Írások

Megjelent az Előretolt helyőrség, Vajdaság, 2019. január 19-i számában

Meredten ülök az asztalnál, előttem finom, nemes papír kiterítve, rajzeszközök sorban, finom ívű acéltollak, tégelyekben tus, pác, lágy szőrű ecsetek, szilkékben lazúrszínek. Oldalt egy kis tálka, ami különleges. Átlátszó anyagból van, üveg lehetne, de nem az, mert valahogy változtatja a méretét, egyre növekszik, aztán visszahúzódik, de csak időlegesen. A szorongásom van benne.

Nincs festő, rajzoló, jeleket rovó, vésetet készítő, köveket faragó, agyagot formázó ember, aki ne érezne megilletődöttséget, amikor a nyersanyaggal szemtől szemben áll. A nyersanyag ugyanis az, ami szembesít. Ott áll előtted szűzen és tisztán, mint egy kérdőjel, egy utasításra váró hűséges tekintet, kelyhét széttáró virág, egy önmagát önként áldozatra ajánló test, hadrendbe állt harcra kész sereg. A teremtés lehetősége, a materia prima. A teremtés pedig több, mint lehetőség. A teremtés kötelesség: A fennmaradás, a fenntartás kötelessége. A folyamatos újrateremtés az öröklét biztosítéka, és az ember minden alkotásában ezt az eredeti, szent cselekedetet rituálisan megismétli.

A tudat története nem a gondolkodás története, hanem a tudomásé. A tudomás pedig a ráébredés, ami az öröklétben visszhangzik. 

Mindenki előtt él a kép, amint a filmbeli író dolgozószobájában az írógépből egymás után indulatosan tépi ki az elrontott íveket, amik szinte ellepik a padlót. Leegyszerűsített, de érzékletes ábrázolása a tökéletesre való törekvésnek. A legnagyszerűbb tudós elmék megszállottan keresték, és ma is keresik a világmindenség egyenletét, a képletet, amely minden létező eredetét rejti. Szerzetesek, gnosztikusok, alkímisták, jógik, lámák, szúfi bölcsek és misztikusok járják a megvalósítás útját a Teremtővel való eggyéolvadás, az ellobbanás, a mindenlehetőség foglalata, a végső üresség felé.

Imára kulcsolt kéz, leborulás, eukharisztia, a szúfi taríka és a dhikr, a pörgő dervisek tánca, meditáció, kontempláció, satsang, zazen, kóan, budo, mantra, az alkímista mű processzusai: nigredo, rubedo, albedo, kísérletek, laboratóriumok, számításokkal teleírt táblák és tárhelyek, függvények, algoritmusok, elméletek és modellek. A Bizonyosság elérésének eszközei valaha, valamikor, most.

A Bizonyosság pedig nem más, mint a tiszta tudomása annak, hogy vagyok. Valaha, valamikor, most.

A Most pedig most van. Az egyhegyű pillanat.

Előttem a papír, kezemben az ecset. Kell egy mozdulat, helyes, erőteljes, de mértéktartó. A papír-univerzumban javítani nem lehet.  Oldalt, az asztalon a kis különös tál.

A szorongás a legnemesebb alapanyag, amibe művész az ecsetét márthatja. A szorongás a művészet számára ugyanis nem más, mint nyersanyag. Olyan, akár egy kifinomult hangszer: kihívás elé állít, inspirál, ösztönöz, megfontolttá tesz, leküzdésre buzdít. A szorongástól nem kell félni, a szorongással dolgozni kell. A használata, a vele való bánásmód pedig különleges képességet, tudást igényel. A művész a szorongást szemléli, vizsgálja. Közelebb húzódik hozzá, aztán ismét távolabbról figyeli. Tudja, hogy nem ismeri, mert a szorongás maga az Ismeretlen. Az ismeretlen pedig nem más, mint lehetőség. Az üres, tiszta papír, a feszítésre váró húr, a bejáratlan út, a ködbe vesző hegycsúcs, barlang mélye, végtelen puszta, suhanó árny, rejtélyes tekintet és kimondatlan szó. A túlsó part. Világ. A világ maga az ismeretlen, az ismeretlen jelenléte nyilvánvaló. A művész tudja, érzi, hogy az Ismeretlen maga a jelenlét, a történések eredete, a tér kezdete, a cselekvések mozgatója. Ismeretlen nélkül nincs idő, nincs mozdulat, nincs erő és irány, ismeretlen nélkül még állapot sincs, mert nincs tapasztalás, mert a tapasztalás már mozdulat, és mozdulni csak az ismeretlenbe lehet.

A művész tudja: az ismeretlen maga a jelenvalóság.  

A szorongás pedig, ez a borzongató, remegő, lüktető, dermesztő, lázba borító, feltoluló, eltűnő és mindig jelenlévő szorongás nem más, mint az ismeretlen belső, látható arca.

Ezért a művész a szorongását a tenyerébe emeli, beszívja az illatát, benne üde hajnali rétek, bomló tetemek, egzotikus fűszerek és dohos pincék fuvallatát érzi. Ujjbeggyel finoman végigsimítja a felületét: lágy és érdes, akár a kölyökmacskák nyelve, vagy a borzongó gyerekbőr. Fülét a mély morajlásra tapasztja, amin gyermekek messzi éneke, fegyverek csörgése, kongó vártermek visszhangja és orgonaszó szűrődik át, régi liturgiák kórusa zeng, kínzókamrák jajkiáltása, vérerek dobogása és távoli vonatfütty hangzik. A művész vár, figyel. Hallásával, mint késpengével a gomolygó, fel-fellökődő, egymásnak verődő hangtesteket szétválasztja, csillapítja, mozdulataikat ütemes táncba rendezi, és fülel. A ködöt lassan átzengi a Hang, az egy, az egyetlen, amely teljes és oszthatatlan, de amely egyben minden hangot hordoz, ami valaha volt és valaha lesz – a világ szimfóniája. Majd tekintetével felfejti a szorongás rozsdás-zöldes bőrét, lidércvillanások csóváját bocsájtja szabadon, gyertyaláng narancsfényével teríti be a sírkamrák sötétjét, torkolattüzek villódzását űzi a vöröslő horizont mögé, mályvát simít fakó arcbőrre, kisírt szemeket gyógyító gyöngyház-tóba merít. Ujjával a szorongás testébe hatol, megérinti a remegő zsigereket, forrasztja a repedő csontot, tályogot fakaszt, szellőt fúj roskadó tüdőbe, izmot feszít és fekélyt balzsamoz, burjánzó szövetet hasít, fáradt véredényekbe életnedvet tölt.

A művészet célja nem a műalkotás, hanem a legtisztább mozdulat. A tudomás legtisztább mozdulata. 

A szorongás, ez a furcsa, lüktető test pedig nem szorongás már többé, hanem szent várakozás, ami percet ünneppé, az anyagot életté, a születést teremtéssé, a világot önmagammá avatja.

Ecsetemet a szilkébe merítem és a papír fölé emelem.

Kezdhetjük.

Kerekes Elek kiállítása elé
/Hévíz, Gróf I. Festetics György Művelődési Központ Muzeális Gyűjtemény, 2017. február 12./

Újra és újra bizonyossá válik: a valóság tapasztalata mélységesen személyes ügy. A gondolkodásunkat a tények, a számok uralják, tudományos szempontok, filozófiai kategóriák szövik át a szemléletünket. A tőlünk függetlennek vélt, objektív világ adataiból készítünk páncélt, felépítjük a múlt megingathatatlan erődítményeit, az eljövendő időkre térképeket vetítünk. A tapasztalás azonban, úgy tűnik, védhetetlenül átszűrődik a tényszerű valóság szövetén, felfejti a megmagyarázhatóság hálóját, és gomolygó, megrendítő, ijesztő és gyönyörűséges érzeteivel betölti a tudomásunk terét. Az átélés ereje nem szorul bizonyításra, képletekre, kísérletek általi igazolásra. A szerelem, a gyász, a félelem, az üdv megfellebbezhetetlenül itatja át a létezést a pillanatban, percről percre átformálja, újrafesti a múltat, és igen, a formátlan, hömpölygő, átláthatatlan jövőbe világítótornyokat épít. Mert mi más adhat bizonyosságot nekem a saját létezésem felől, mint az önátélés e nagyszerű géniuszainak jelenvalósága, a varázslatos lehetőség, hogy táncolhatok velük, a   teremtés, a születés és elmúlás őserőivel, a gyönyörrel, a fájdalommal, a derűvel, a szorongással, és tovább, gyermekeikkel, a féltékenységgel, a dicsőséggel, a szomjúsággal, a haraggal és a büszkeséggel, mi más nyújthatja az Önérzet biztonságát, mint annak a tudomása, hogy ők öröktől fogva vannak, mindig is lesznek, ott állnak valóságosan az elmúlt idők bércein, és ott magasodnak fároszként a jövő távoli horizontján. Ők az állandóság hírnökei, és ha testet öltenek emberben, állatban, történetben, helyben, otthonban, templomban, várban, kardban és kehelyben, vésőben, ecsetben, húrban, akkor ők a változás állandóságának hírnökei, az önmagát anyagban folytonosan újrateremtő létezőé, az én állandóságomé a változásban.

            Kerekes Elek festményei ennek a táncnak a dokumentumai. A festő, ha tényleg az, akkor megidéz. Magára ölti a garabonciás köpenyét, kezébe fogja mágusbotját, és belsőjében rejtőző sámándob lüktetésére utazásba kezd. Ütemes mozgása magához hívja az elemeket, hogy segítségükkel felemelkedhessen az állandó jelenlét birodalmába, hogy színről színre láthassa őket, a teremtés géniuszait, akiktől minden forgandó a létét nyeri. Megidézi, majd ismerősként üdvözli a Földerőt, a szilárdságot és támaszt, ecsetjét a sűrű, sötét talajba süllyeszti, és kioldja belőle az umbrát, az okkert, a zöldföldet, a koromfeketét, a vasvöröst. Mozdulatait barlangok ősi falába égeti. Meghívja a vizek zúgását, az életben tartót, a befogadót, az együttmozgót, és kimeríti belőle a smaragd mélyzöldjét, az ultramarin hideg izzását és a habokon megcsillanó holdfény sápadt cinkfehér ragyogását. Életre kelti a tüzet, a lobbanó lángralobbantót, az elemésztőt, a szikra fiát, hogy kihevíthesse belőle a vér karmazsin vörösét, a nap aranyát, a tiszta kérdés króm sárgáját, a világos kobalt ibolya fehéren túli izzását. Szólítja a levegő egét, hogy kiszűrhesse az égboltozat cölinkékjét, a felhők hónaljának alkonyi rózsaszínjét, a hajnal fehéres nápolyi sárgáját. Keze táncot jár a gyöngyöző patakok medrében, a lángok között főnix madár tollát simogatja, tekintete a párával utazik a csillagok boltozata felé.

            A festő minden mozdulata az idő homlokát érinti. Az idő homloka pedig visszatükrözi őket, a változásban állandón jelen valókat, a mulandóság halhatatlanjait, akik akkor is velünk lesznek- bennünk lesznek és mi őbennük, amikor már nincsenek vérerek, nem húzódnak izmok rostjai, nem feszülnek csontok, amikor már az ujjak nem tapintanak, de létezik a lélegzet, az örök lélegzet, ami az övék, a géniuszoké és festőé, aki képessé vált arra, hogy minden rebbenését az ő légzésük üteméhez simítsa, képessé vált arra, hogy színről-színre lássa őket, képessé vált arra, hogy áttörje a kérdések hálóját és behatoljon az ismeretlenbe, a tiszta földre, és birtokba vegye azt.

            A festő, Kerekes Elek ezt a szertartást végzi nap mint nap. Az ismeretlen tiszta föld, a Terra Incognita azonban ugyanúgy napról napra elengedi Őt. Mert a festő, aki a teremtés szent rítusát végzi, tudja, hogy a Terra Incognita újra és újra történő meghódítása maga az állandóság, a létezés állandósága, a létezés tudomása. A Terra Incognita nem más, mint maga a mozdulat, amellyel a festő saját tudomásának, érzéseinek, átélésének rétegeit lépésről-lépésre önmagába hatolva felfedi. Az erő, amelynek segítségével ezt , pillanatról pillanatra elpusztítja és megteremti Őt. Ha vele tartunk, nekünk is megadatik ez.

Orosz Istvánnak ajánlva
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap, 2016/3. számában/

Furcsa kép. Bárányokat látok egy épületben. Álldogálnak, sétálnak, heverésznek, mintha legelőn lennének. Nyugodtak, láthatóan semmi sem zavarja őket. Klasszikus, római kori kör alakú csarnokban vagyunk, melybe felülről, a kupola nyílásán, akár egy gyűjtőlencsén keresztül árad a fény és szétterül a míves, intarziás kövezeten. Ismerősnek tűnik a helyszín, szemlélődés közben az elékeim közt kutatok. A falon boltíves mélyedések sorban, freskóképek helyei lehetnek, amiket átfestett az idő, vagy emberi kéz tüntette el őket, de előfordulhat, hogy látszódnak halványan, csak az én szemem nem képes felismerhető formát kitapogatni a homályból. A kazettás szerkezetű mennyezet fent a római Pantheon híres Pozzuoli betonból készült boltozatát juttatja eszembe, középen pedig karcsú ión oszlopok állnak körívben, az árnyékuk sugárirányban vetül a padlóra. Megejtő arány és harmónia, azonban ebben a klasszikus rendben van valami különös. Nézem a pillérek talapzatait, majd a tekintetem magasabbra kúszik és észreveszem, hogy a törzsek felfelé a semmibe futnak, az oszlopfők pedig eltolódva támasz nélkül függenek a levegőben. Tétovázok, igyekszem fogódzót, megfejtést keresni a látványban. Mi történik itt? A képlet több mint talányos, a tér teljesen kifordult. Ami közeli volt, távoli lesz, a telt forma üressé válik, felcserélődik a kívül és a belül, a perspektíva érvényét veszíti és a mindenkor megbízható, kiszámítható méreteknek már semmi jelentősége sincs. Milyen világba léptem be óvatlanul? Az elmém játszik velem? Szemfényvesztés áldozata vagyok? Minden bizonnyal, és akkor az a legnemesebb fajtából való. Megint az emlékeim közt bányászok, Dürert, Jan van Eyck-et, Holbeint, Piranesit hívom segítségül, sorban eszembe jut Möbius, Fermat, Gödel és Escher, Zénón teknőse Achileussal a nyomában, a trompe l«oeil festészeti bravúrjai. Még a japán kóanokat is felidézem. csupa paradoxon, talány és megtévesztés, borzongató játék az érzékelés és ismeret viszonylagosságával, lenyűgöző intellektuális kaland a valóság természetének labirintusaiban. Azonban mielőtt jobban belemerülnék a rejtélyek birodalmába, a tekintetem ismét a bárányokra téved. Jelenlétük ebben a környezetben  rendíthetetlennek tűnik. Ők szemlátomást kívül maradnak a lehetséges és lehetetlen terek illúzió – játékán, nyugalmukban eleven tanúi annak, hogy az éber és az álombeli tapasztalások valósága között nincs különbség. Ők azok, akikben megbízhatok. Innen pedig az emlékeim fonala egyszerre más utakra visz.

            Több mint negyven pipám volt.

            Több, mint tizenöt éve.

            Mindegyiket használtam, naponta legalább hetet, váltogatva, Én nem vagyok gyűjtő, a gyűjtő raktároz, rendszerez, katalógust készít. Számomra a pipák társak voltak, a barátaim, a fogadott gyermekeim. Fiú- és lánypipák, kamaszok, erejük teljében lévő érett férfiak, dús idomú delnők, karcsú táncosok, kézbe simuló bakfisok és feszes izmú, dacos ifjak, füst áztatta, öblös hangú öregurak meg vén matrónák, akik féltékenyen őrizték a titkainkat.

            És van mit őrizniük, való igaz. Nem a bizalmas együttlétek vagy a kihágások pillanatait az illetéktelenek kaján tekintete elől, hanem azt az arcot a feledésbe merüléstől, aki akkor voltam. Már nem pipázom, de ma is álmodok ezzel.

            Több, mint tizenöt éve.

            Megvan minden ezekben az álmokban, ami ahhoz kell, hogy valóságosak legyenek. Ott vannak a helyek, ahol első ízben jártam, azok is, ahová mindig visszatértem. Friss szántású bácskai földek, lágy homokú Tisza-part, tenger mosta sziklák, szélfútta, jeges hegyi lejtők, idegen, és mégis ismerős városok terei, sült gesztenye illatú utcák a szülővárosomban, folyosók, termek és szobák, borzongó kapualjak, füstös színpadok, árnyék csipkézte padok parkok ölében, könyvhalmok és üres borosüvegek az albérleti szobák nyikorgó padlóján és a pipák. Emlékszem a gyengéd szenvedélyre, ami hozzájuk kötött. A biztonságra, ami eltöltött, mikor arra gondoltam, hogy ott lapulnak a zsebemben, és bármikor megérinthetem őket, a szertartásos, de gyors és ügyes mozdulatsorra, ahogy egyik kezemmel a villamos fogódzójába kapaszkodva, másikat a kabátzsebbe süllyesztve ujjaim finom, pókszerű mozdulataival a nyitott dohányzacskóból a vastagra vágott, zamatos szálakat lágyan, körkörösen meghajlítva rétegenként a pipa öblébe helyeztem. Apró, de erőteljes nyomások, mintha az ember az állkapcsa alatt lévő mirigyet vizsgálná éppen. A legfelső réteg a kulcs. Lazán szétterítem, finoman tömörítem, így a beáramló levegő majd arányosan szétterjedhet. A fal mentén a széleket körömmel óvatosan lehajlítom, hogy a tömés felülete középen apró halmot képezzen. Háziasszonyok rendezik el így az ágytakarót a nappalra bevetett fekhelyen. Csak így marad majd életben a parázs, ezzel a gondossággal előkészítve izzik hosszan, csendesen, sohasem túlhevülve árasztja a melegét és bocsájtja ki azt az illatot és azt az ízt, ami, akár a puha, könnyű ágytakaró minden pillanatot, minden helyet, mozdulatot, hangot és szót egycsapásra ismerőssé tesz, hogy érezhessem, az újhoz is csak visszatérni lehet.

             És lám, megjelennek újra meg újra, valóságosan az álomban, belesimulnak a kezembe óvatosan, mint az áldozati bárányok, akik a létezésüket az újjászületésből nyerik, magukkal visznek váratlan helyekre, létező és nemlétező tájakra, hegyeket varázsolnak az alföldi folyó homokfövenyei fölé, illatos kisvárost építenek sziklasivatagba, velük katakombák dohos zugaiban járok, középkori könyvtárak ódon, roskadozó polcai között csikorognak a lépteim, pislákoló mécses mellett hajolok féltve őrzött kódexek iniciáléi fölé rendházak szkriptóriumaiban, platóni testeket tanulmányozok Alexandriában, miközben a Pharos fénye átragyog az ablakon, metszetet készítek Johann Valentin Andreae Kémiai Mennyegzőjéhez, imahengereket görgetek a Narthang kolostorban Tibetben, vázlatokat rajzolok a beauvais-i katdrális óraszerkezete mögé kuporodva, peckesen lengetem a sétapálcámat Chateau d’Angers zömök falai alatt, a dogonok rituális táncát járom rejtélyes maszkba öltözve a nagy sivatag peremén, teljes harci díszben száguldok a labdajáték-pályán Chiapasban, Aetius zengő hangját hallom a harmadik cohors felől  Catalaunumnál, ott állok kivont katanával Tokugava Iejaszu sregében Ószaka téli ostrománál, vágtatok László herceg oldalán Mogyoródnál, sáncot építek Szendrő alatt, kávét főzök csajkában az Isonzó fölötti hegyoldalban.

             Azok között a pipák között, melyeket még őrzök, van egy, amelyik különösen fontos nekem. Közepes méretű, egyenes szárú Savinelli, remek darab. Apámtól kaptam, aki, amikor a kezembe adta – húszéves lehettem akkor – azt mondta: vigyázz rá, gyerekem, anyád ajándékozta   születésnapomra, ez egy nagyon jó pipa. Itt van a kezemben, nézegetem. Tökéletes ívű, tojásforma test finoman kerekített peremmel, arányos, elegáns füstcsatorna szár, lágy selyemfényű, érett felület abból a fajtából, amit az idő foga csak csiszolni tud, de marni nem. És a mintázat. A pipafejen körkörösen, enyhe spirálban felfelé haladva apró, kerek magok sorjáznak egymás mellett, mint megannyi szem. Ritka tünemény, a pipák között is a legértékesebb fajta, a jól kiválasztott, hibátlan szerkezetű hangagyökér megfelelő faragása és csiszolása adhatja csak az erezetnek ezt a rajzolatot. Madárszemnek hívják. Az ujjaim közt forgatom, végigsimítom a felszínét akár egy drágakövet, aztán felemelem, és közelről nézem, egyre közelebbről. A kis gyűrűszerű minták a szemem előtt nagyobbá válnak, arcokká, testekké formálódnak. A növekedés ritmusát látom, a természet geometriáját, ami az emberi kéz gondos mozdulatai nyomán ékszerré nemesedik. Az ékszer pedig sokkal több mint tárgy, az ékszer egy hely, emlékek helye, vágyódásoké és érintéseké, felismeréseké, rádöbbenéseké és csalódásoké, ősi kövületek rajzát rejti, levelek erezetét, agancsok ívét, csontok hajlatát, izmok és inak szövedékét, idegek rezgését, folyók örvénylését, torlódó hegyeket, falvakat, városokat terekkel és sugárutakkal, oszlopokat, amiken épületek magasodnak, az épületekben pedig mindig otthonok vannak. Az ékszerben az idő összesűrűsödik és a tér kitágul, a világ áttetsző és illékony itt, akár a pipafüst, vagy a bárányok párás lehelete egy különös ókori templomban. Állnak rendíthetetlenül álom és valóság peremén, az idő eltűnő oszlopai alatt, és én a puha gyapjukba szőhetem az elmúlt és az eljövendő napok ékszereit. Hányan lehetnek? Nem látom pontosan, de biztos, hogy több mint tizenöten. Tudom, hogy nem véletlenül vannak itt, úgy tűnik, ez az ő otthonuk. Ha van világ, az is csak otthon lehet.

            Azt hiszem, mégiscsak gyűjtő vagyok.

Megjelent az Alvó titánok Verebes György szolnoki festményein című művészkönyvben 2009-ben

Az első arc úgy jelent meg a képfelületen, mintha felhőből bújt volna elő. Nem volt semmiféle előzetes koncepció, vagy szándék, egyszerűen csak észrevettem, hogy ott van, eleinte alig felismerhetőn, de később, ahogy a szemem hozzászokott a látványhoz, egyre kivehetőbben, végül szinte sugárzón. Nem tehettem mást, minthogy elfogadom.

Ahogy jöttek sorban, csak felismernem kellett őket. Arcok, kezek.

A festészeti kihívást elsősorban az jelenti, hogy a térszerűség érzete egyszerre keltsen valóságos és illuzórikus hatást.

Zöldföld és kadmiumvörös, aranyokker és kobaltibolya, szerves és szervetlen. Tűzzel válaszd ki a földből a fémet! A színek alkímiája a látás tudomása. A látás tudomása a bizonyosság, ami nem kíván bizonyítást.

A valódi mesterségbeli tudás célja nem magamutogatás. Jelenléte a műben a ráfordított figyelem bizonyítéka. Bizalmat kelt, mert odaadásról és alázatról tanúskodik, és kitárja a kaput a mű üzenete számára a befogadó felé.

Az aktualitás kérdése kizárólag a pillanatnyiság vonatkozásában érdekel. Csak itt van egyszerre jelen a megtörtént és a lehetséges. Az összes többi mellébeszélés.

Ami bennem független, a mérték. A látás tudomása, éberség az álomban.

Szó sincs arról, hogy ezek a képek valamiféle portrék lennének. Sokkal inkább az emberi állapotok ősmintái a tudati térben.

Nincs érzelem az arcokon, csak a befelé néző, időtlen mosoly.

Nincs tekintet. A tekintet egyértelmű, a lezárt szem talány. Ki van mögötte, és mit lát? Ahol szem van, ott látás van, mert a látás teremtette a szemet. A lezárt szemhéjak mögött megleshetem a teremtés pillanatát, a látásét, mielőtt szem lett volna.  A lezárt szem senkié és mindenkié.

A világ a lezárt szem mögött egyszerre van kívül és belül. Ez a világ senkié és mindenkié. Az enyém, akkor is, amikor már nincs szemem.

            A lezárt szem mögött a látó, a látás és a látott dolog egy.

Ami a látás a szemben, az a mozdulat a kézben.

            A mozdulat a Mozdulatlan küzdelme.

A festői gesztus nem más, mint a látás tudomásából származó energia uralásának lenyomata.

            A szabadság a mozdulat dinamikája a kötöttségben és a kötöttség szilárdsága a mozgásban.

             A festés célja a jelenlét intenzitásának tapasztalása a pillanatban. A képek a teljes, tudatos tapasztalásért folytatott küzdelem lenyomatai.

Tanúságtétel, hogy valaki látta őket.

A küzdelem a titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.

Péter Lászlónak
/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2011/2. számában/

Az ember úgy veszi birtokba a világot, hogy elnevezi. Nevet adni pedig annyi, mint ismerni, a megismerés tényét tudatosan és akaratlagosan kinyilvánítani. A névadás az elme legfontosabb, legnagyobb erejű gesztusa. Olyan, mint ösvényt vágni a vadonban, a patakot öntözőcsatornába terelni, betörni a zabolátlan mént. Nevet adni annyi, mint körbetekinteni, félelem nélkül, szabadon. Meglátni és megkülönböztetni, választani és dönteni. Aki nevet ad, megjelöl, felismerhetővé tesz, új, ismeretlen tájon járva lábnyomot hagy. Aki pedig a lábnyomot követi, nem téved el.

Éppen ezért a név nem valakié. Sohasem képezheti valakinek a kizárólagos tulajdonát. A névnek birtokosa van, az pedig az, aki a nevet ismeri.

A név ismerete hatalom, amellyel élni és visszaélni lehet.

A névben a felelősségteljes uralom nyilvánítja meg önmagát.

A név nem fogalom, nem szó, nem beszéd, hanem a tudatnak az a mozdulata, amellyel a pillanatnyi tapasztalásra emlékmintát vetít, azonosítja és rögzíti azt. A név a világra szegezett mutatóujj, a tudat varázspálcája, amellyel a jelenségeket megteremti, fenntartja és megszűnteti. Ebben rejlik a név mágiája.

Az elmondottak alapján válik érthetővé annak a jelentősége, hogy bizonyos vallások, kultúrák tiltják a legvégső névnek, Isten nevének a kiejtését. A legvégső név nem szűkíthető puszta fogalommá. A tiltás a név kimondására és leírására egyaránt vonatkozik, és lényegét tekintve nem más, mint útmutatás annak a felismeréséhez, hogy a legvégső valóság, azaz Isten nem más, mint egy állapot, amely sem nem látható, sem nem hallható, hanem kizárólag teljes átélés útján valósítható meg. Minden fogalmi, képi vagy egyéb megjelölése csakis részleges lehet.

Végső soron pedig minden kiejtett szó az Ő számtalan neveinek egyike, és minden valaha volt képben az Ő láthatatlan arca tükröződik vissza.

A rajzoló mágus nem tesz mást, mint varázspálcájával önnön végső, érinthetetlen valóságának a remegő tükörképeit rögzíti.

A rajzoló mágus vésőjének a hegyén sámándobok hangja lüktet, amin ő, akár egy létrán, rendíthetetlen szívvel ereszkedik alá a poklokra, és emelkedik a csillagok közé.

A rajzoló mágus megmutatja, hogy a világ a lények képével együtt a tudatból merül elő, és abban enyészik el.

Látom magam előtt, amint egy sűrű nap után zsongó fejjel, bágyadt testtel fekszem az ágyamon. Apró albérleti szoba a Szárnyas utcában Budapesten. December van, hajnali három óra, és odakint repesztő hideg. Az utcai lámpa a kopott függönyön keresztül rézsútos fénypászmákat vet a szemközti falra. Alváshoz készülődök. Lehunyt szemeim előtt végigsorjáznak a száznyolcvankettes éjszakai járat arcai: a maga elé meredő tréningnadrágos nő a csapzott kutyával, három imbolygó holland a sörösüvegekkel, a bezúzott homlokú, akinek két napja még nem volt bezúzva a homloka, Ötkésszúrás néni a szatyorhegyei közt és a többi melegedő utazó hátracsukló, előrekókadó feje. Itt vannak velem, hazahoztam őket. Körülöttem a szimfónia: a vén Lehel hűtőgép morgása a sarokban, a vécétartály sóhajtozása, amint a beömlő víz újra meg újra elzárja a szelepet, az öreg parketta recsegése, a vízvezeték hörgése, meg a konvektor, ami félpercenként durranásokkal figyelmeztet, hogy rövidesen fel fog robbanni. Jól ismert hangok, beszélnek hozzám, muzsikálnak nekem. Nevük is van. Ugyanazok a hangok, ugyanaz az illat, és az ágytakaró tapintása is ugyanaz ebben a jól megszokott szobában.

Ekkor azonban valami történik. Még nem tudom, hogy mi, de valami más lett. A hangok mintha tompulnának, fokozatosan távolodni kezdenek, majd ezzel szinte egyidejűleg elkülönülnek egymástól, és egyenként kivehetővé válnak. Az érzékelésem egy darabig zavarodott madár módjára verdes, azután  észreveszem, hogy amire figyelek, az közelebb jön. Igen, nem tévedés, a hűtőszekrény rekedt duruzsolása kiválik a többi hang közül. Rémülten hallgatózom. Mit akarhat tőlem? Az összemosódó mormogásból felismerhető ritmus válik ki, valami ilyesmi: titátiti, titátiti. Mi ez? Meg fog szólítani, beszélni kezd hozzám. A ritmusból most hangzókat is hallani vélek. Azt mondja: ó, ő, ű, ó. Az ijedtségem kíváncsiságba fordul. Minden idegszálammal megfeszülök, szótagokat szeretnék kihámozni, valamit, amibe fogódzkodhatom, ami jelentéssé áll össze, aminek az értelmem számára értelme lehet. A hangzók most mintha kinyílnának kissé, a számmal rajzolom őket: oőüo. De az is lehet, hogy még laposabb, valami ilyen: aééia, aééia. Igen, ez az. De mért nem hallom a mássalhangzókat? Hirtelen ismét erőt vesz rajtam a félelem. Mi van, ha nem sikerül megértenem? Mi van akkor, ha itt és most elszalasztom a lehetőséget? Üzenet érkezik hozzám, valaki üzen nekem, a hangok itt vannak körülöttem, nem is körülöttem, már bennem vannak, az egész lényem ettől zakatol, és én nem tudom megfejteni. Nem látom a jelet, a rajzolatot, ami a hangzókat elválasztja. Vonalakat kell tehát rónom az elmémmel a hangok közé, ősi rovásokat, hogy a kép megszülessen. Megnyugtatom magam. Rajzolni fogok tiszta fejjel, nyitott szívvel és mozdulatlan testtel.

Szent Ferenc így érthette a madarak nyelvét. Ezt hallotta Püthia, Delphoi papnője, erre emlékeztek a szómaital mámorában a Rig-véda dalnokai, és ennek a hangnak a lüktetésén emelkedtek a táltosok az égbe. Tudom, hogy így adtak nevet a madárjósok, az augurok, a birkák májából jövendölők, így láttak az alkonyi bárkán világokat átutazó fáraók, ezt figyelték a babiloni csillagnézők, és a sámánok is ezért keltek szárnyra a dobjuk ritmusán.

Még mindig az ágyamon feküdtem. Aééia. Felnéztem, és tudtam, hogy valaki van bent. A függöny ringatózott, a falon fénypászmák úsztak, minden ismerős volt, és mégis minden más. Igen, ez egy másik hely. Minden dolog jelent valamit, az öreg szekrény, a rajzasztal, a konvektor. Itt mintha minden többet jelentene önmagánál, mintha minden valami közös helyről érkezett volna, és közben mindegyik dolog ugyanazt jelenti, csak másképpen, akárha élőlények lennének, akárha emberek lennének, akárha én magam lennék. Éreztem, hogy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy legalább egy szemvillanásra megértsem a madarak nyelvét. A madarak nyelve az istenek nevetése. Óvatosan körbejártattam a tekintetem, és hallgatóztam. A hangok ismerősként bátorítottak. Ismét lehunytam a szemem, és megláttam Ötkésszúrás nénit az ablak melletti ülésen, szatyrai között imbolyogva. Szederjes ujjai közt megsárgult papírlap, rajta kopott arckép és nehézkesen rajzolt, ákombákom betűk.

Az ajkai hang nélkül mozogtak, ahogy ismételgetve olvasta:

Az én fiam, az én fiam.

A rajzoló rajzával ad nevet a világnak.

Elhangzott Ágotha Margit búcsúztatóján a Farkasréti Temetőben

Nem titok, de misztérium: A Teremtő azt szereti, aki Van. A létezőről a teremtőnek tudomása van, mélységes tudomása, mert abban, aki vagy ami létezik, a teremtő önmagát ismeri. De azt, aki Van, aki ízig-vérig van, a teremtő szenvedélyes szerelemmel szereti. Mert a létezés, az önmagáért való létezés: állapot, a teremtésből kapott, tiszta, öntudatlan állapot, de aki Van, az a létezést a teremtő szenvedélyes szerelmével akarja és cselekszi. A világ a teremtő ölelésében létezik. Aki Van, aki ízig-vérig Van, az a világot magához öleli.

A teremtő pedig szomjazza az ölelést, a rajongó, kíváncsi, borzongató ölelést, az elszakadás és egyesülés ölelését, a rebbenőt, a simogatót, az illatos és becéző ölelést, de szomjazza az erőtől sugárzó, féltőn szorító, óvó ölelést is, mert minden ölelés az övé, és aki Van, az tudva tudja, hogy valamennyi idegszála, vérere, izomrostja mozdulatával a teremtőt öleli magához. Őt öleli, amikor a fák mögül előbújó nap fénye megcsillan a szemén, amikor árnyas ligetekben sétálva ujjbegyével a lehajló leveleket becézi, mikor duruzsoló kályha mellett ülve tekintete könyvlapok betűin siklik, őt öleli, mikor illatos testet ölel, mikor fülében evezőcsobbanás hangja csillog, mikor keze aranybarna ízeket tölt fortyogó fazékba, mikor poharából szőlőhegyek bíbor nedűje árad szét a nyelvén, mikor a szívdobbanása gyermeke kacagásán táncol, mikor jóbarátok serege osztozik a kilincsen, mikor kötözködésig érő hóba varázslatos esték olvasztanak odút, mikor harsogó viták simulnak ki a kanapén, mikor az ősdobok lüktetését fájdalmas panasz-ének hasítja ketté, mikor a mozivászonról élete szereplői lépnek a lábai elé, mikor szent templomi szólamok szállnak alá, vagy szimfóniák hangzatai tornyosulnak a felhőkig, mikor ókori félistenek igézik halhatatlan halandóságukkal és költővarázslók öntözik szavaikkal a szemét. A teremtőt öleli, amikor inait indulat heve fűti, mikor torkában fékezhetetlen harag gomolyog és akkor is, amikor a fergeteget a megértés lankái az együttérzés völgyébe terelik. Őt öleli a büszkeség szirtjein magasodva égboltot döfő gerinccel, és embert próbáló aláereszkedés után őt öleli magához, amikor az alázat rétjére érve feltekint. Őt öleli méltóságában, rajongásában, akarásban és tehetetlenségben, ítélkezésben és megmérettetésben, tűrésben és lázadásban, az örök harc verejtékében, a hazatérés megnyugvásában és az útra kelés izgalmában, a kegyetlenségben és az irgalomban, szitokban és dicséretben, tobzódásban és mértékletességben, alantasban és fenségesben, rothadó televényből sarjadó tiszta természetben, a százkarú emésztő táncában és a szűz glória ragyogásában, a rettegésben és a belenyugvásban. Az idővel is a teremtőt öleli magához a mostban, ahol a múlt és a jövő homályos arcai egybeforrnak. És legfőképpen akkor ölel, amikor rajzol. Feketét, fehéret rajzol, jelet ró, tárt karokkal ölel a kéz táncában, a szív dobbanásában, a tekintet remegésében az emlékezet mezején. Bennünket rajzol, és önmagát rajzolja. A teljességet rajzolja önmagában és bennünk, szenvedéllyel, hittel és bölcsességgel, és a teremtő ezért szereti őt. Drága Margit, Isten Veled van, és mi is mindannyian, ha megengeded ezt.

/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2012/4., világvége tematikájú számában /

Hosszú másodpercek teltek el, majd kissé előredőlt, és a teáscsészét két kezének csontos ujjai közé rejtette. Amint beszélni kezdett, a szavai úgy zengtek, mint egy távoli, mély harang.

Nézze, barátom, ön ugyebár művész. Képeket készít festékkel, rajzeszközökkel vagy éppen kamerával, de az is lehet, hogy tárgyakat helyez el a térben, esetleg élő embereket állít megfelelő helyzetekbe adott kompozíció szerint. Bárhogy legyen is, látványt teremt, és ezt meghatározott tervszerűség alapján teszi. Ha nem tévedek, manapság a jó művész egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy jellegzetes, felismerhető képi világgal rendelkezik. Tehát ön, aki nap mint nap, úgymond, világok teremtésével van elfoglalva, engem a világvége eljöveteléről kérdez. Nos, rendben, beszélek önnek erről.

A kisvárosban, ahol felnőttem, volt egy számomra különösen fontos hely. Egy újságos bódéról van szó, egy trafikról a város főtere és a Posta utca találkozásánál, ahol napjában többször is megfordultam iskolába menet vagy útban hazafelé. Mindenféle dolgot árultak ott a gyufától a zseblámpáig, a rágógumitól az albumba gyűjthető állatos matricáig. Jól emlékszem a színes, telezsúfolt kirakatra, a repedezett, felpúposodó aszfaltra a bódé körül, a rozsdás biciklitartóra és a vén akácfára, aminek az ágai ráhajoltak a bádogtetőre. Néhány méterrel odébb ott volt a fodrászüzlet is, ahová édesanyám járt időnként frizurát csináltatni magának, és én olyankor beszaladhattam oda zsebpénzért félúton a török cukrászdája felé. Mindent egybevetve ez a hely nekem oázis volt, egy biztos pont gyermekvilágom útvonalainak a kereszteződésében. Aztán egyszer történt valami.

Itt megállt, tekintete pár másodpercig a semmibe révedt, és én nem tudom, miért, enyhén megborzongtam. Lassan megmozdult, felemelte a csészét, és miután ivott egy kortyot, folytatta. Beszéde lüktetett, és úgy hangzott, mint távoli, mély harangzúgás.

Tizenkét éves voltam akkor. Néhány nappal karácsony előtt szállingózó hóesésben közeledtem a Posta utcán a főtér felé. A délután szürkületbe hajlott, az utcai lámpák már égtek, és a fodrászüzlet kirakata is meleg sárga fényben úszott. A zajok eltompultak a puha hóesésben, de egyébként minden ugyanolyan volt, mint általában. És mégis, ahogy az újságosbódéhoz értem, rájöttem, hogy egy másik helyen járok. Megálltam, körülnéztem, és megbizonyosodtam róla, hogy nem látok semmi szokatlant. Ennek ellenére az érzés erős volt és kristálytiszta. Mintha minden dolog körülöttem valami mást jelentene. Érzést említettem az imént, de ez sokkal inkább egyfajta tudomás volt, egy különös, másfajta állapot tudomása, amelyben az idő folyása is megváltozott. Nem mondhatom meg önnek, hogy lelassult vagy éppen felgyorsult-e, mert az emlékeimben az idő múlása nem játszik szerepet. Mindenesetre hosszasabban álldogálhattam ott, mert azt biztosan tudom, hogy amikor később benyitottam a fodrászüzletbe, már majdnem este lett. A továbbiakban minden a megszokott rend szerint történt, de attól fogva az a hely nem ugyanaz volt számomra.

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mit is értünk valójában világ alatt. Azt hiszem, jelen esetben nyugodtan eltekinthetünk az értelmező szótárak meghatározásaitól és a különböző filozófiai fejtegetésektől. A tudományos kategóriák még érdektelenebbek ezúttal. Ön azt kérdi, hogyan vélekedek a világvégéről. Én azt kérdem, melyik világról van szó? Az emberekéről? Az egész földi élet világáról? A naprendszerről vagy az egész világmindenségről? Tudomány világa, művészetek világa, antik és modern világ, a gépeké, a pénzé és a fegyvereké, a mítoszoké és az eszméké, az érzelmeké, a józan észé, a kultúráé, az egysejtűeké, az őshüllőké, a pokloké, az angyaloké és a mennyeké. Jól informált emberek aszteroidabecsapódásról, napkitörésről, mágneses póluselmozdulásról beszélnek. Mindezek valós dolgok. Más emberek azzal érvelnek, hogy a világvégejóslatok a történelem folyamán mind vaklármának bizonyultak, mert lám, itt vagyunk. Ez is igaz. Ha megengedi, én mégis máshonnan közelíteném meg a dolgot.

Ekkor ismét szünetet tartott, hogy kortyoljon egyet a teájából. Amikor újra megszólalt, a hangja akár a búgó harangé.

Most arra kérem, feledkezzen meg mindenről, amit ezzel kapcsolatban tud vagy tudni vél, keresse meg az önben lakozó költőt, és tartson velem. Nincs más dolga, minthogy a kezébe vegye a csészéjét, és ha ügyesen helyezkedik, láthatja tükröződni benne a nyugodni készülő napot. Itt ülünk, szemben egymással egy langyos őszi délutánon a fejünkben százezer fényév hordalékával, ősködökkel, mikrobákkal, hősködőkkel és demokratákkal, háttérsugárzással és tőzsdeindexszel, dinasztiákkal, forradalmakkal és békekötésekkel, földművesekkel és kőművesekkel, teóriával és kalóriával, génbankkal, intermédiával és befizetetlen csekkekkel.

Hát nézze, barátom, nézze a csészéjében tükröződő napot, mert minden gondolata, ami valaha megszületett, vonzásból és taszításból erőt gyűjtött, cselekedetből testet gyúrt magának, oda tart a lebukó nap felé, akár a kilőtt nyíl, akár a távolodó mennydörgés vagy a harang elhaló hangja. Az akarás elenyészik, mint a nedves homokra hulló zsarátnok, és mert minden világ akarás gyermeke, ezért minden világnak van vége is, minden világnak vége van egyszer, és mindig, minden pillanatban az egyszer van itt. A cselekvés felröppen, a levegőégre ívet karcol, aztán a lemenő nappal alábukik, és a feledés homályába vész. A történet nem más, mint a kézben lengetett faág végén izzó parázs rajza a sötétben. Addig tart, amíg a szem látja, amíg van szem, ami lát, amíg a szem mélyén ott izzik ugyanaz a parázs, és ennek a parázsnak az áldozati tüzében a világot látó vég nélkül égeti el önmagát.

Egyedül az önben lakozó költő az, aki a lélegzet lüktetésén felszáll a magasidőbe, paripáján ülve hátrafordul, és az emlékezet nyílvesszőjével a múlt idők dermedt szövetét felfejti. A felsejlő arcokból, szerelmekből, küzdelmekből és halálokból aztán újabb fonalat sodor, a szeme parazsának hevén azt megedzi, és az eljövendő korok lábai elé teríti. Mert világok keletkezhetnek és tűnhetnek el, de minden világok foglalata nem ér véget, mert nem ismeri azt, hiszen a kezdetet is csak azért ismerheti, mert ő az örök kezdés maga, és ez nem lehet más, mint ön, az álmodó, akinek tudomásában az álomba merülés óriás emlékét évezredek élősködő gondolatainak siserehada lepte el.

Tehát: amikor ön lát, hall, szagol, akkor a világ látvány, hang és illat. Amikor ön cselekszik, a világ tett, az ön teste. Amikor beszél, a világ szó, ez az ön neve. Ha ön él, a világ élmény. A világ az, ami ön. A világ mindaz, amit ön érez: önérzet. A világ mindaz, amit ön tud: öntudat. Reggel felizzítja önnek a napot, éjjel a felejtés vizén az emlékezet holdfényes partjára vezeti.

Csendben néztem, ahogy újra a szájához emelte a csészét, és belekortyolt. Amikor felnézett, a tekintete egyenesen az enyémbe fúródott. A szavai most szikáran, kristálytisztán koppantak a kerti asztalon.

Az újságosbódéról néhány évvel a történtek után készítettem egy képet. Ez egy vízfestékkel színezett rajz, amit valamelyik fiók mélyén ma is őrzök. Látszik a fodrászüzlet kirakata is, meleg sárga fényben ragyog. A hópelyheket fehér temperával festettem oda. A trafik előtt két esetlen figura ácsorog. Tulajdonképpen ez egy ügyes kis ábrázolás, nincs is benne semmi különleges, kivéve egy dolgot, amit nemrég vettem észre, amikor ez a képecske a kezembe került, éspedig azt, hogy az egész helyszín madártávlatból látszik. Innen tudom azt, hogy akkor ott, karácsony előtt néhány nappal, én két világ határán, a fák tetején jártam, és nem féltem. Azt a helyet azóta viszem magammal nappal és éjjel, éber álomban és alvó ébrenlétben, és ha körülöttem megszűnni készül valamelyik világ, akkor lekuporodom a bódé és a fodrászüzlet közé, és szelíd, láthatatlan harcossá válok a fák tetején.

Nos, kedves barátom, ennyit tudok mondani önnek erről.

Csurgai Ferenc művészetéről
/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2011/3. számában/

Egy képet nézek. Nem tudom, fénykép-e vagy grafika, de hamarosan rájövök, hogy mindegy.

A felület lassan, ütemesen lélegzik, sóhajt, mintha félénken panaszkodna, aztán hirtelen felsikolt, szilánkokra törik, alázuhan valami sűrű éjfekete morajlásba, és onnan gömbölyödik elő megint óvatosan, hogy könnyezve felkínálja magát mindenféle feszítő, hasító hangzatoknak, amik ádázul tépni kezdik a bőrét, szúrják, böködik, amíg a fájó gyönyörtől űzve és kifulladva el nem omlik tehetetlenül, várva, hogy újjáéledhessen.

A művész nem hazudik. Ha akarna, sem tudna, mert a művészet csak igaz lehet. A művészet élmény, ami a létezés módozatait rejti magában, akár a mag a termés lehetőségét. A néző bizalma és bátorsága a termőtalaj, ami a magot befogadja, megóvja és fölneveli. A kiszáradt talajból csenevész, beteg növény nő.

Az élet helyes végrehajtásának a módja adott. Az emberiség kultúrtörténetének a legjava tanúskodik erről. Ez a mód mindenki számára hozzáférhető, aki képes a sorsát a kezébe venni, vizsgálni, alakítani és gyönyörködni benne, akármilyen legyen is. Az útmutatást a művészet adja. A valódi művészet az, ami példát mutatva jár előttünk, hogy önmagunk, egyúttal az egész általunk tapasztalt világ félelem nélküli kutatóivá váljunk, független szemlélőivé örömeinknek, szenvedéseinknek és harcainknak. A valódi művészet segít, hogy fényt deríthessünk arra, ahogyan a dolgok vannak.

Ebben az értelemben minden emberi ismeret, ami a világot egységben képes látni, nevezzük akár vallásnak vagy tudománynak: művészet.

Csurgai Ferenc aszkéta. Természetesen nem a szó testi értelmében, sokkal inkább a szellem aszkétája egy önmagát, saját késztetéseit és reakcióit mintegy kívülről, független szemlélőként vizsgáló emberként, akinek a számára élete minden jelensége, annak bonyolult társadalmi viszonyrendszerétől kezdve, közvetlen emberi kapcsolatain keresztül saját testi jellemvonásainak kíméletlen vizsgálatáig egyfajta küzdőtérként, folyamatos szellemi kalandok és kihívások tárházaként jelenik meg. A világnak, és benne önmagunk pszichofizikai valójának ez a fajta értelmezése olyan tudati mozzanatokra irányítja a figyelmet, melyek ősi kultúrák gerincét képezték évezredek óta, lehetővé téve az arra érdemes ember számára a szenvtelen önvizsgálat művelésének és a világban való jelenlét maximális intenzitásának átélését egyaránt. Legyen nyilvánvaló, hogy önmagam vizsgálata itt nem csak a saját testi valómra vagy érzelmi világomra vonatkozik, hanem az általam tapasztalt-tudott dolgok összességére, a szó ontológiai értelmében, minthogy a világ átélésének egyetlen adekvát formája az, hogy minden, amit kívül-belül tapasztalok, jelesül: minden, ami van, az én magam vagyok. Az önkutatás a szellem legnehezebb, legegyszerűbb és legnemesebb aktusa. Az aszkéták lemondása szükséges ahhoz, hogy megszabadulhassak téves és félrevezető önazonosításaimtól, rangomtól és törekvéseimtől, és szembe tudjak nézni a felelősséggel, amikor az ember minden létezőt önmagaként szemlél.

Lényegében véve kétféle szellemi alapállás létezik: a kételkedésé és az elfogadásé. A valódi művész olyan kutató, aki mindkettőt egyidejűleg gyakorolni képes. Alkímiai hasonlattal élve ez nem más, mint a „solve et coagula”, az oldás és kötés művelete, melynek során a tapasztalati világ elemeit szét kell választani, oldani és tisztítani kell, hogy aztán a szellem által átlényegítve és megnemesedve, újraegyesülhessenek egy tökéletes kristály formájában.

Csurgai Ferenc alkimista. Az alkimista tudja, hogyha következetes és őszinte, a nyomára juthat valami lényegesnek. Nem tesz mást, minthogy mindazt, ami benne gondolatként, érzetként, homályos vagy élénk emlékkép formájában előbukkan, úgy használja, mint képlékeny, gyúrható, formába önthető és csiszolható anyagot, afelé törekedve, hogy megvalósítsa a nagy művet, az opus magnumot, ami valójában gyémántszilárddá és áttetszővé nemesedett önmaga. A műalkotás a maga anyagi formájába öntve, faragva, csiszolva, színezve, rajzolva vagy épp fényképen rögzítve ennek a belső műveletnek a tárgyi dokumentuma. Tanúskodik a szándék eltökéltségéről, a gondolat tisztaságáról, a figyelem koncentrációjáról, az érzés mélységéről, a mozdulat erejéről és pontosságáról. A valódi műtárgy mérföldkő azok számára, akik ezen az úton járnak.

Csurgai Ferenc pedig valódi művész, de ezt nem is kell mondani.

Hangjáték egy oktávra Rékassy Eszternek és Darvasi Lászlónak
/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2010/4. számában/

Első hang

Ezt a történetet egy barátom mesélte nemrégiben. Az ő nagyapjával esett meg, az ötvenes évek vége felé, a felsőhegyi vásáron. Fontos esemény volt ez mindig, akkortájt meg különösen, a lapos Észak-Bácskában, a háborút követő nehéz időkben. Minden hónap első vasárnapján megtelt a falu alatti rét sátrakkal, szekerekkel, eladásra szánt lábasjószággal, friss lótrágyaszaggal, a sült hús ínycsiklandó illatával és rengeteg sok alkudozó, bámészkodó ember zsivajával. A legnagyobb forgatagtól kissé távolabb, de azért jól látható helyen állt a mutatványos sátor. Tekintélyt parancsolón magasodott a többi fölé terebélyes, szögletes alakjával és csúcsos tetejével, oldalai szürke ponyvával gondosan körbekerítve. A bejárat mellett elhelyezett tábla tanúsítása szerint ebédidő utánra a szemfényvesztő előadása volt várható.

A jelzett időben mintegy harminc-harmincöt ember foglalt helyet a lócákon akis ácsolt pódium előtt. Közöttük ült a barátom nagyapja, Lajos is, szikár, szélfútta arcú ember abból a fajtából, aki nem sokat szól, de azt annál erőteljesebben.

Tavasztól őszig birkát legeltetett a kevi határban. Kisvártatva megjelent a szemfényvesztő, egy negyvenes évei derekán járó, kistermetű, barna bőrű férfi. Sűrű, sötét haja volt, bozontos szemöldöke és mélyen ülő, szúrós szeme. Fekete nadrágot és bő ujjú, sötétvörös selyeminget viselt. Az emberek azt rebesgették, hogy talán örmény származású, vagy mi. Amint a színpad szélére állva körbehordozta a tekintetét, a moraj hirtelen elcsitult. A hosszúra nyúlt csöndben, a fülledt melegtől meg a heti munka fáradtságától elnehezülve, Lajos feje előrebillent, szemei pedig lecsukódtak. Közben, mintegy félálomban, hallotta, hogy a szemfényvesztő felszólít néhány jelenlévőt, hogy hagyják el a sátrat, majd a tiltakozásokra válaszul közölte, hogy addig nem fogja elkezdeni az előadást, amíg ezek az emberek nem távoznak.

Miután ez végül megtörtént, a pódiumra szólította a fiát, egy hatévesforma gyereket, és elmondta, hogy a tisztelt közönség nemsokára látni fogja, amint a fiúcska belebújik egy ölnyi vastag, tömör farönkbe, és teljes hosszában végigmászik benne, hogy azután a másik végén előbújjon. A nézők dermedt csöndben figyeltek, és mialatt Lajos, a barátom nagyapja álom és ébrenlét határán rótta a köreit, a mutatvány elkezdődött.

Második hang

Azt mondják, az ember szinte sohasem veszi észre, amikor a csuklása abbamarad. Igaz-e, vagy sem, az elalvással ez egészen bizonyosan így van. Akárha valami magunkra vett átoktól sújtva időtlen idők óta meg lennénk fosztva attól, hogy tanúi lehessünk, amint a megszokott, ébren tapasztalt világunk átadja a helyét annak a másiknak, ami gyönyörűségesen gomolygó, és borzongatóan izgalmas, az álomé, ahol minden bizonyosságunk, ami az emlékezet szilárdságát élvezte, szertefoszlik.

Harmadik hang

Néha, nyugodt reggeli ébredéskor, elcsíphetjük a pillanatot, amikor a Teremtő átöltözik. Megleshetjük, amint kilép elnyűtt éjjeli ruhájából, és a partra lép, hogy megmártózzon a hajnali folyóban, mielőtt magára öltené ragyogó nappali köntösét. Ha ügyelünk, hogy ne mulasszuk el, számunkra a kegyelem pillanata ez.

Ahogy a felkelő nap fénynyilai átdöfik a szobám függönyét, úgy hatolnak át a külvilág hangszikrái az érzékelésemen, és lépésről lépésre átrajzolják az álomképeket, behatolnak a mesébe, erőt vesznek rajta, és formálni kezdik azt, ezt teszik ezek a hangok, testet öltenek, eseménnyé válnak, történetté rendezik az idő-tudomás homályos vizeit. A szemem még csukva, a testem akár a medúzáé, lágy és illékony, de valaki bennem már sejti, hogy a hangok, amik itt vannak, egy másik rend első küldöttei, egy ismerős új rendé, ami bennem volt, talán milliárd, talán ezer, talán száz évvel ezelőtt tegnap, benne voltam, amikor este az ágyban fekve leoltottam a lámpát. Átmelegszik az arcom, már tudom, hogy az enyém.

A szemhéjam felnyílik, körülöttem a szobám reggeli fényárban úszó folyó. Megmártózom. A tekintetem szárnyát nyitó tiszavirág, egy év mögötte, előtte egy nap. Itt minden ismerős, igen. A Teremtő átöltözött.

Negyedik hang

Közismertek a kutatások, melyeket a tudomány e területen folytat, elég csak a pszichoanalízis megjelenése óta folytatott vizsgálódásokra, az álmodással, érzékeléssel, vagy épp a különféle tudatmódosítókkal kapcsolatban végzett kísérletekre gondolnunk.

Vitathatatlan, hogy temérdek ismeretanyag, statisztikai adat, elemzés, megfigyelési eredmény halmozódott fel ezen a területen. Elnevezések, jelölések születtek az elme különböző állapotainak és folyamatainak behatárolására, monitoron figyeljük az inger hatására aktivizálódó agyterületeket, mérjük azok elektromos rezgéseit, agyi hormonokat és neurotranszmittereket különítünk el, sőt művileg adagoljuk ezeket, és immár tudva tudjuk, hogy amikor látunk és hallunk, valójában ezek látnak és hallanak, ezek gondolkodnak, örvendeznek és szoronganak, és ezek szeretnek, amikor szerelmesek vagyunk. Fáradságos, nehéz munka volt eljutni idáig. Büszkék lehetünk rá.

Ötödik hang

A költőt, a festőt azonban mindez mintha mit sem érdekelné. A költő, a festő azt képzeli, hogy ez másként van. Ő árnyas fa alatt hűsöl meleg nyárvégi délutánon, langyos esőben sétál kisvárosi utcán, dagadót vásárol a sarki hentesnél, óbort ízlel barátokkal hűvös pincék boltívei alatt, ropogós almát harap gyümölcsöskertek lankáin, azután távolba futó tekintettel a horizontra réved, ahol ég és föld egymásba olvad. Tudja, hogy nem azért lát, mert szeme van, hanem azért lehet szeme, mert van látás. A költő, a festő azt képzeli, hogy játszik, és azt játssza, hogy elképzel.

Másnap felkel, költ és fest.

Hatodik hang

A tudat által tapasztalt valóságot vagy valóságokat alapvetően a bennük felismerhető mintázatok mennyisége, intenzitása határozza meg. A mintázatok teljes hiánya a tudat számára végső soron magának a tapasztalásnak, tehát az önazonosítás lehetőségének hiányát jelenti. A tapasztalt valóság mintázatok általi maradéktalan lefedettsége a további tapasztalásnak, mint a tudat önfelismerő akciójának a szükségességét megszünteti. Ezen a ponton a tudat valamennyi lehetséges tapasztalása az abszolút tudomásának, valamint a felettük gyakorolt teljes uralomnak a birtokában van, és a teljes tapasztalt valóságot önmagában önmagával azonosítja.

Talán nem árt megjegyeznünk, hogy a tapasztalás itt a cselekvés összes módozatát magában foglalja, beleértve a testi cselekvését is, minthogy a test eleve nem más, mint az említett mintázatok egy fajtája, melyben a tudat önmagát tapasztalja.

Ez minden.

Hetedik hang

A költő, a festő tudja, hogy az ember a születéstől a halálig nem tesz mást, mint fél, küzd és játszik. Fél abban, amit nem ismer, küzd, hogy felismerje, és játszik abban, amit ismer. A költő, a festő ezért gyűjt. Előbb módszeresen, később magától értetődő természetességgel raktároz el mindent, amivel találkozik, a katicabogaras hamutartótól az első gólörömön és a neurotranszmittereken át az utolsó kenetig. Játékszereket gyűjt, mert tudja, hogy aki képes önfeledten játszani, az a valóság egy szeletét már birtokba vette.

De azt is tudja, hogy van itt még valami, túl az esti lámpaoltáson és az utolsó csukláson, egy hely, ahol már járt, még ha csak addig merészkedve is, ameddig a játszótér hangjai elkísérhették. Szent borzongással hatol egyre beljebb, alkalmanként egy-egy lépést téve csak, éppen annyira, hogy ott lehessen mellette mind a három barátja, a félelem, a küzdelem és a játék. Ők az ismerősök az ismeretlenben, akik emlékeztetik, hogy biztonságban van, mert ők már akkor is vele voltak, amikor egy éve és egy napja ott járt a folyóparton, ahol először leshette meg, ahogy a Teremtő átöltözik.  Azon a helyen a fák ágai maguktól fonódnak madárfészekké, és a kérészek száraz szárnyakkal repülnek át a záporon.

Első hang

Nem tudni, mennyi idő telhetett el, talán egy-két perc, de az is lehet, hogy csak másodpercek voltak. Lajos hirtelen tisztán hallotta, amint a mutatványos elváltozott, monoton hangon ismétli, hogy a fiú most a rönk belsejében mászik, egyre közelebb ér a túlsó végéhez, már egészen közel van, és néhány pillanat múlva látni fogják, ahogy a teste a tömör fából előbukkan. Lajos ekkor teljesen magához tért, kinyitotta a szemét, és körülnézett. Látta, hogy a körülötte ülők mozdulatlan, egyenes háttal, nyitott szájjal merednek a pódiumra. Miközben arra fordította a tekintetét, még hallotta a monoton hangot, hogy most, most figyeljenek… Lajos ekkor fölpattant, az előtte ülők feje fölött áthajolva botjával a színpad felé vágott, és elüvöltötte magát: De akkó’ aztán benne másszál, ne rajta, az anyád teremtésit, te kölyök!

A levegő megfagyott, és mire az emberek lassan ocsúdni kezdtek, a fiú már az apja mellett állt. Az a tekintetével a Lajosét kereste. Pár pillanatig így álltak, a szemükkel összeakaszkodva. Akkor valaki megszólalt: Hát mi bajod van neked, te Lajos? Aztán a másik: Mit ordibál ez itten összevissza? A Lajos erre megrázta magát, és odafordult: Hát hülyék vagytok tik, hogy ezé’ fizetitek ki a sok pénzt? Nem látjátok, hogy mit művelnek ezek itten? Hogy át lettetek verve? Erre fölemelkedett a nagydarab, vörös képű férfi, aki Lajos mellett ült:

Én meg azt mondom, hogy mink láttuk, amit láttunk, de te meg jobban jársz, ha hallgatsz! Egész végig csukva volt a szemed.

Gondolatok Sváby Lajos ünnepi rajzai fölött
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap 2009/4. számában/

Látogatók érkeznek. Hárman vannak, és habár láthatóan hosszú út áll mögöttük, járásuk egyre frissebb, ahogy közelednek. Bár öltözékük porlepte, látszik, hogy nem akármilyen személyek lehetnek, valamiféle előkelőségek, bizonyára. Mind izgatottabban szaporázzák a lépteiket, közben méltóságteljes mozdulattal integetnek. Már a vonásaik is kivehetők, egyikük idős, tekintélyes, ősz szakállú, a másik szép szál termetű javakorabeli férfi, a harmadik ifjú, talán nemrég lépte át a felnőttkor küszöbét. Derűs, mosolygós arcok. Ismerjük őket. A napkeleti bölcsek. A nevüket is tudjuk: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

Nincs még egy történet, amit ennyiszer hallottunk mesélve, felolvasva, vagy dalban, amit ennyiszer láttunk volna blondelkeretes olajnyomatokon, ragyogó vitrázsablakon, tompán visszhangzó múzeumtermek veretes festményein, színes faszobrokon templomhajók mélyén, vaskos könyvek lapjain és zsibvásárban, filmvásznon és népi ünnepségen, játékboltban és zsebbe gyűrt szentképeken, de legfőképp várakozással teli gyerekálomban. Mindig ugyanaz, és mindig másként. A kisded Jézus megszületett, most épp itt, ezen a néhány rajzon, ami az asztalomon hever. Ismét eljött a karácsony.

Egy szakrális műalkotásnak mindenkor képesnek kell lennie támasztékul szolgálnia egy, a befogadó egész lényét átható kontemplatív állapot létrejöttéhez. Maga a kontempláció itt a tudat működésének egy sajátos módozatát jelenti, annak különböző fokozatait beleértve, és mint ilyen, érdemes néhány szót ejteni róla. Többé-kevésbé mindannyian találkoztunk ezzel életünk során, rövid időre ugyan, és talán spontán módon is, ám a jelentőségét kevéssé érzékeljük. Tulajdonképpen minden rádöbbenésszerű felismerés átélése mögött ez húzódik meg, amikor a kötöttségeitől megszabaduló tiszta tudat villanásszerűen megnyilvánítja önmagát: vallásos elragadtatás, szerelmi extázis, tudományos összefüggések hirtelen átlátása, vagy a gyermek ujjongása, amint rálel a kerékpáron való egyensúlyozás módjára. Némelyik példa hétköznapian egyszerű, és mégis, az egész jelenséget valamiféle rejtély övezi. A modern ember, általában véve, ha sejti is a dolog személyre szóló jelentőségét, az elérésének lehetőségeivel kapcsolatban vajmi kevés ismerettel bír, és ezt a zavart csak tovább fokozzák a piacot elárasztó kiadványok, tömegtréningek és önjelölt guruk, akik válogatás nélkül kínálják „tökéletes módszereiket” a lehető leggyorsabb „megvilágosodáshoz”. Ez természetesen korántsem volt mindig így. Anélkül, hogy e helyütt bele kívánnánk merülni azoknak a – több száz, gyakorta több ezer évre visszatekintő – hagyományos rendszereknek a tárgyalásába, melyek precízen kidolgozott és személyre szabott módszerekkel kövezték ki a tudat önfelismerésének útját, érdemes néhány dologra utalni. Az emberi kultúra, történetének túlnyomó részében, nem ismerte a szakrális és profán művészet megkülönböztetését. Ez elsősorban az archaikus szellemiségű civilizációkra értendő, és abból a tényből fakad, hogy a szakralitás az emberi lét minden részletét átitatta. Súlyos tévedés lenne azonban mindezt valamely vallás vagy egyház működése következményeként látni, minthogy azok pusztán a szükségszerűen kialakult intézményes hátterét adták annak az organikus módon felépülő közösségi tudatnak, amely az egész társadalom életét egy léten túli, ezáltal pedig az egész létet meghatározó centrumba fókuszálta. Isten, Atya, Úr, Teremtő. Az egész tapasztalható világ Őbenne volt, akármilyen névvel illették is. Az Ő cselekedete visszhangzott az ősök tettein keresztül az idők kezdetétől, és művészetté vált minden mozdulat, amit ennek a tudata áthatott. Nem létezett élet emberben Isten tudomása nélkül. Önmagam tudni annyit tett: Önmagamként tudni a világot, és Önmagamként tudni annak teremtőjét. Ez mindenkor a legbátrabbak elhatározása volt, és a társadalom tisztelete övezte azokat, akik erre a veszélyekkel teli belső utazásra vállalkoztak. Hénoch, Arjuna, Zarathustra vagy Prométeusz csak néhány annak a lénynek a nevei közül, aki „szemtől szembe látta Istent”. A hős útja túl van időn és téren, ezért mindenkor és mindenütt jelenvaló.

A kontempláció állapotának kibontakozását szükségszerűen megelőzi az elme valamely tudati tárgyra történő nagyfokú összpontosulása, azaz koncentrációja, amit legteljesebben a „tudat egyhegyűsítése” kifejezés ír le. A folyamat leginkább talán a nagyítólencse segítségével lángra lobbantott falevéllel szemléltethető, ahol is a fókuszált fény a koncentrált figyelem energiája, a falevélről felemelkedő füst pedig a kontempláció állapota megjelenésének tudatfelszabadító erejét jelképezi. A hasonlat teljessége okán azonban még két dologról említést kell tenni. Először: ha a füstcsík felemelkedése után a lencsét elmozdítjuk, mielőtt egy légáram a gócpontot lángra lobbantaná, a folyamat megszakad, és a füst elhal. A lencse fókuszra irányítása, azaz a koncentráció tárgyának tudatban való megtartása szükséges ahhoz, hogy feltámadhasson a láng, a tudat lángja, amely saját terhét önnön energiájával elégeti. Ez a meditáció. A fenntartott, szabaddá vált tiszta tudat. Másodszor: a kontempláció, mint az már elhangzott, spontán módon, tudatos szándékoltság nélkül, mintegy önmagától is kibontakozhat. Ilyenkor azonban az elme összpontosított energiáját nagy erejű vágykomplexumok irányítják, melyek fölött a tudat nem gyakorol uralmat. Ilyenkor az adott személy természetesen sokkal inkább nevezhető ezen folyamatok tudattalan elszenvedőjének, mintsem cselekvő alanyának. Az éhség, fáradtság, szexuális vágy, féltékenység, elvakult düh vagy különféle félelmek stb. túlzott mértékű felerősödése, valamint tudatmódosító szerek ellenőrizetlen használata kiválthatja az elméből önnön határainak átlépését, de ez az állapot a folyamat rendszerezett emlékképe híján nem visszaidézhető, szerencsétlen esetekben és gyakori ismétlődések következtében pedig a tudat integritásának részleges vagy teljes bomlásához vezethet. Ez természetesen nem képezi a téma tárgyát e helyütt, mindazonáltal figyelemre méltó lehet némely modern művészeti irányzat valódi értékének és jelentőségének megállapítása szempontjából.

A szépség a tökéletesség vonzása, mondja Platón, és bátran hozzátehetjük, hogy a tökéletesség Istennek, avagy az Abszolútnak a jelenléte a dolgokban, azok önnön mértéke, rendeltetése alapján. Nyilvánvaló tehát, hogy egy faragott zsámoly és egy királyi trón szépsége összehasonlíthatatlan, azt csakis ezen tárgyak saját eredeti funkciójuknak való megfelelése mértékében tapasztalhatjuk meg, az önmagukban hordozott isteni minta szerint. Így szabadulnak meg a dolgok a szükségtelen összehasonlítások kötelékeitől, így válnak a szuverén, szabad művészi cselekvés lenyomatává, és így szabadíthatja meg a tudat is önmagát a művekben rejlő isteni jelenlét kontemplálása által. Ez a valódi szakrális művészet lényege.

Nos, vajon milyen messze járunk a villódzó fényárban úszó bódék karácsonyi forgatagától, a vásári ricsajtól, pénztárgépek csörgésétől a bevásárlóközpontokban, és az egymásra acsarkodó arcoktól a túlzsúfolt nagyvárosi buszokon?

Az aluljáró fordulójában hirtelen különös alakokba botlom. Hárman vannak. Ruhájuk porlepte, járásuk mintha egyre frissebb lenne, ahogy közelítenek, miközben méltóságteljes mozdulattal kéregetnek. Ismerem őket, és a nevüket is tudom. Eljött tehát az idő, hogy visszaadjam, amit kaptam: aranyat, tömjént és mirhát. Az arcukon derűs mosoly. Tudják, hogy valahol van egy rajz, tiszta és egyszerű, amit egy mester készített, bölcs ember napkeletről és napnyugatról. Tudják, hogy ők is ott vannak ezen a rajzon, porlepte ruhában, ahol örömtől ragyogó tekintetek sugarában, újszülött, öreg arcával ott fekszik a kisded, a mennyei király, aki én is voltam valaha.

Képzelt megnyitóbeszéd Tandori Dezső fiktív kiállítása elé
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap 2010/3. számában/

Szeretettel üdvözlök mindenkit!
Vegyék szemügyre a rajzokat, és kérem, hogy mielőtt komolyabban elmélyednének bennük, gondoljanak át néhány dolgot! Én is ezt tettem, amint ezt a megtisztelő felkérést megkaptam, és be kell vallanom, végül minden másképpen alakult, mint ahogy terveztem. Az történt ugyanis, hogy a kérdéseim, melyekkel vallomásra kívántam bírni a rajzokat, és amelyek korábban mindig sikerrel jártak hasonló helyzetekben, hatástalannak bizonyultak.

Nem terhelem önöket az ecsetelésükkel; mindenki, aki valamelyest otthonosan mozog a művészetek és a humán kultúra területén, könnyedén képet alkothat magának ezekről a szempontokról, felidézvén azt a szakmai fogalmazásmódot, amely szinte már az egész kulturális szférát uralja, és amely, legyünk őszinték, jobbára nem képes többre összehasonlítgatásoknál, idézetek halmozásánál és az aktuális tájékozottság csillogtatásánál. Általánosan elfogadott alternatíva, látványos és hatásos, de itt kudarcot vallott. Gyakorlatilag érdemi válasz nélkül maradtam, és mialatt újabb fondorlatos módszeren törtem a fejem, hogy a szerző szándékának nyomára jussak, váratlanul teljesen másféle, különös kérdések bukkantak fel az előzőek helyén, mintegy az akaratomtól függetlenül. Frissek voltak, zamatosak, könnyedek, mélyek és olyan illékonyak, hogy képtelen voltam követni, amint átadják egymásnak a helyüket. Semmi kétség, immár a rajzok vallattak engem. A megilletődöttségem előbb csodálkozásba, majd gyönyörködésbe fordult. Kisvártatva arra eszméltem, hogy tulajdonképpen minden választ, amire vártam, kimondatlanul megkaptam, és ennél még sokkal többet, úgy, hogy közben nem volt semmi más, csak kérdés. Ezért tehát ismét kérem önöket, hogy kíséreljék meg félretenni megszokott, előregyártott módszereiket, és nyugodt szívvel, bizalommal tárják ki a kaput az önök felé gördülő gondolatok előtt. Még valami: Legyenek bátrak, ne riadjanak vissza semmitől, és ne utasítsanak el semmit!

Játékra fel, íme:
Hogyan lehet eljutni egy szigetre? Miért kell eljutni egy szigetre? Honnan juthatunk el oda?
Mi az az itt, és hol van az, ami nem itt?
Létezik sziget a szigeten? A sziget szigete is sziget?
Miért kell egyáltalán eljutni bárhova? Lehetséges-e egyáltalán valahova eljutni? Mi történik az ottal, ha odamegyek? Válhat-e az ottból itt és az ittből ott, és ha igen, van-e egyáltalán különbség közöttük? Hogyan lehet eldönteni, hogy mi mozog: én vagy az, ahova megyek?
Van pont? A pontnak van helye, vagy a pont a hely? A homokóra közepe pont, vagy a pont helye? Mit tesz a pont, azonkívül, hogy van?
Ha a pont van, akkor a vonal tart valahová? Merre tart a vonal? Erre vagy arra? Hogyan lehet megállapítani? A vonalnak csak akkor van iránya, ha húzzák? Van vonal, amit senki sem húz? Ki húzza a vonalat? Melyiket? Miért, több vonal van? Akkor mindegyiknek van vége? A vonalnak vége van?
Van több végtelen?
Aki vonalat húz, rajzol? Vagy ír? És aki ír, nem rajzol-e? Az írek szigetlakók, igaz? Tart-e a vonal egyáltalán valamerre, ha nem eldönthető, hogy merre? Amennyiben a vonal semerre sem tart, csak van, akkor a vonal és a pont ugyanaz? Ha a vonal és a pont ugyanaz, mért néznek ki különbözőképp? Lehet, hogy máshonnan nézve a vonal pontnak és a pont vonalnak néz ki? Lehet, hogy ez a világháló- feladvány?
Aki kinéz, az szükségszerűen bent van?
A szó inkább pont, vagy inkább vonal? Hogyan lehet valamit kifejezni? Hogyan kell érteni a szót? Mit kell tudnom, hogy értsek? Mit kell értenem, hogy tudjak? Az értéshez kell-e tudnom, ki mondta a szót, és kell-e tudnom, kinek?
Hallhatok-e olyan szót, amit nem nekem mondtak?
Van-e szó, amit nem én mondtam?
A szó korlátoz, vagy szabaddá tesz? A szó inkább látható, vagy inkább hallható? Hogyan kell érteni, hogy attól függ? Mi az a többféle szempont? Hogyan lehet valamit máshonnan nézni, mint innen?
Vajon az alsórész nélküli fürdőruha is monokini? A szorost a tenger szeli ketté, vagy a sziklaszirtek fogják közre? Létezik-e kérdés, ami nem paradoxon?
Lehet-e egyszerre nevetni és sírni?
Kinek szabad a szabad asszociáció? A választás lehet-e szabad?
Mindenki sziget? Mindenki egy sziget, vagy mindenki Egy sziget?
Mi az, hogy van-e értelme? Van valami, aminek nincs értelme? Lehet egy szó értelme másik szó? Hogyan lehet egy szót tárolni? Milyen helyen?
Minek alapján mondható bármire, hogy helyes vagy helytelen? A szeretetnek például van helye? Ha igen, akkor van olyan hely is, ahol nincs szeretet? Szeretet-e az, ami nincs ott mindenhol? Hogyan lehet a szeretet itt, ha ott nincs?
Hogy lehet az, hogy ha valaki meghal, valaki itt marad?
Mi történik, ott, ahol a szeretet kihunyt?
Ki hunyt? Ki a hunyó?
Én vagyok én, te vagy te, ki a hunyó, én vagy te?
Ki a vigéc, én vagy te?
Te vagy én, te én vagy?
Én te vagyok?
Én is sziget?
Hogyan lehet eljutni egy szigetre?
Hajóval lehet eljutni. Csónakon is. Van még tutaj, tengeralattjáró meg ilyesmi, sokféle eszköz van, lehetne sorolni, de ez mind hajónak számít, ne foglalkozzunk hát lényegtelen részletekkel. Hídon is el lehet jutni, persze ha van híd, és ha nincs, akkor is el lehet jutni, csak meg kell építeni a hidat. Vagy például a levegőből, ha sikerül szerezni egy nagy bikinifelsőt, akkorát, hogy a pántjait hevederként magunkra erősítve, a repülőgépből kiugorva alá tudjunk ereszkedni vele. (Helikopterből ugorva a kis magasság miatt a bázisugrók ejtőernyőjéhez hasonló formájú bikinifelsőt kell választani!)
Egyébként úszhatunk is, de ez most nem érdekes.

Szeretettel üdvözlök mindenkit!
Vegyék szemügyre a rajzokat, és kérem, hogy mielőtt komolyabban elmélyednének bennük, gondoljanak át néhány dolgot! Én is ezt tettem, amint ezt a megtisztelő felkérést megkaptam, és be kell vallanom, végül minden másképpen alakult, mint ahogy terveztem. Az történt ugyanis, hogy a kérdéseim, melyekkel vallomásra kívántam bírni a rajzokat, és amelyek korábban mindig sikerrel jártak hasonló helyzetekben, hatástalannak bizonyultak.

Nem terhelem önöket az ecsetelésükkel; mindenki, aki valamelyest otthonosan mozog a művészetek és a humán kultúra területén, könnyedén képet alkothat magának ezekről a szempontokról, felidézvén azt a szakmai fogalmazásmódot, amely szinte már az egész kulturális szférát uralja, és amely, legyünk őszinték, jobbára nem képes többre összehasonlítgatásoknál, idézetek halmozásánál és az aktuális tájékozottság csillogtatásánál. Általánosan elfogadott alternatíva, látványos és hatásos, de itt kudarcot vallott. Gyakorlatilag érdemi válasz nélkül maradtam, és mialatt újabb fondorlatos módszeren törtem a fejem, hogy a szerző szándékának nyomára jussak, váratlanul teljesen másféle, különös kérdések bukkantak fel az előzőek helyén, mintegy az akaratomtól függetlenül. Frissek voltak, zamatosak, könnyedek, mélyek és olyan illékonyak, hogy képtelen voltam követni, amint átadják egymásnak a helyüket. Semmi kétség, immár a rajzok vallattak engem. A megilletődöttségem előbb csodálkozásba, majd gyönyörködésbe fordult. Kisvártatva arra eszméltem, hogy tulajdonképpen minden választ, amire vártam, kimondatlanul megkaptam, és ennél még sokkal többet, úgy, hogy közben nem volt semmi más, csak kérdés. Ezért tehát ismét kérem önöket, hogy kíséreljék meg félretenni megszokott, előregyártott módszereiket, és nyugodt szívvel, bizalommal tárják ki a kaput az önök felé gördülő gondolatok előtt. Még valami: Legyenek bátrak, ne riadjanak vissza semmitől, és ne utasítsanak el semmit!

Játékra fel, íme:
Hogyan lehet eljutni egy szigetre? Miért kell eljutni egy szigetre? Honnan juthatunk el oda?
Mi az az itt, és hol van az, ami nem itt?
Létezik sziget a szigeten? A sziget szigete is sziget?
Miért kell egyáltalán eljutni bárhova? Lehetséges-e egyáltalán valahova eljutni? Mi történik az ottal, ha odamegyek? Válhat-e az ottból itt és az ittből ott, és ha igen, van-e egyáltalán különbség közöttük? Hogyan lehet eldönteni, hogy mi mozog: én vagy az, ahova megyek?
Van pont? A pontnak van helye, vagy a pont a hely? A homokóra közepe pont, vagy a pont helye? Mit tesz a pont, azonkívül, hogy van?
Ha a pont van, akkor a vonal tart valahová? Merre tart a vonal? Erre vagy arra? Hogyan lehet megállapítani? A vonalnak csak akkor van iránya, ha húzzák? Van vonal, amit senki sem húz? Ki húzza a vonalat? Melyiket? Miért, több vonal van? Akkor mindegyiknek van vége? A vonalnak vége van?
Van több végtelen?
Aki vonalat húz, rajzol? Vagy ír? És aki ír, nem rajzol-e? Az írek szigetlakók, igaz? Tart-e a vonal egyáltalán valamerre, ha nem eldönthető, hogy merre? Amennyiben a vonal semerre sem tart, csak van, akkor a vonal és a pont ugyanaz? Ha a vonal és a pont ugyanaz, mért néznek ki különbözőképp? Lehet, hogy máshonnan nézve a vonal pontnak és a pont vonalnak néz ki? Lehet, hogy ez a világháló- feladvány?
Aki kinéz, az szükségszerűen bent van?
A szó inkább pont, vagy inkább vonal? Hogyan lehet valamit kifejezni? Hogyan kell érteni a szót? Mit kell tudnom, hogy értsek? Mit kell értenem, hogy tudjak? Az értéshez kell-e tudnom, ki mondta a szót, és kell-e tudnom, kinek?
Hallhatok-e olyan szót, amit nem nekem mondtak?
Van-e szó, amit nem én mondtam?
A szó korlátoz, vagy szabaddá tesz? A szó inkább látható, vagy inkább hallható? Hogyan kell érteni, hogy attól függ? Mi az a többféle szempont? Hogyan lehet valamit máshonnan nézni, mint innen?
Vajon az alsórész nélküli fürdőruha is monokini? A szorost a tenger szeli ketté, vagy a sziklaszirtek fogják közre? Létezik-e kérdés, ami nem paradoxon?
Lehet-e egyszerre nevetni és sírni?
Kinek szabad a szabad asszociáció? A választás lehet-e szabad?
Mindenki sziget? Mindenki egy sziget, vagy mindenki Egy sziget?
Mi az, hogy van-e értelme? Van valami, aminek nincs értelme? Lehet egy szó értelme másik szó? Hogyan lehet egy szót tárolni? Milyen helyen?
Minek alapján mondható bármire, hogy helyes vagy helytelen? A szeretetnek például van helye? Ha igen, akkor van olyan hely is, ahol nincs szeretet? Szeretet-e az, ami nincs ott mindenhol? Hogyan lehet a szeretet itt, ha ott nincs?
Hogy lehet az, hogy ha valaki meghal, valaki itt marad?
Mi történik, ott, ahol a szeretet kihunyt?
Ki hunyt? Ki a hunyó?
Én vagyok én, te vagy te, ki a hunyó, én vagy te?
Ki a vigéc, én vagy te?
Te vagy én, te én vagy?
Én te vagyok?
Én is sziget?
Hogyan lehet eljutni egy szigetre?
Hajóval lehet eljutni. Csónakon is. Van még tutaj, tengeralattjáró meg ilyesmi, sokféle eszköz van, lehetne sorolni, de ez mind hajónak számít, ne foglalkozzunk hát lényegtelen részletekkel. Hídon is el lehet jutni, persze ha van híd, és ha nincs, akkor is el lehet jutni, csak meg kell építeni a hidat. Vagy például a levegőből, ha sikerül szerezni egy nagy bikinifelsőt, akkorát, hogy a pántjait hevederként magunkra erősítve, a repülőgépből kiugorva alá tudjunk ereszkedni vele. (Helikopterből ugorva a kis magasság miatt a bázisugrók ejtőernyőjéhez hasonló formájú bikinifelsőt kell választani!)
Egyébként úszhatunk is, de ez most nem érdekes.

(Háy János Háyland című könyvéhez)
/Megjelent azESŐ Irodalmi Lap 2011/4. számában/

Miért van szükségem erre a könyvre?
A kezembe vettem, és végigsimítottam a fedelét. Még nem lapoztam fel, de valahogy már akkor biztosan tudtam, hogy mit, vagy még inkább kit találok majd benne. Nem is tévedtem. Otthonos érzés, mint amikor az ember idegen helyen ismerősre bukkan.
Később persze meg is szagoltam a papírt, a macska szintén, megbökdöste az orrával a borító sarkát, utána pedig mellém feküdt a fotelbe mosakodni. Addigra már azt is tudtam, hogy mi a nevük az apró lényecskéknek a lapokon.Így kezdődött. Naponta többször elővettem a könyvet, nézegettem, aztán visszatettem a könyvespolcra.Pár nap elteltével a kisboltban a pultnál, ahol a pékáruk vannak, véletlenül meglöktem egy nénit, és ő rám mordult. Bocsánatot kértem, gyorsan a pénztárhoz mentem, és fizettem. Amint kiléptem az ajtón, a kirakatüvegben megláttam magam, manósüveggel a fejemen. Egy pillanatra megálltam, majd visszaléptem, és bekukucskáltam az üzletbe. A pénztárnál egy középkorú overallos férfi fizetett éppen, mögötte állt a néni a sorára várva, a bevásárlókosár a csuklójára volt akasztva, és a tenyerében aprópénzt számolt. Azt hittem, felém fog fordulni, de ő felnézve a pénztárosnő mögötti pultot vette szemügyre, ahol a kis féldecis üvegek sorakoztak. Észrevettem, hogy harang alakú manókabát van rajta.
A kötetnek az a címe, hogy Háyland. Így, nemes egyszerűséggel. Néhány vonal az egész. Na de milyen vonal! – kiálthatna fel a képzőművészetben jártas olvasó, de nem kiált fel, mert itt a vonallal nem történik semmi. Ebben a könyvben senki sem kiabál, még az sem, aki igen. A vonalak nem futnak sehová, még csak nem is mennek, inkább valahogy jönnek. Úgy tesznek persze, mintha semmi szándékuk sem lenne, és tényleg nincs is. Azt mondják: ne is foglalkozz velünk, mi itt sem vagyunk tulajdonképpen, nézd! És elbújnak egy fura folt mögé, vagy egyszerűen hátat fordítanak, úgy, hogy csak egy pont látszik belőlük, vagy egy vesszőcske. Aztán egyszer csak óvatosan elkezdenek jönni. Kukucskálva, araszolgatva, surrogva, zizegve egyre közelebb kerülnek. Még akkor is, amikor már becsuktad a könyvet. Tüneményesek.
Mindenféléket lehetne mondani, hogy ezek a lényecskék tulajdonképpen mi magunk vagyunk, vagy ti vagytok, vagy ők azok (azt hiszem, ezek mindegyike igaz), arról is lehetne beszélni, hogy ez a könyv nem más, mint egy finom csiszolású kis görbe tükör egyszerű keretben, meg hogy így kell mikrovilágot teremteni, és akkor már lehet is párhuzamokat találni, miegyéb. Én nem azt mondom, hogy mindez nem fontos, de nekem sokkal fontosabb az, ahogy ezek jönnek. Akármikor belelapozok, és látom őket a papíron, a szomorúmanókat, angyalokat és ördögöket meg mindenféle furcsa lényeket nyüzsögni, vonulni, hajladozni vagy éppen ücsörögni, rájövök, hogy nem én nézem őket, hanem ők engem. Zavarba ejtő, de meg lehet szokni. Ez, azt hiszem, bizalmi kérdés. Egészen addig, amíg az ember nem érzi biztosan, hogy van valaki, aki minden lépését vigyázza, addig ott vannak ők. Egyelőre félénken és kíváncsian, de ott ácsorognak az utcán, a közértben, a hivatalban meg az orvosi rendelőben, mindenütt. Néha ugyan morognak meg megsértődnek, de valójában akkor sem akarnak rosszat, amikor igen. Nem is olyan furcsák. Néhány vonal az egész.
Eljátszottam a címmel is, készítettem egy kis értelmező szótárt, íme:
Hi, land: (ejtsd: háj, lend) eredetileg az országba első ízben érkező látogatók ösztönös üdvözlő felkiáltása a gyönyörű táj megpillantása következtében. A későbbiekben az országon belül a vidéki turizmus közkedvelt reklámszlogenje, valamint a nagyobb városokból agglomerációba költözők jelszava.
Highland: (ejtsd: hájlend) elsősorban meghatározott földrajzi elhelyezkedésű településrészek angolos gyűjtőneve, úgymint: Kőbánya felső, Zamárdi felső, Bikini felső (T. D. után) stb., emellett behozatali alkoholos italok és halhatatlan hősök keletkezési helye. További jelentése: időszakosan magas befolyással rendelkező személyek és csoportok birodalma (közkeletű formában: azok ott fenn).
High lent: (ejtsd: háj lent) a hírneves Tabula smaragdinából idézett, eredetileg Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „amint fent, úgy lent” mondat mai, nemzetközi változata. Általános, köznapi jelentése: le a felsővel (bikini)!
Halj lent: alagsori börtönben, tényleges életfogytiglanra szóló sommás ítélet.
Haj lent: leggyakoribb használatban borbélyműhelyek és fodrászszalonok (lásd: hajland) feltakarításra váró padlójának elnevezése, további jelentése: szeméremszőrzet, ám ezen értelmezés eredete az idők homályába vész.
Háj-land: a hagyományosan vékonydongájú szomorúmanó lakosság által közkedvelt hízókúraszalon üzletlánc elnevezése, melyet a fatness mozgalom kezdeményezői alapítottak. Háj lent: gyűjtőfogalom, amely lényegében a sörhasat, a narancsbőrt (nem tévesztendő össze a narancsszívvel) és az ezekhez hasonló jelenségeket fedi. A hagyományosan vékonydongájú szomorúmanók körében a jólét megfellebbezhetetlen jele.
Hálj lent: feleség (élettárs) utasítása az emeleti hálószobából a késői órán, kapatosan hazaérkező férfi számára. (Közismertebb formája: aludj a kanapén!)
Haj-land: közszereplést bátran vállaló mesterfodrászok szövetsége
Hajland(ó): régies, sóhajszerű felkiáltás, mellyel az udvarló férfiú a leány beleegyezését örömmel tudomásul veszi.
Tehát miért is van szükségem erre a könyvre? Talán valamilyen kitüntetett helye van az életemben? Egészen biztos, hiszen a kezembe került. De ha kell egyáltalán válaszolnom erre a kérdésre, azt mondom, azért van rá szükségem, mert nincs szükségem rá.
A minap becsöngetett egy ismerősöm. Rég láttam, ezért megörültem neki. Volt vele még valaki, egy nagyjából velem egykorú férfi, aki kissé bizalmatlanul méregetett. Kávéval kínáltam őket, beszélgettünk, aztán elmentek. Másnap délután ismét csöngettek, az idegen férfi volt, egyedül. Azt mondta, előző nap nálam felejtette a sálját, és elnézést kért, hogy megzavar a munkában. Behívtam, és megkínáltam kávéval. Elfogadta, de azt mondta, nem ül le, mert sietnie kell. Feltett néhány udvarias kérdést a munkámmal kapcsolatban, én készségesen válaszoltam, és úgy tűnt, valóban érdekli, amit mondok. Figyeltem az arcát. Más volt, mint először, mintha valami eltűnt volna róla. A sálját a kezében gyűrögette, és amíg beszélgettünk, a vonásai percről percre tisztábbak lettek. Az őszi délután fénye különös ragyogást terített a szobára. Én hirtelen elhatározással azt mondtam, hogy szívesen lefényképezném őt, ha nincs ellenére. Rövid gondolkodás után beleegyezett. Elővettem a gépet, és amíg a gombokkal bíbelődtem, lehajtott fejjel állt. Aztán felém fordult, és kristálytiszta szemmel a lencsébe nézett. Most itt tartom a képet a kezemben. Biztos vagyok benne, hogy a manósapkámat nézi.
Fölteszem a könyv mellé a polcra, ott egy kicsit melegebb van.