat, vagy annak kellene lennie, ami nem valami emberentúlinak, emberen mutatunk be, hanem valami általunk elérhetőnek, s ez biztosít bennünket arról, hogy képesek vagyunk túljutni magunkon.

Majd ismét Nietzsche következik:

Ha pedig meg akarjátok lelni a szabadságba vezető utat, barátaim, minden eddigi megváltónál nagyobbnak kell megváltani benneteket!

Soha nem volt még embert fölülmúló ember. Meztelenül állott mindkettő előttem. A legkisebb ember és a legnagyobb. Túlontúl hasonlatosak ők egymáshoz. Bizony mondom előttem még a legnagyobb is túlontúl emberi!

Itt csupán még a kis idolszobrocskákra kellene utalnunk, noha akár velük is kezdhettük volna, hiszen bennük a kicsi és nagy paradox módon találkozik, paradox formát kap, kicsi voltukban monumentálisak ezek az idolok, a Willendorfi vénusz vagy akár a hódsági például. Aki nem látta, írja Hamvas a Willendorfi vénuszról, el sem tudja gondolni, hogy a szobor, amely az ember markában elfér, milyen hatalmas, tulajdonképpen millimétereket látok, és olyan méretei vannak, mint a Masztodonnak.

 Ennyi talán elég, hogy érzékeltessem a mű kritikus készülődéseinek mibenlétét, irányát, elég, hogy pillantást vessünk az ő papírosai közé is. És íme elérkezett az idő, hogy vegyem táskámat, és benne a jegyzetek halmazával elinduljak, akár ha egy izgalmas kaland, Szolnok felé, aki a vajdasági, ún. délvidéki képzőművészet ügyében utazom, persze minden háttérintézmény nélkül, privát, majdhogynem inkognitóban, valóban egy új kaland, egy új képzőművészeti vonatkozású kaland lehetőségét jelenti, annál is inkább, mivel Szolnok számomra mindenek előtt a nagyhírű Szolnoki Művésztelepet, Fényes Adolf néhány képét jelenti, amelynek most, egyáltalán nem mellékes megemlítenünk, előre bocsátanunk, éppen Verebes György a művészeti vezetője…

Én, el kell mesélnem, mindennek ellenére először mégis valami színházi ügyben kerültem Szolnokra, Pál Isti neve rémlik fel meg az Újvidéken éppen az Übü királyt színre állító barátaimé, akikkel azóta is gyakran találkozom Pesten, Párizsban vagy éppen Avignonban. Emlékszem, egy pesti barátommal sétáltam volt, amikor megpillantottam, életemben először pillantottam meg a várost kettészelő kis patakot. Fellelkesültem, furcsa mód megbabonázott a víz kis szalaga. Vonzódom ugyanis a hasonló patakokhoz, folyócskákhoz, a Miljackához, Ljubljanicához például, de valamiféleképpen még a legszebbet a Neretvát is ide sorolom, ugyanis ahol ilyen erek csörgedeznek a város szívében, azok minden esetben fontos helyekké nőnek…Ám nagy meglepetésemre, kérdésemre, hogy melyik folyócska mellett állunk is tulajdonképpen barátom azt felelte, hogy ő nem tudja, s meglepődött azon, miért is olyan fontos számomra a kis patak, mint később kitudódott a Zagyva… Sok év múlt el azóta, de még ma se tudnám megmondani, miért is lett olyan fontossá számomra a Zagyva, azon kívül, hogy a Tiszába szakadva a Cserhátról és Mátráról hozott üzenetet nekünk, talán azért kezdtem foglalkozni vele, gondolom olykor, hogy ez a kis szalaga a víznek megóvjon engem mindenféle zagyvaságtól.

Nagyformátumú, nehéz, sötétbarna tónusú, erősen anatómikus, már első pillantásra is ama korai csontváz stúdiumot, illetve Barcsay szellemét idéző, akadémikus, múzeumi képek sorozata a Titánok. A nagy gesztusok kialudni látszanak, visszavonattak, mintha művészünk kiszállt volna a modern művészetek körforgásából, sőt mintha még jóval hátrább keresett volna magának komoly kísérletéhez új, biztos pozíciót, ahol immár egyetlen elkülönülő gesztussal, felszíni eljárással sem él igen, semmi külsőséget nem kínál nekünk, sehol egy kiugró felület, amelybe beleakaszthatnánk körmünket. A virtuozitást abban lenne lehetséges mégis felmérni, ahogyan bírja, uralja ezt az akadémikus technikát. Ahogyan kitart eredendő mély barna melankóliájának alkímikusi anyagánál, ahogyan kitartja mély barna melankóliájának hangját. Igen, a körforgásból való kilépést, visszalépést, mint titáni gesztust is értelmezhetnénk, valamint azt is, hogy egyetlen kis ecsetvonás erejéig sem utal a mitikus hősök vad, szőrös vagy netán éppen képregényeket idéző ábrázolására. Titáninak azt az elhatározását, hogy az embert mint olyat tette meg hősének, a hétköznapi embert héroszának, igen, talán éppen Nietzsche der letzte Mensch-e, illetve, Heidegger akárki-je, das Mann-ja felől kellene elindulnunk. Az akárki létében, mondja Heidegger, lényege szerint az átlagosságra megy ki a játék… Minden kiemelkedőnek csendes elnyomása a sorsa. Minden eredeti egyik napról a másikra régesrég ismerté csiszolódik. Minden kiharcolt kezessé lesz. Minden titok erejét veszti. Az átlagosság gondja újból a jelenvalólét lényegszerű tendenciáját leplezi le, melyet minden lehetőségegysíkúvá –tételének nevezünk… Mindenki a másik, senki sem önmaga. Az akárki, akivel a mindennapi jelenvalólét ki-jére vonatkozó kérdést megválaszosltuk, a senki, akinek a jelenvalólét az egymásköztlétben már mindenkor kiszolgáltatta magát.

Verebesnek, tűnődünk, tapogatunk, talán azért van szüksége az akárki-re, hogy minden romantikus, minden különleges külsőt letisztítson róla. Mert úgy tűnik, valami komoly anatómiai leckére készül…

 

Hihetetlenül nehéz terepen mozgunk, hihetetlenül nehéz elképzelni, hogyan tud innen tovább lépni művészünk, tovább valami konkrét, valami nem sematikus, valami élő felé, anélkül, hogy feladná ezt a választott különös pozíciót, anélkül, hogy bármiféle dekorativitással , bármiféle egyéni, színes gesztussal, brutális effektussal, technikával, eljárással, anyaggal, vagy netán Zarathustra és a Pán vakító déli verőfényével élne. Mert valóban egyértelműen látni valami rendkívüli előkészületek végeztettek, végeztetnek itt, a titánok bábúi, amelyek persze semmi bábszerűt sem mutatnak, mondottam hétköznapi halandók, a der letzte Mensch, az akárki felől indult megformálásukban, az ember mint olyan itt áll előttünk. Csak az érintésre várunk, hogy a csoda, legalábbis a pikturális, megtörténjen. Egyetlen egyre. A helyzet számomra azért roppant izgalmas, mert egy olyan pozícióról van szó, ahonnan csak ember feletti erőfeszítés árán lehet továbblépni, de hát ez az ember feletti erőfeszítés nem más, mint a titáni, mint a zarathustrai szituáció, nem más, mint maga a művészet, a végső pikturalitás csodájának keresése. Igen, ismétlem, ilyen értelemben valóban valami titáni van  a dologban. De hát például Tizian konkrét portréi, Johann Friedrichje, pápái, de még Rembrandt, Cezanne és Van Gogh portréi is hordanak még magukban valami titánit az életöröm, a fájdalom, egyáltalán az ember emberlétének titáni súlyát. Igen, a kérdés az, hogyan megragadni ezt a titánit általános síkon? Biztosan van út Permeke nagy figurái, Konjovic és Villem de Kooning óriási fejei, vagy például Bacon (aki elemzi Tizian és Velasquez pápáit, megragadja Van Goghban a titánit, a földön botorkáló, tantalusi kínokat szenvedő embert) és például az elhasznált emberi testet, figurát festő Lucien Freud között is… Borovsky New York fölé növesztett, aktatáskás árnyképére gondolok, Malevich, illetve Birkás fejeire, Botero és Benes nagy húskolosszusaira…

Verebes valami még alig látott alapossággal, minuciozitással hajol az ember, mint olyan fölé, az anatómiai ember fölé, akit ifjú korában megtanult rajzolni, a fölé az ember fölé, aki fölé szülei, ősei is hajoltak volt a műtőasztalon, mert a műtőasztal, hogy ismét Lautreamonra utaljak, nem csak a varrógép és a napernyő találkozásának a színhelye – tudjuk, e találkozás határozta meg a modern művészetet -, hanem a kiterített emberé elsősorban, aki a der letzte Mensch, az akárki, a tömeg embere (akiről meg Poe és Benjamin írt), közvetlen közelében található, szinte semmi sem választja el tőlük, a kiterített emberé, akit festőnk titánnak nyilvánít. És a hullaházban járó régi mestereket, tudós anatómusokat idéző alázattal, megszállottsággal kezdi újra az ember, ez a valaki, akit ma embernek mondunk és az az érzésünk, Leonardo és Dosztojevszkij után  mind kevesebbet tudunk róla immár szinte semmit, nemsokára megijedünk tőle, ha szembe találkozunk vele a sarkon, ennek az embernek a boncolását, tanulmányozását, skiccelését, miközben lehetetlen eldönteni szike villan-e a kezében, avagy a vonó hangja hangzik a melankólia belső tereiről. És megdöbbenve kell tapasztalnia, hogy a képen az a Kerényi által említett ősi nemzetség, a titánok tünnek át. Igen, ebben az alázatban, ambícióban, ahogyan az ember arcát, koponyáját, kezeit, ujjait festi, én érzékelni vélem a kihívás nagyságát, a titánit. Igen, annál nagyobb a kihívás, minél következetesebb ez az elhatározás, hiszen a dolog nem is szól másról, mit az emberen túli ember tendenciájának a nagyság elhasznált attribútumai, égi vadsága nélkül, klasszikusnak, akadémikusnak mondható eszközökkel, múzeumi barna tónussal való felmutatásáról… A fej és a kéz elkészült, a figura összeillesztésekor minden bizonnyal meg fog történni ez a valami, amire pozícióján, ellen-titáni vonalán, a szike és a vonó nyomán, keresztezésén a titáni valamiféle kicsi jele, halvány tónusa elkezdi emitálni, sugározni az életet, a csodát.

Elhangzott az egri Templom Galériában, 2008. május 3-án

”Ülni és hallgatni akarok, és hallani akarom, amit az Isten bennem mond.”
(84/85 Zsolt. 9)

Az utóbbi húsz évben nem ugyanannak a helynek a szelleme, bár ugyanazon szellemek helytelenkedései kísértettek bennünket: Verebes Györgyöt és engem. Viszonylag jól ismerem tehát e kiállítás képeinek keletkezését. Nem idegenek számomra azok az indítékok és erők, amelyek a festő kézmozdulatait irányították, amikor a vászonra vitte a színeket, árnyakat, alakok körvonalait, vagy – általánosságban szólva – az általam akkor még csak sejtett, később már tudott jelentéstartalmak vizuális lenyomatait.

Tudás és sejtés, ez esetben nem eltérő, csak egymást kiegészítő fogalmak. A sejtést messze meghaladó sejtetés ugyanis olyan tudást feltételez, mely azon kívül, hogy mélyreható és magabiztos, egyértelmű is. Erre mondhatta Eckhart mester, keresztény misztikus, valamikor a XIII. században: „Megpillantok valamit, ami értelmembe fénylik. Érzem jól, hogy ez valami, de hogy mi lehet, fel nem foghatom. Csak annyit sejtek, hogy ha megragadhatnám, a teljes igazságot ismerném meg.”

Ezt a fajta ismeretet, mely e képek létrehozása mögött is áll, az ábrázolás teszi egyértelművé, furcsamód, a sejtetés eszközeivel.

A kortárs festmény, egyértelműen ritkán ragadható meg, de mindenki által magyarázható – így tanított bennünket a viszonyulási kényszer, amit egy műtárgy megpillantása váltott ki belőlünk. Az igazi befogadó, ezzel szemben úgy szemléli a képet, ahogy anyját nézi a gyermek: feltétlen odaadással, mely nem kíván magyarázatot. Ilyenkor a szó helyett szépség, a szépség felett helyzet áll elő, ami nem más, mint továbbgondolás. Például, hogy ezek a homállyal átmosott arcok, azon kívül, hogy Verebes György szerint titánok arcai, úgy tűnik, legszívesebben visszavonulnának a vászon mögé, eltünnének a semmiben. Mintha azt jeleznék, hogy ez az ő öntudatlan sorsuk, hisz jelenlétük a hús-vér ember számára, mindig is lemérhetetlen volt. Tehát az a tény, hogy mint egy egyetemes szellemiség képviselői élhetnek itt és most, paradox módon nem létezésükből, hanem hiányukból fakad. Szépséges androgünök, akik, furcsamód, nemileg mégis polarizáltak. Talán szerencséjük, hogy ilyen formában jelennek itt meg – hisz nekik mindegy, mi viszont, csak saját magunk kettészakadt, „emberi” küllemére lefordítva ismerhetjük fel őket.

Egy félisten, térben elképzelhetetlen, szavakkal leírhatatlan. Ő nincs hol, és nincs mikor. Ezért, egy félisten nem ismerheti a hiúság fogalmát sem, hiába próbálkoztak nagy ókori mesélők, gyarló tulajdonságokkal felruházni őket. Ám, ha mindez igaz, akkor a velünk való szembenézésük pillanata is elmarad, ami által ők, értékrendünk pilléreivé is csak közvetett módon válhatnak. A félistenek létezése talán ettől lesz archetipikus: egyrészt, hogy – mint idegenek – állhatatosak, másrészt, hogy halálosan arisztokratikusak. Ők, a félistenek tehát nem egy mítosz büszke és kopott tartozékai, hanem mindig jelen-intenzitások, létünk elvámolatlan kisugárzásai, nemes fattyai egy, a mai napig titkon őrizgetett Isten-királynak. Összerakható testrészek bölcsen mosolygó reményei ők, s számunkra még könnyebb lesz a kirakósdi, amikor felfedezzük, hogy saját kezeikkel segítenek önmaguk összeállításában, hisz saját kezeikkel festették meg saját arcaikat, mielőtt saját arcaikkal elfordultak volna saját törzsüktől, meghagyván azt a teremtés elsőszámú teherhordozójának. Mindazonáltal, ezen arcok és kezek között valahol, valamilyen láthatatlan test lüktet, a mi testünk, amely nem más, mint a hiány arc és kéz között, a hiány, ami nincs, hisz ugyanebben a pillanatban kitöltődik kíváncsi tekintetekkel és halk sóhajú rádöbbenésekkel, azzal az energiával, amitől gerincestül és szívestül életre kel az arc és kéz közötti életrész, hogy végül az izom-rugók kioldásával megmozduljon a törzs, a mindent cipelő középszer, mely e képeken csupán a szemlélő által lesz létező, számítva az ő azonosulására, csak így röppenhet magasba a metafora, a kimondatlanság szent kételye, a mindent magábafoglaló, mégis hazátlan desztináció, ahol a megnevezetlen utcákon és tereken helytelenkedő szellememlékek korokat, várakat, hősöket, pórokat zabálva temetik igazságukat, helyet adva hites, az időt értőn csöpögtető utánagondolásoknak, hogy vajon mivé is tették őket a történet helyett történelemnek nevezett, fémforgácsokból összetákolt instalációk, melyek legkorábban akkor láttak napvilágot, amikor az első tudatos ember felnyitotta a szemét, s megállapította, hogy nem azt látja ami van, hanem az van, amit lát, mert a misztikust idézve, „képnek hívjuk azt, amit a lélek, erői segítségével a dolgokról alkot”, így hát azzá lettek ők, félistenek, amivé lenniük kellett ahhoz, hogy most mi, előttük állva, úgy gondoljunk elveszített időnkre, ahogy egy bálban véletlenül ottfelejtett glaszékesztyűre, vagy farsangi maszkra gondol az ember.

E kesztyűk és maszkok illenének az ő megnyugodott kezeikre, önmagukat megálmodó arcukra.

Item,

ha Verebes György legközelebb kesztyűket s maszkokat rajzol egy darab papírra, talán azt is megtudhatjuk, miért, s mibe öltöztek farsangkor azok a félistenek, akik immár nem is félistenek, hanem maga az ünneplő szellemiség, illetőleg e kortalan szellemiséget ünneplő emberek.