Megjelent az Előretolt helyőrség, Vajdaság, 2020. január 18-i számában (III. évfolyam 1. szám)
Semmi kétség: a sűrítés létkérdés. Ma, itt és most nincs más lehetőség. Secundum non datur. Emberi agy már nem képes feldolgozni, lehetetlenség ép elmével, tiszta érzéssel maradéktalanul átélni mindazt, ami van, ami történt, ami majd jönni fog. A világ elszabadult és szétszaladt. Sűríteni kell tehát, kivonatot készíteni, a lényeg extraktumát a tapasztalások, emlékek és a tudomás összességéből, hogy megőrződjön, fennmaradjon valami azokra az időkre, amik majd jönnek ezután, ha egyáltalán lesz ezután. Mert különben ez az egész szertefoszlik megállíthatatlanul.
Az előadó felemelt egy papírlapot és azt mondta: Nézzék, ide alulra most rajzolok egy pontot, azután pedig a felső széle közelébe is teszek egyet. A két pontot pedig, így ni, összekötöm egy vonallal. Ha a papírlap maga a tér, akkor ahhoz, hogy az egyik pontból a másikba jussak a vonal mentén, bizonyos időre van szükségem, így a kiinduló pont egy múltbeli pillanat, az érkezési pont pedig a jelen. Az összekötő vonal nem más, mint a kettő között eltelt idő. Namármost, ha a papírlapot meghajlítom úgy, hogy egészen körbe érjen, íme, akkor a két pont átfedésbe kerül, vagyis múlt és jelen egy pillanatban találkozik. Ezt nevezzük szingularitásnak. Az idő, mint tapasztalás megszűnt, a tér gravitációs görbülete megszüntette azt. Ez az időutazás elméleti lényege. Matematikailag pedig mindez igazolható. Értik ugye?
Ekkor a hallgatóság soraiból feláll egy férfi, a pódiumhoz megy, és az ott álló asztalra szó nélkül néhány papírlapot helyez. Az előadó odalép. Finom vonalakat lát, ceruzával, vagy talán szénnel rajzolva, első ránézésre akár írásjelek is lehetnek. Feltekint, de a férfi már nincs ott. A teremben csend van. Ez bizonyára egy jelképes gesztus, gondolja, közlendő vagy üzenet, de az is lehet – és ez a legvalószínűbb – hogy csak provokáció, szimpla provokáció az egész. A hallgatóság figyel, tehát erre most valahogy reagálnia kell. Nos, ha így alakult, hát nézzük akkor, mi ez itt, mondja magabiztos mosollyal, és felemeli a lapokat az asztalról, hogy gyorsan szemügyre vegye és értelmezze őket.
A vonal alapvető természete merőben különös. Elvont, absztrakt képződmény, mondhatni, szinte metafizikai. Látható, de valójában nem létezik, iránya van, de kiterjedése nincs, a háromdimenziós térben a fizikai valósága értelmezhetetlen, tömeg nélküli. A vonal nem más, mint két felület találkozása, vagyis az a mozzanat teszi láthatóvá, melynek során egy adott sík, felület vagy forma folytonossága megszakad, költői szóképpel élve a felület halálával születik meg. A vonal határ, amely elválaszt teret és nem-teret, pozitívot a negatívtól, konvexet a konkávtól, formát az ürességtől, ismertet az ismeretlentől, belsőt a külsőtől, elkülönít valóst és lehetségest, ént és nem-ént, eget és földet, életet és halált. De ugyanakkor a vonal létrehozza az irányt. Összeköti az északot a délivel, a magast a méllyel, a közelit és a távolit, múltat és jelent. Végül pedig a vonal az, ami egybefoglalja mindazon pontokat, amikből ő maga áll. A vonal tehát nem más, mint a jel, minden szimbólum őse, az átlépés helye. Aki a vonallal játszik, a létezés határán táncol.
Bicskei Zoltán rajzai nem ábrázolások. Ami ábrázol, az követ. Ezek a rajzok pedig nem követnek, hanem megidéznek. Előhívják az első cselekedetet, ami testté formálta az időt és ami az égre helyezte a napot és a holdat. Megismétlik az első szót, az Igét, azt, hogy: Legyen. Megkondítják az első hangot, az égzengés, a tengermorajlás és a szélzúgás szülőanyját. Az Egyetlenből kirajzolják az Egyet, ami a sokaságot megteremti. Akarta, aki akarta, látja, aki látja. Itt a vonal, akár a lélegzetvétel, összesűrűsödik és megritkul, nekilódul, megtorpan, hajlik, suhan, elenyészik, majd váratlanul újra felbukkan, körülölel és metsz, remeg és megpihen, aztán íjként megfeszül, kilövell, lépdel, szökdécsel, fut.
A tekintet most lassan kitágul, és a papírlapon áthatolva, azon túl a végtelenbe mélyed. A rajzolat szinte észrevétlenül alakká formálódik. Szétterül az idő, ősi rítusok dobjai peregnek, tűz pattog, kántáló ének hangja leng körül, hajlik a hát és gömbölyödik a váll, lüktető árnyak vonulnak a sziklafalon. Ott kinn, a sötétlő égi kupola peremén óvón és figyelmeztetőn őrködik a Hold. A vonal, a rajzoló időtlen vonala pedig érintések emlékével terhesen körültáncolja a testet, amit önmagából önmaga által teremt, a fájdalmas, esetlen, egyetlen gyönyörű testet, az átéltet, a megfejthetetlent, a kitárulkozó rejtőzködőt, a húsbavágó érinthetetlent, az ablakfüggönyök mögött felsejlőt, akinek mozdulatára búza szökken szárba és a parti füzek zöldbe borulnak, szántásokból madarak zuhognak az égbe, napfény ömlik meszelt vályogfalakra, szénaboglyákra templomtornyok települnek, városi utcák moraja gomolyog és odvas kerítéslécek közül reményszikrák suhannak előre, oda, ahol az van, ami majd lesz, ha lesz, bárhol és bármikor, de leginkább itt és most, hogy halljam, hogy lássam és érezzem, ami talán nem is volt és sohase jön el, de örökké itt van, miközben elfelejtett hangok futkosnak a zongorán.
Az előadó egy pillanatig még a semmibe révedt, valahová a papírlapok mögötti végtelenbe, aztán felnézett, és azt mondta: Nos, amint említettem, az idő, mint fizikai jelenség, matematikailag kiküszöbölhető. Azonban mindaz, amit magába foglal, ami mi magunk vagyunk, szerintem nem. És mindez csak néhány vonal. Mindössze néhány vonal. Értik ezt?
Biccentett, majd kiment a teremből.