Verebes György: Ilyen egyszerű

Gondolatok Györfi Sándor rajzai kapcsán
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap 2011/1. számában/

Mindenki a böllérre várt, az egész társaság, szomszédok, ismerősök, azok, akik csak bámészkodni jöttek ezen a fagyos januári reggelen a keresztapámék udvarába, vagy csak azért, hogy felhajthassanak egy jó kupica kisüstit a novemberi főzetből, miközben hosszasan tárgyalták, hogy a késés bizonyára az éjjel lehullott hó miatt van, amire valahogy senki nem számított, amikor ilyen zimankós az idő. A hó azonban leesett, nem is kevés, ráadásul erős szél is fújt hajnalban, így aztán érthető, mondták, hogy késik a böllér, tanyáról jön, tán még az is lehet, hogy be sem tudta indítani a robogóját ebben a hidegben. Közben az asszonyok mindent gondosan előkészítettek, lábasokat, üstöt, fateknőt, szalmát a pörzsöléshez, meg a húsdarálót, hurkatöltőt, késeket és bárdokat kiélezve. A disznó, egy közel kétmázsás emse, hatalmasakat horkantott, és az oldalával a léceket döngetve körbe-körbe galoppozott az ólban. Valaki megjegyezte, hogy ő egyébként egy nyugodt jószág, és hogy láthatóan érzi, mi vár rá. Az ünnepélyesség levegője belepte a hófödte udvart.

Elindul a vonal lefelé, de azonmód irányt vált, ívesen balra kanyarodik, vízszintesen mozog egy röpke pillanatig, mielőtt felfelé kanyarodna, hogy azután saját súlyának terhe alatt ismét alászánkázzon rézsútosan odáig, ahonnan elindult, vagy tán még egy kicsit lejjebb, míg elvastagodva saját terhétől lelassul, a mélység vizeitől megriadva megtorpan, és e hirtelen félelemből erőt gyűjtve meglódul egyenesen fel, űzve, hajtva magát biztosnak hitt magasságokba, de még annál is tovább, akár a kilőtt nyílvessző egyre feljebb, amíg a menekülés lendületétől elvékonyodva a bizonyosság lassan el nem enyészik, átadva helyét a kételynek, ami lágy ívben ravaszul meghajlít, oldalvást terel, erőt vesztett siklásra késztet, megfáradt, bódult zuhanásra a mélybe, akarattalan regressus ad uterum, ahogy a nap bukik alá a horizonton, és nem tudom már, hogy felkel-e ismét úgy, ahogy tegnap is felkelt, és azelőtt mindig, in illo tempore, az idők kezdetétől fogva. Azt tudom csak, hogy látnom kell, ahogy felkel, mert a nap akkor kel fel, ha én látom, ha akarom látni, és ha bárhol bárki látja felkelni a napot, akkor azt én látom, és íme, az öntudatlan zuhanásnak vége, mert felismertem, hogy nem én mozgok ívek mentén, hanem én rajzolom az íveket, mint ahogy a pók kibocsátja saját testéből a fonalát, és leereszkedik azon, hogy azután ismét felkapaszkodhasson. A vonal tehetetlen mozgása megremeg, kanyarodik, és apró hurkot ír. Ismét felfelé tart.
Nem kép, nem mese, nem történet. A rajz először ritmus. A lélek ritmusa, a lélegzeté, ami beszívódik, kiárad, lüktet, lassul, kirobban, megszakad és újraindul, megáll és elindul megint, ki tudja, mióta, és ki tudja, meddig. Itt a lélek táncol, és aki táncol, az a lelket ismeri. A rajz tehát először ez: lelkiismeret. Ezután jön a kép, a mese és a történet, mindaz, ami elmondható, amit el kell mondani. Épül és rétegződik, mesél, énekel, vitatkozik, behódol és diadalmaskodik. Kirajzolja mindazt, ami vagyok. Ez a rajz genealógiája.
A kép rajz. Minden kép, festett vagy fénnyel írt, álló vagy mozgásban lévő, sík vagy térbe nyúló, vésve, domborítva, karcolva, kenve, fröcskölve, öntve, kaparva, vetítve, mind-mind rajz. Amit látok, az rajz. A látott világ a lélek rajza. A többi csak eszköz. Eszköz a toll és a tinta, a ceruza, a szén, az ezüstrúd, az ecset a festékkel, a véső és a kalapács, öntőforma és mintázókés, eszköz a fotópapír, a kamera és a monitor, egyáltalán: eszköz a kéz a csontokkal és az izmokkal, ahogy eszköz a szem és az idegek is, a hangot halló fül, a szív és az agy, az agyonmagasztalt és mindentudó, és még tovább: az imádat, gyűlölet és féltékenység, és a gondolatom is eszköz. Önmagam rajzeszköze vagyok.
Azt mondjuk manapság, hogy a művész értéket teremt.
Ez ilyen egyszerű.
A megfogalmazás igencsak hatékony, mert értelmezések, magyarázatok sokaságára ad lehetőséget, melyek kivétel nélkül az érték fogalmát járják körül minden lehetséges szempontból, meghatározások sorát hozva létre, majd ezeket egymással összevetve, rangsorolva, ütköztetve, vagy egymás mellé rendelve művészetelméleti gólemeket gyúrnak, melyek azután tekintélyt parancsolóan magasodnak a horizonton. Ideológiák, irányzatok, trendek, kommunikációs elméletek és piaci stratégiák épülnek fel így, óriási szellemi energiákat lekötve és elfoglaltságot adva egy csomó embernek. A tanácstalanság teljes, a megítélés csak összehasonlításokra hagyatkozik, az értéknek pedig jobb híján a gazdaságossági arca tolakszik előre. Mögötte teljes vértezetben ott áll a technológia. A gólemeket megkerülni, úgy tűnik, nem lehet.
Talán nem is kell. A másik szó a fontos.
Az, hogy: teremt.
Ez az a pont, ahol zavarba jövünk. A teremtés ugyanis érinthetetlen. A modern kor a szót a jelentésszembesüléstől való páni félelmében formalitássá, irodalmi szófordulattá, kultúrtörténeti érdekességgé degradálta. Beszélünk teremtésmítoszokról, a feltételek megteremtéséről, az eszközök előteremtéséről, leteremtjük a gyerekünket és a háziállatainkat, a Teremtés könyve pedig ott lapul háborítatlanul a könyvespolcunkon. Elvetjük vagy elfogadjuk a creatio ex nihile, a semmiből való teremtés doktrínáját, előadótermekben, kávéházakban és sörözőkben hangoztatva nézeteinket valójában csak a műveltségünket csillogtatjuk. A teremtés, úgy tűnik, csak egyetlen keskeny hozzáférést biztosít számunkra az átéléshez.
Ez az áldozat.
Az áldozathoz kell: az áldozó, a feláldozandó és az, akihez az áldozat szól. Ahol áldozat van, ott születés, teremtés van, mert e nélkül az áldozat hiábavaló, és a hiábavaló áldozat nem áldozat, csak pusztulás. Tehát: ahol áldozat van, ott teremtés is van, és ahol teremtés van, ott áldozatnak kell lennie. A teremtésnek az áldozat olyan, mint a lángnak a szikra. Az áldozat a teremtés alapanyaga.
Az áldozat lehet erőáldozat, ahol az áldozatot végrehajtó és a feláldozandó egymástól látszólag különáll.
Az áldozat lehet önkéntes áldozat, ahol az áldozó és a feláldozandó egy.
Végül pedig az áldozat lehet teljes, ahol az áldozó, a feláldozandó, és akihez az áldozat szól: egy.
Minden végrehajtott és végrehajtandó áldozat célja ez.
Önmagamat önmagamból és önmagam által önmagamért szabad akaratomból feláldozom.
Tehát: önmagam önmagamból és önmagam által önmagamat szabad akaratomból megteremtem.
Azt mondta az egyik férfi, hogy el kéne kezdeni, vagyunk itt elegen ahhoz, hogy kirángassuk a disznót, szegbelövő pisztoly is van, mire a böllér megjön, a vére már ki is lesz engedve. Csak nyugodtan, csak nyugodtan, mondta a keresztapám, várjuk meg a böllér urat, az ő dolga ez, de addigra hárman már ott is voltak az ólnál. Egyikük a pisztolyt markolta, míg a másik kettő kinyitotta az ólajtót. Hiába csalogatták azonban, a disznó a túlsó falig hátrált, nekidőlt, és hörögve a fejét lóbálta. Néhány percnyi próbálkozás után a hangadó férfi döntésre szánta el magát. Kiadta utasításait a többieknek, majd belépett az ólba, hogy a disznót kiterelje. Pár másodperc volt az egész, hörgés, visítás és csattanások hallatszottak, aztán a férfi szakadt nadrágban, lábát húzva és a lehorzsolt csuklóját szorongatva menekült kifelé. Keresztapám a fejét ingatta.
Akkor megérkezett a böllér. Alacsony termetű, zömök ember, égszínkék, távolülő szemekkel és átható tekintettel. A januári fagyban ingujjra vetkőzött, és a nyitott ólajtóba térdelt. Teljes csöndben, a felfelé fordított tenyerét előrenyújtva várt. Tekintetét az állatéba szögezve, lassan, centiméterről centiméterre hátrálni kezdett. A disznó követte. Másfél métert tehettek meg így, ekkor a böllér, szemét el nem mozdítva, jobb kezével hátranyúlt, és megfogta az odakészített fejszét. A karja előrelendült, tompa reccsenés hallatszott. A tekintete még mindig az állatén függött, a kés és a lábas már elő volt készítve.
A keresztapám megsimogatta a fejemet.
Látod, fiam, ilyen egyszerű, mondta.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?