Kérdező: Kenderesi Ilona
A férfi princípiumról, a férfiségről és férfiasságról, a férfiban élő nőről, a művészetről, az alkotásról és a művész szerepről beszélgettünk Verebes György, festő- és grafikusművésszel, a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetőjével monumentális festménysorozata, az Alvó titánok ciklusa kapcsán.
– Archetipikus szerep a művészé?
– Társadalmi értelemben igen. A művész létnek többféle megközelítése van számomra. A klasszikus értelmezés az indiai rendszer, amely szerint a művész a kereskedők és a kézművesek kasztjába tartozik, vagyis vaisja. Ennélfogva bizonyos értelemben közvetítő, aki a teremtett anyaggal dolgozik. Ha jól végzi a dolgát, ha helyesen néz és jól lát, akkor ezt az anyagot át tudja nemesíteni, szellemivé tudja tenni. Mindemellett művésznek lenni társadalmi szempontból mégiscsak egy szerep.
A művészet – és most itt nemcsak a képzőművészetet, hanem a zenét és a verbális művészeteket is értem – egy ideális eszköz, de nem cél. A cél másutt van. A művészet az akcionalitásnak egy jó eszköze: az effektív cselekvés is és az a személyiség is, amit ehhez magamra tudok ölteni. Művésznek lenni társadalmi értelemben egy megengedő státusz, belső értelemben pedig megengedő lényi forma. Nyilván művésznek érzem magam, de ugyanakkora erővel, ahogy ezt állítom, tagadni is tudom. És ez ad egyfajta biztonságérzetet.
– Hogyan függ össze a művészet és a kutatás, a szellemi út?
– Amint megjelent a művészettörténetben az avantgárd kifejezés – aminek a jelentése: élvonal – egyből felmerül a kérdés: minek az élvonala? A szó jelentése valamiféle haladást indikál: megyünk valamerre. Merre megyünk? Itt kezdődött számomra a diskurzus: merre megyünk?
Nagy megdöbbenést okozott nekem az első könyv, ami ezt a bennem rejtőzködő kérdőjelet felerősítette. Ez Julius Evolának a Lázadás a modern világ ellen című könyve volt, amivel huszonegynéhány éves koromban találkoztam.
Akkor egy olyan, számomra addig teljesen ismeretlen összefüggésrendszerben találtam magam, ami az egész történetet egy merőben más perspektívába állította. Egy más időtengelyen bontakoztak ki az események. Akkor jöttem rá, hogy a haladást, ezt a valami felé történő haladást nemcsak fejlődésnek lehet tekinteni. Ennek a folyamatnak szükségszerűen spirális ívei vannak.
Amint megjelent előttem ez a spirális képlet, annak leírását másutt is megtaláltam, például René Guénon írásaiban és a tradicionalistáknál. Gyönyörű szépen, geometrikus képletekbe foglalva tárgyalják ezeket a folyamatokat. Vizuális szakember lévén ezek nagyon hasznosak voltak számomra. Sok mindent megértettem így, amit korábban semmiféle folyamati rendszerben nem tudtam elhelyezni, mert annyira elágazónak találtam. Ez a képlet ez összerendezte bennem, hogy mi is történik valójában.
Engem igazából a kezdet érdekelt. Azt éreztem, hogyha a kezdetet valahogy meg tudom érinteni, akkor a véget is képes leszek tetten érni. Itt persze nyomban felmerült a kérdés, hogy kinek vagy minek a végéről van szó? Így jöttek sorban ezek a lényegi kérdések.
Aztán kezdtem összerakni a mozaikot és ehhez a művészet remek eszköz manapság, nemcsak társadalmi vonatkozásban, mint szerep, hanem az átélés szempontjából is. Kevés olyan hivatás van ma, ami megengedi azt, hogy teljes erőbedobással és életvitelszerűen saját maga kutatásával foglalkozzon az ember.
Bennem úgy fogalmazódott meg, hogy a művészet mai funkciója egy alapállás. Mindig is az volt, és az igazi művészet ma is egy alapállás: hogyha létezünk, akkor létezésünk szükségszerűsége a cselekvés, vagyis az akcionalitás.
Nagyon egyszerűen megfogalmazva a személyes létezés a létfenntartástól függ: táplálkoznunk kell, levegőt kell vennünk, akcióban vagyunk. A személyes létezés akcionalitást jelent, a személy fölötti létezés viszont nem okvetlenül.
Az akcionalitás pedig kiterjeszthető, és a művészet számomra azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul sokféle cselekvési módozatnak van egy ideális mintázata. A mintaszerű cselekvés, a mintaszerű akcionalitás – számomra ez a művészet.
A mintaszerű akcionalitásnak nagyon jó példája a műalkotás, amely ha mintaszerűen készült – a mintaszerűt szó szerinti és átvitt értelemben is véve – akkor a cselekvés fizikai eredménye a szó szakmai értelmében műtárggyá válhat, a szó metafizikai értelmében pedig meditációs objektummá. A művészi cselekvésnek az extraktuma, fizikai kivonata tulajdonképpen nem más, mint egy meditációs objektum. Bizonyos értelemben egy tárgyiasult meditáció. Vannak olyan képeim, amiknek a közelségére szükségem van. Ezektől nem szívesen válnék meg, de ha betöltötték a feladatukat, vagy ha úgy érzem, máshol jobban működnének, akkor elengedem őket.
– Úgy tűnik, a mai trendet nem az jellemzi, hogy a művészek önmagukat és az azon túli valóságot kutassák…
– Finoman fogalmazva nem okoz népszámlálási problémát azoknak az összeszámlálása, akiket ilyen szinten mozgatnak ezek a folyamatok. De azért akadnak. Én figyelemmel kísérem őket, és táplálkozom is belőlük. Szakmai szempontból elsősorban annak van jelentősége, hogy az ember tudja, nincs egyedül az úton, hogy vannak hasonló csoportok, ez a szangha. Ilyen jellegű csoportok lehetnek például a keresztény közösségek vagy a különféle imakörök, ezekben nyilván rejlenek lehetőségek.
Azonban a szó legnemesebb értelmében vett közösség a mára már eltűnt ezoterikus átadási vonal, ami a középkori Európában például a valódi rózsakeresztesség s a többi hermetikus társaság formájában létezett. Vagy az alkimisták láthatatlan közössége gyanánt, akik úgy kommunikáltak egymással ezer kilométer távolságról, hogy már nem is volt szükségük a fizikai találkozásra. A verbalitás mögötti fogalmi gondolkodás szintjén metakommunikáció zajlott közöttük. Olvasták egymás írásait, s bár mindenki más kifejezésrendszert használt, mégis pontosan tudták, hogy ki miről beszél, és ki hol tart.
Manapság szinte lehetetlen a személyes találkozás szintjén rácsatlakozni egy adekvát beavatási vonalra. Ezért kell elsajátítani az önbeavatás különféle módozatait, vagy legalább valamilyen módozatát.
– Hogyan születtek az Alvó titánok?
– A képzőművészet lehetőséget nyújt meditációs objektumok összeszövésére, ezek a műciklusok, sorozatok. Nekem húsz évvel ezelőtt indult el egy ilyen sorozatom, ami elkezdett magától működni. Ez az Alvó titánok ciklus. A Titánok véletlenszerűen jöttek létre, ami együtt járt egy önkutatással és jó értelemben véve a festésbeli érzékiség kiélésével, a festés technikai megtapasztalásával és végsőkig történő elvitelével.
Különálló művek összefűzött gyöngysora jött létre, amelyek önálló életet is tudnak élni, de ciklusként is működnek. Mivel egy sorozatba illeszkednek, együtt sokkal erőteljesebben működnek.
– A kiállítás katalógusából is kiderül, hogy az első kép véletlenül született, ahogy a vásznon kibontakozott egy arc. Később azonban arról is szó esik, hogy az Alvó titánok egy tudatosan felépített sorozat is. Melyik inkább?
– Egyszerre mind a kettő. Ahogy a Titánok megjelentek, úgy jelent meg velük a fogalmi háttér. Megadatott az elméleti előkészítés is, ami nem a művészeti tanulmányaim területéről származott, hanem épp a korábban említett könyveknek, szerzőknek köszönhetően. Mikor ezek a lények megjelentek a festővásznon, az még nem tudatos gesztus volt, inkább valami önkéntelen behívás eredménye. Ám abban a pillanatban, mikor megjelentek, már éreztem, ennek tudatossá kell válnia és akkor rögtön a nevük is megszületett. Ehhez kellett az egész életem, múltam, olvasmányaim, a gondolkodásom.
A Titánok érdekes váltás volt. Korábban absztrakt dolgokat csináltam. A gyűjtők, galéria tulajdonosok nem is nagyon értik, nem tudnak vele mit kezdeni. Jó pár évvel ezelőtt egy szobrász ismerősöm jegyezte meg, hogy nagyon jók ezek a képek, egy nagy baj azonban mégis van velük: nem fejleszthetők tovább. De hát nem az lenne a cél? Olyasmit létrehozni, mint a kör. A kör nem lehet körebb, meg még körebb. A kör az kör, az ami.
– Visszakanyarodva a férfi témához, merthogy a férfi is egy archetipikus szerep; önnél hogyan fér meg egymással a férfi és a művész?
– Igen, a férfi szoláris princípium, a művész pedig alapjában véve lunáris. A princípiumokat úgy érzékelem, hogy önmagukon belül is mindig van szoláris meg lunáris arcuk.
Az akcionalitás alapjában véve női princípium, ugyanakkor van egy férfi arca is. Ez az indiai istenségek képeiben abszolút megnyilvánul. Ott van például Siva és az ő Saktija. Amikor Siva megmozdul, akkor saktivá válik. Az ember általában a férfi princípiummal köti össze az akcionalitást, holott az legalább annyira női princípium is, ha nem még inkább.
A jógát gyakran értelmezik úgy, mint nap-hold iga, amely a nap és a hold erejének egyesítéséből származik. Érdekes, hogy ha a szoláris princípiumot vesszük mint férfi elvet, akkor ennek szükséges velejárója a mozdulatlanság. A Nap önmagában van és kisugározza magából a világot. A mozdulatlanság az akcionalitás szükségtelenségét is jelenti egyben.
Úgy lehet ezt elképzelni, mint a kerék tengelyében az üreges részt, ahol nincs semmi és ami nem mozdul, ugyanakkor mindent az mozgat. Minden körülötte mozog, azonban ő maga áll. Ha ebből indulunk ki, akkor mindaz, ami akcionalitásba vált, tükröző funkciót lát el. A cselekvésnek megvan a folyamata és a tárgya. Innentől kezdve mindez átlép a visszatükröződő cselekvés egybefonódó akció és reakció elvébe. Így már lunárissá válik, az már női attitűd.
Ezért lehetséges, hogy a művész, aki kézműves-kereskedői személyiségjegyek együttese, s az anyaggal dolgozik, a hold befolyása alatt áll. Sőt maga a művészet is alapvetően a hold vezérelte működés. Ugyanakkor a folyamaton belül éppúgy megtalálhatóak a férfi princípium arcai, mint a női princípium arcai. Ezek folyamatosan váltogatják egymást.
Amikor képet festek, akkor a tárgynak, mint anyagnak az összegyúrása és elkészítése nekem analóg a gyermekszüléssel. A festés akciójának kiindulópontja, ahonnan a festés elindul, a szellemi alapelv befecskendezése viszont merőben férfias jellegű. Az a nemzés pillanata. Ezt az alapállást igyekszem újra és újra megidézni magamban. Az egész folyamat kiindulópontja egy szoláris pozíció. Ez a férfias princípium ott, ahol a megtermékenyítés zajlik. Képletesen fogalmazva ez a még üres vásznat jelenti és saját magamat az üres vászonnal szemben. Miután a „megtermékenyítés” megtörténik, maga a festés folyamata már a női princípium működése.
– Vajon fölöslegessé vált-e a férfi? Mennyire veszítik el a férfiak a férfiasságukat?
– Nem, férfi nem vált fölöslegessé, sőt. Amit most zajlik társadalmi szinten, az egy végső tünet. A férfi és női princípiumoknak nemhogy a megélését, a megvalósítását tapasztaljuk, hanem a puszta ismeretének a teljes hiánya következik most. Ha a viseleteket nézzük, vagy az LMBTQ jelenséget – ez egy végső stádium, ami feloldja, felemészti az ember személyes pszichofizikai struktúrájának a különböző rétegeit.
A személyfölötti elérésének az egyetlen módja a személyes identifikációk valóra váltása. Az identifikációs szinteken belül helyezkedik el a nevem, a testem. A testemnek van egy érzete, a mozgásomnak van egy érzete, az érzékszerveimen keresztül a teremtett világnak van egy érzete. Ezek mind identifikációk. Aztán van életkorom, foglalkozásom, van születési helyem, nemzeti identitásom, ami nyilván nem véletlen. Ezek egyike sem véletlen. Hogyha ezeket nem veszem figyelembe, akkor nem tudok szintet ugrani.
Előttem ez úgy jelenik meg, mint egy lépcső. Mint mikor a rajzfilmfigura kiszalad a szakadék fölé, és ahová lép, ott egyszer csak megjelenik a talaj. Az ember is a saját lépésével idézi meg a talajt a lába alá. Ezek a szintek is ehhez hasonlóak. Amíg azonban az előző szintet meg nem valósítottam, teljesen valóra nem váltottam, addig azt elhagyni sem tudom. Nem mondhatom, hogy »nem vagyok férfi«, addig, amíg nem váltam igazán azzá. Ha szeretnék túllépni a személyiség korlátain, nem tudom teljes energiájában egyesíteni magamban a férfi meg a női princípiumot, hogyha nem éltem meg azt, ami a születésemmel megadatott.
– A férfiak vagy a nők vannak-e nagyobb bajban?
– Mindketten nagy bajban vannak. Mit kezdenek a nők férfiak nélkül…? Nem a férfiasságról beszélek, hanem a férfiségről.
– Mi a különbség?
– A férfiasság felületi következmény. Nem attól lesz férfi a féri, hogy férfias, hanem attól, hogy férfi. Egy férfinek, ha férfi, akkor nincs szüksége arra, hogy férfias legyen. Én a férfiségről beszélek. Férfias lehet valaki attól, hogy borostás és bizonyos módon öltözik. Vannak különböző attribútumok, amelyeket az ember tudatosan is felépíthet. Erősítheti, elővételezheti magának, hogy a külső jegyek által megélje a férfiségét. Az ideális az, amikor erre nincsen szükség, mert automatikus és teljesen egyértelmű. Ez nem tesztoszteron vagy feromon kérdése, ez tudati alapállás.
– Lehet ezen változtatni? Eldöntheti magában egy férfi, hogy mostantól kezdve féri akar lenni? Nem biztos, hogy van férfi mintája.
– Elővételezheti magának a hiteles példát. Nagyon aktuális a kérdés, és nagyon sok rétegű, bár az én megítélésem szerint végtelenül egyszerű. Bizonyos dolgokat tudomásul kell venni. Én tudomásul vettem, hogy a biológiai lényemet tekintve férfi vagyok. Ezt bevettem a tudomásomba. Ha ez nem történt volna meg, azzal teljesen fölöslegessé tettem volna ezt az életet, ami most az enyém. Ha ezt az alapállást, ezt a biológiai alapvetést nem veszem tudomásul, akkor elbuktam. Akkor ezt az életet eldobhatom.
Ez nyilván nem jelenti azt, hogy nem ugyanúgy feladatom felfedezni önmagamban a nőt.
Én ismerem magamban a nőt. Mindenféle túlzás nélkül mondhatom, tudati létezésemnek minden pillanatában tudom, mikor mit cselekszik bennem a férfi, és mit a nő, akár megjelenik ez fizikai cselekvésben, akár nem. Tudom, mikor érez a nő, és mikor érez a férfi. Nem igaz, hogy nincsen szükség ennek a belső elkülönítésére. Akkor látom magam igazán, ha látom ezt a folyamatosan váltakozó ritmust. Az én tudomásom abból áll össze, hogy látom magamban ezt a fluktuációt a férfi és a nő között. Ha ezt nem látom, nem érzem, nem élem át magamban, akkor nincsen tudomásom.
Általában bennem a nő érzékel, a nő lát, a nő hallja a hangokat. Átélésem szintjén minden érzékelést a bennem lévő nő végez. Viszont tudom, e folyamat el kell vezessen oda, amikor érzékelésem nem kintről jön befelé, hanem belőlem árad ki a világba. Időről időre van ilyen tapasztalásom, amikor megélem ezt az irányváltást, ha csak a pillanat töredékére is. Ez már nem is érzékelés, hanem ugyanaz az állapot, mint mikor az üres festővászon előtt állok. Az érzékelést vissza kell juttatni abba az állapotába, ami a megtermékenyítés pillanatához fogható. Ez a mag, a szoláris, férfi princípium. A világteremtő, aki megtermékenyíti az ősanyagot, alkimista szóképpel élve a materia primát.
Érzékeljük magunk körül a világot, amiről folyamatosan fel kellene tennünk a kérdést: mi ez az egész, és ki döntötte el, hogy éppen ilyen legyen? Hogyan függnek össze a jelenségek és ki mondta meg, hogy így legyen?
A vallásos ember úgy oldja fel magában ezt a tudati konfliktust, hogy egy teremtő képével megszemélyesíti a folyamatot. Teljesen mindegy, hogy ez antropomorf vagy metafizikai konglomerátum vagy bármi más. Ez jó módszer, amivel lehet dolgozni. Azonban szükségszerűen eljön egy pillanat, amikor ezen át kell lépi. Amikor annak a helyébe kell lépni, akivel behelyettesítettem ezt a folyamatot.
Ezt én elő tudom vételezni magamnak azzal, hogy odaállok az üres festővászon elé. Aztán elővételezem magamnak a női létnek a velejét, amikor elkezdek a szó szoros értelmében gyereket szülni a festővásznon. És ezeknek a fázisoknak a váltakozását figyelem magamban.
Számomra ezt jelenti a férfi princípium. A férfias viselkedés és a férfi test megfelelő használata értelemszerűen csak egy apró szelete ennek az egésznek.
Ha ezt megtagadom, és azt mondom, »márpedig úgy döntöttem, mostantól nem vagyok férfi« – akkor elbuktam. És ha az emberiség kollektíve úgy dönt, hogy nem veszi figyelembe ezeket az alaptételeket, akkor az emberiség elbukott. Sajnos az emberiség elbukott vagy legalábbis ott áll a bukás szélén. Ez van. Ebben nem ismerek kíméletet. Ezt látom, és ez a folyamat nagyon felgyorsul az elmúlt pár évben.
– Meg lehet állítani ezt a folyamatot?
– Megállítani nem lehet, de ki kell vonni belőle a principiális lényeget. Az emberi kultúra – és szándékosan nem civilizációnak nevezem – ebben az állapotában a végső stádiumban van. Ez az entrópia jelensége, ami azt jelenti, hogy az energia folyamatosan az egyre alacsonyabb szinteken történő szétszóródás felé törekszik. Megállítani nem kell, de dönthet úgy az ember, hogy megpróbálja késleltetni.
Az élő szervezetek – maradjunk a teremtett kozmosz szintjén – ebben a rendszerben olyan szigetek, ahol az entrópia folyamata időlegesen a visszájára fordul. Az élő szervezetek alapvonása, hogy saját rendszerükön belül időlegesen vissza tudják fordítani az entrópiát. Magyarán fizikai anyagot vesznek magukhoz a környezetükből és abból magasabb szintű energiát képesek előállítani.
Ez össztársadalmi szinten, a kultúra szintjén is működik. Ha a vadon nőtt természeti környezetből kialakítok egy kertet, ritmust adok neki, elkezdem gondozni a talajt, öntözöm, figyelem a növényeket, úgy párosítom őket, hogy egymást segítsék, azzal létrehozok egy enklávét a dzsungelen belül. A különböző növényeket elkezdem nemesíteni, beoltani egymással, s létrehoztam egy új növényfajt. Ha felhagyom a kert művelését, újra benövi a vadon, de a csemete, vagy a mag már nálam van, azt magammal viszem.
Ez a mostani állapot. Ezt a magot, ezt a szellemi-tudati képződményt kell létrehozni, megtalálni, kinemesíteni. Ez nem más, mint egy átnemesített, megszilárdított, rugalmassá és áttetszővé tett emlékképződmény. Ezt kell kiemelni, utána ott lehet hagyni a kertet. A sűrítmény már megvan, az eszencia megmarad.
Úgy látom, ez az én dolgom. Ahogyan az életem alakult, ahogyan és akinek születtem, ahová jutottam, és amit most csinálok mindennek az a célja, hogy a saját kristálymagomat kineveljem.
– Ez a férfiségéből vagy a művészségéből adódik?
– A magot akkor tudom magammal vinni, ha én magam vagyok az. Nem testi mivoltomban, hanem tudati mivoltomban. A tudomás ilyen összesűrítésének az én esetemben a férfiség az alapfeltétele. A művész jelenlét csak eszköz. Egy jó és nemes eszköz, de csak eszköz.
Egymást is segíthetjük ennek a feladatnak a meglátásában. Az élet az egy feladat.
– Ez volna az a feladat, amiben elbukunk, ahogy azt korábban említette?
– Részben igen. Az életet nem élni kell, az életet végre kell hajtani. El kell érni azt, hogy ne velem történjenek a dolgok, hanem általam. Ezt meg kell látni, hiszen az egész világnak és benne az életünknek nincsen más épkézláb értelme. Olyan tudatosságot kell elérni, ami lehetővé teszi, hogy tudomásom legyen a történésekről. Nem az a cél, hogy én irányítsam a történéseket, hanem hogy tudomásom legyen róluk. Ha tiszta tudomásom van, akkor olyan vagyok, mint ez a mag, olyan kristálytiszta és áttetsző, szilárd és rugalmas, olyasmi, amiben minden visszatükröződik. Azt hiszem, ezt hívják a buddhisták rigpának.
– A mai ifjú generáció mintha elveszne a káoszba fulladó világban. Hogyan lehet ezt a távlatot felmutatni ma egy fiatal férfinak? Sokan apai minta nélkül, csonka családban élnek, hogyan teremtsék meg ők ezt a kristálymagot? És hogyan kapcsolódik ehhez az önbeavatás? Miként érlelődött ki önben ez a nagyon magas eszmény? Bizonyára küzdelmes lehetett…
– Igen, küzdelmes volt. Nagyon szép, értelmiségi családban nőttem fel, jó körülményeket között. Jó gyerekkorom volt, jó a karmám. Természetesen mégis voltak alapszorongásaim, félelmeim, amik mindenkiben megvannak: megfelelési kényszer, a megszégyenüléstől való félelem, az elveszítéstől való félelem. Ezek munkálkodtak bennem. Valamit kezdenem kellett a félelmeimmel.
Agyas fickó vagyok, mindig tudni akartam, mi a felépítése s hogyan működik az eszköz, amit használok. Ugyanúgy saját magammal kapcsolatban is. Akkor még nyilván nem ennyire tudatosan, de vizsgálgattam magamat és éreztem, hogy ezekkel a félelmekkel valamit kezdenem kell. Aztán a befelé nézéssel kiugrasztottam, illetve behívtam olyan eseményeket, amik krízishelyzetbe sodortak: balesetet, betegséget s így tovább.
Egyszer lehetővé vált a számomra, hogy visszatekintve is megvizsgáljam, miként működtem ezekben a krízishelyzetekben. Például volt egy komoly autóbalesetem. Nem sokkal később a környezetemben megkérdezték, hogyan is történt az egész. Ahogy meséltem a történetet, azt vettem észre, hajszálpontosan emlékszem minden apró mozzanatra, mintha egy lassított filmet néznék. Azonban akárhogy kerestem az emlékeimben a félelmet, nem találtam. A testi reflex ott volt: a lábam a fékpedálon, de a félelem nem volt sehol. Ebből arra a következtetésre jutottam, ha akkor nem volt, akkor tulajdonképpen egyáltalán nincs is. Persze ezt mondani egyszerű, de az átélés szintjén valóra váltani és állandósítani komoly teljesítmény.
Akkor jöttem rá, hogy ez a feladat. Aztán szépen lassan egy viszonylag félénk, gátlásos fiatalból létrejött bennem egy erőt és magabiztosságot sugározni képes férfi. Azt vettem észre, minden megváltozott körülöttem, másképp néznek rám az emberek. Minden a helyére került. A működésem, a viselkedésem, a beszédem, a hangom, a cselekvéseim visszatükröződésében egyszer csak egy alapvetően más ember képe rajzolódott ki. Azt is tudtam, nem alakulhatott volna ki ez a másik ember, hogyha korábban nem lett volna meg bennem, mert a semmiből nem lesz semmi. Valamitől viszont megszabadultam, bár azt nem állítom, hogy teljes mértékben.
Azután jöttek más helyzetek, elég kalandos életem volt néhány olyan időszakkal mikor viszonylag veszélyesen éltem. Ez amolyan besűrűsödés volt, mintha magam elé idéztem volna a kihívásokat, és folyamatosan lépkedtem át az akadályokon.
– Voltak kudarcai? Vagy folyton győzött?
– Nem tudom ezt így értelmezni. Nem sikerek és kudarcok vannak, hanem szükségszerű események láncolata. Az alap a pillanat megélése a cselekvésnek azon a szintjén, amit az adott pillanatban éppen végre kell hajtanom. Ez általában inkább kudarcokkal teli, de a helyén tudom kezelni. Nincs olyasmi, ami engem tönkretenne. Tanulok.
Azt is sajnálom, amikor túlságosan elkap a hév, túl lelkes vagyok valamiben. Ilyenkor elragadtatom magam, és ez nem mindig szerencsés. Utólag mindig látom, hogy csak sodródtam, ami nem jó. Ezért említettem, hogy az életet végre kell hajtani. Egyetlen egy célja, hogy mindenről tudomásom legyen az életben és ennek a végkövetkezményeként az életen túl is. Ezért megfigyelője vagyok a saját cselekvésemnek, kíméletlen megfigyelője. Miért történik mindez, miért törtéhet meg? Azért, hogy tudomásom legyen. A testem a tudomásom terméke és nem fordítva. Így lehetséges, hogy test nélkül is lehet tudomásom, sőt csak ott van igazán. Mert a testtel együtt jár a félelem, az önelveszejtéstől való félelem. A testnélküli tudatban ez nincs jelen. Ez a hibagóc a testi létnek az eredménye.
– A Titánok férfiak, mégis van néhány nő is a Titánok között. Mesélne erről?
– Ha én férfiként női arcokat festek, akkor okvetlenül jelen van a nemiség. Legszívesebben androgünöket festenék, és van jó néhány képem, amikről nehéz eldönteni, férfit vagy nőt ábrázol-e. Ez szándékos. Amikor azonban férfi arcot festek, akkor jelentéktelenné válik a nemiség – az én számomra. A nézők számára nem biztos, de a festés folyamatát nem viszi el az érzékiség felé.
Hasonló okokból nincs ezeknek a titáni arcoknak tekintete. Föl se merült, hogy tekintetük legyen. Ennek több oka is van. A legprofánabb, legbrutálisabb az, hogy egy hatalmas képről nyitott szemmel a nézőre meredő tekintet az vagy horror vagy óriásposzter. Ezek az arcok nincsenek fölnagyítva, ez az ő valós méretük.
A másik ok, amiért nincs tekintetük, az, hogy ezek az arcok bármelyikünk arcai lehessenek, függetlenül attól, hogy férfiről vagy nőről van szó. Azt kéne sugározzák, hogy aki nézi a képet, a saját arcaként lássa, még akkor is, ha nem is tud róla. Ha egy Titánnak tekintete van, akkor az már nem behelyettesíthető, akkor az már valaki. Így pedig, tekintet nélkül ők nem valakik és nem is senkik, egyszerűen csak vannak. Nem akarom elterelni a figyelmet arról, amiről ezek az arcok a saját létezésükkel mesélnek. Azért használok inkább zömmel férfi jellemvonásokat az arcokon és a kezeken, mert az én szemszögemből nézve neutrálisabbak.
A csukott szemek harmadik oka – ha egy kicsit banálisan akarok fogalmazni – az, hogy ezek a szemek befelé néznek. Ha ennek a mélyebb értelmét akarom megfogalmazni, akkor a Titánok annak az állapotnak a határán vannak, ahol az érzékelés mint női princípium kívülről jön befelé, majd megfordul és kifelé irányul, s így világot teremtő erővé válik. Mintha a szememen keresztül sugároznám ki a világot. Valójában ez történik, csak nem tudunk róla. Ezek a formák, ezek a lények, lényiségek a két irány határán állnak, s befelé teremtik a világot.
Ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy ezek a szemek voltak-e valaha is nyitva, vagy még csak ezután nyílnak majd fel? Más a lehunyt szem a nyitott szem előtt, és más a nyitott szem után. Vajon őrzik-e ezek a szemek valamilyen kinti világnak a képeit, van-e bennük ilyesfajta tartalom? Én nem tudom, és nem is fogom eldönteni. Ezt ők döntik el. Ezt ők tudják.
A titáni létforma a mitológiából ered, bár jelen esetben inkább a képek méretére vonatkozik. Vagy arra, amit a titánok a mitológiában képviselnek: a hihetetlen erőpotenciált, ami vagy még, vagy már nincs tudatos irányítás alatt. Ebben az esetben ők egy koordinálatlan, nem irányított erő megjelenítői, energetikai lehetőségek. Az ember néha várja, hogy kipattan a szemük. Néha magam is úgy látom, mintha egyik-másik titán szeme most csukódott volna le. Aztán elhessegetem a gondolatot, mert ezek a lények éppen ott állnak a határmezsgyén. Éppen olyan ez, mint a semmi a valami után, és a semmi a valami előtt. A kettő nem ugyanaz.
A képekkel kapcsolatban hármas állapotrendszerről van szó: a semmi, a valami, és újra a semmi. A két semmi nem ugyanaz. A képlet nem úgy szól, hogy van a semmi és van a valami. Ez a helyzet ugyanabban a folyamatban kap helyet, ahol a mag is létrejön. A kép egy kiragadott pillanat a folyamatból: a váltás. Egy köztes lét.
– Lehet-e úgy festeni, hogy a művész nem önmagát viszi a vászonra?
– Lehet. Néha hasznos önmagam előtt is kihangsúlyozni a személyemet, főleg azért, hogy közvetítőként működhessek. A képeken keresztül üzeneteket szeretnék átvinni és ehhez fontos a szakmai hitelesség. Ismertté kellett válnom ahhoz, hogy lehetőségeket nyithassak magamnak, hogy alkalmam legyen beszéltetni a festményeket. Nekem elég jó, mondhatni nagyon jó nevem van a szakmában. De ehhez fel kellett fegyverkeznem. Egyrészt valóban meg kellett tanulni festeni, olyan képeket készíteni, amik önmagukért képesek beszélni. Olyan képeket szeretnék festeni – hellyel-közzel sikerül is –, hogy azokat vegyék észre először egy kiállításon. Ehhez többféle módszert használok, egyrészt egy klasszikusnak mondható festészeti tudást, aminek az a funkciója, hogy bizalmat keltsen. Ha azt látják a látogatók, hogy valaki ennyit dolgozott egy képen, akkor az bizonyára fontos. Fontos a festőnek, és talán fontos a nézőnek is. A technikai, szakmai felkészültség kizárólag ezért, a hitelesség miatt van. Hogy átmenjen az üzenet, s a képeken megjelenő állapotok minél átélhetőbbé váljanak. Lehetőleg sallangmentesen. Ha valaki csak a szakmai tudást látja benne, lelke rajta, de nekem föl kellett fegyvereznem a képeimet ezzel. Ez egy fegyverzet, egy eszköztár.
Ugyanúgy eszköztár az is, hogy a Szolnoki Művésztelep egy kert a dzsungelben. Itt lehet kristálymagot nevelgetni, ezért is jött létre. Ha ehhez az kell, hogy a szakmában és a kulturális közéletben ismert legyen a nevem, ám legyen. Az csak használ a dolognak. Könnyebben meg tudom valósítani a céljaimat. Ehhez használom a férfi lényemet is, ami egy adott szituációban képes megfelelő erőt mutatni, biztonságérzetet sugározni. Mindemellett van egy sajátos férfi érzékenységem, és ezt is tudni kell jól használni. Egy férfinak igenis érzékenynek kell lennie és kíváncsinak is.
– Gyanítom, mindenki érzelmi alapon hozza meg a döntéseit, akár férfi, akár nő…
– Igen, de valaki tud róla, valaki pedig nem. Tudomásomnak kell lennie arról, hogy most éppen melyik princípium működik bennem? Hogy az intuíció alapján cselekszem, vagy az átgondoltság alapján cselekszem? Tudni azt jelenti, hogy tudomásom van róla – ez eredeti vonásában férfi princípium. A férfi szereti azt hinni, hogy ő a cselekvő, mindent elrendező, megoldó, pragmatikusan gondolkodó és a nők lebegnek. De a nők tudják, hogy ez nem így van.
– A tudomás lényegi dolognak tűnik a férfi princípium, de a férfi ember számára is. A nő esetében mi lehet ez a lényegi dolog?
– Pszichológiai szinten, leegyszerűsített módon az intuíció. A nő tulajdonképpen a materia prima, az ősanyag, amiből minden van. Ami formát ad, testet ad a dolgoknak. Mit értünk forma alatt? A formának a kódját, amiből a női princípium aztán kibontakoztatja ennek a kódnak a különféle megnyilvánulási formáit. Ami a formát alakítja az az információ. Az információ beinjektálása az alapanyagba, ez szó szerint a nemzés aktusa, egyben a teremtés aktusa is. Ezek fogalmi kérdések, amiket különféle tradíciók más-más módon definiálnak, de alapjában véve a férfi princípium az a mag. Az összesűrűsödött alapinformáció, ami injektálásra vár. A mag és a gyümölcs húsa. A nő a gyümölcsnek a húsa, a férfi a mag, ami a gyümölcsben benne van. Ez a princípiumon belüli világ.
– Értelmezhető-e egyáltalán a férfi és a nő külön-külön? Az andogün az egységük, vagy egyfajta torzulás?
– Az androgünosz egy princípium. Őseredeti képlet, a szétválás előtti állapot. De ha már egyszer szétvált a férfi és nő, akkor a megkülönböztetés, a definiálás, a különválasztás markánssá tétele előfeltétele annak, hogy újra össze tudjanak olvadni. Ha precízen nem választjuk külön a férfit a nőtől, akkor ezek torzultan forrnak össze, s nem androgünosz lesz belőlük, hanem hermafrodita. Az viszont egy karikatúra, egy korcs. És most ez történik.
A mostani összemosódás parttalan összekeveredés. Ez a legtipikusabb válságtünet, a végső stádium. Nemcsak nemi szinteken, hanem az ön-identifikáció minden szintjén. Megállítani aligha lehet, tudomásul kell vennünk. A probléma ott van, ha elkezdjük ezt valamiféle fejlődésként üdvözölni és az egyén szabadságaként a zászlóra tűzni. Tudni kell, hogy ez a végső állapot egy stációja. Ez a különbség az androgünosz és a hermafrodita között.
– A Titánok között látunk arcokat és kezeket, de teljes alakot nem. Miért?
– Egyszerűen fogalmazva létezik az egyén, a személy, az individuum vagy ego, és ezzel együtt a személyiség. A személy megtestesülése a személyiség. Ennek már van közege, társadalma, ahol személyiségként működik.
A személy ismét egy princípium, ami mellett létezik a személy fölötti. Az a szituáció, amikor teljesen mindegy, ki és mikor festette a képeket. Ezek a képek saját magukat állítják kihívás elé. Az a hivatásuk, hogy úgy váljanak személy fölöttivé – nem személytelenné! – hogy előtte tökéletesen kitöltötték a személy-tudatállapot megvalósításának összes lehetőségét.
Máskülönben személytelenné válnának. Személyfölöttivé csak akkor válhat az ember, ha előtte a személyét teljes mértékben valóra váltotta. Ha a személynek van fizikai teste, és ennek a testnek van egy biológiája, és ennek a biológiai testnek van egy neme, akkor azt a nemi létet tökéletesen valóra kell váltani. A személy az egy teremtett dolog, megszületik és el fog múlni, mint ahogy a világ is. Így a személy nélküliség elkerülhetetlen.
A személy nélküliség azonban lehet személytelen és lehet személy fölötti. Én a személy fölöttit célzom meg, s a Titánok is azt célozzák, de ahhoz tökéletesen valóra kell váltaniuk a személyi létüket. A személyi létet pedig az arc és a kéz fejezi ki a legjelentőségteljesebben az emberi testen. A Titánoknak az a feladata, hogy személyi voltuk összes intenzív jegyét teljes bevállalással megmutatva váljanak személyfölöttivé. Az arcukat és a kezeiket mutogatják.
A személyiségjegyek a legmarkánsabb hordozóit ábrázolni pusztán szakmai, festői szempontból is erőteljes feladat. Ezekről a testi formákról mindenkinek az jut az eszébe, hogy kinek a keze, ki az a személy, ki ő? Én személyeket akarok személy fölötti formába emelni ezeken a képeken. A méret is ezt szolgálja.
Valójában mindnyájunknak a személy fölötti elérése a feladatunk az életben. Ez akkor is így lenne, ha nem volna tudomásom róla. De miután férfiként létezem itt és most, ezért tudomásom kell legyen róla, és ezért tudok róla beszélni.
– Lezárult a Titánok korszaka? Jöhet a következő ciklus?
– Nem zárult le. Még születnek Titánok. Most már főleg inkább kezek. Ennek egészen gyakorlatias oka van. Van egy mondat, egy mottó a katalógusban: „A küzdelem a titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető…” Teljesen mindegy, miként vet véget a küzdelemnek: azzal, hogy győzedelmeskedik vagy azzal, hogy már be sem száll a küzdelembe, mert fölötte áll mindennek. Ő az ormon áll. Őt még nem festettem meg.
Legutóbbi hozzászólások