Elhangzott Verebes György kiállításának megnyitóján 2018. május 4-én a Józsefvárosi Galériában

Tisztelt Művész Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A minap otthon voltam Szolnokon. Szüleim könyves hagyatékában ezt a kis kiadványt találtam. A címe: Szolnok a művészetben.

Nem volt egészen igaza a tagadhatatlanul szellemes tollú és nagy művészi ízlésű Hevesi Lajosnak, a szolnoki születésű, utóbb Bécsbe származott kritikusnak, aki egy alkalommal azt írta, hogy a művészetben csak a forradalmárok számítanak” Az idézet Rózsaffy Dezsőtől származik, ez volt a kis kiadvány első mondata, melyet éppen 105 évvel ezelőtt adott ki a Szolnoki Művészegyesület. Ez a derék Rózsaffy doktor hozzáteszi, ha nem is forradalmárok, de azért ÚJÍTÓK a nagy művészegyéniségek – s aztán az egész füzetben, amely a szolnoki művésztelep történetéről szól, bizonyítva van a fenti állítás.

Mesél a kis kiadvány a nagy osztrák mesterekről, akik vagy jelenlétükkel, vagy tanítványaikon keresztül hatással voltak a szolnoki festőiskola kialakulására. A romantikus Waldmüllerről, akinek néhány évvel ezelőtt láttam Bécsben gyűjteményes kiállítását, s bizony nekünk, akik Munkácsyn nevelkedtünk, igen ismerős és szerethető az ő művészete. És beszél Pettenkofen Ágostról, aki a legkorábban érkezett a mi kedves tiszaparti városunkba, s aki olyan emlékezetesen örökítette meg – többek között – a szolnoki vásárokat. Egyikük sem forradalmár – de mindkettő jelentős hatással volt a szolnokiakra.

Az itt szorgalmasan dolgozó, munkás hétköznapokon számos festményt készítő külhoni művészek példája felbátorított egy egész nemzedéket itt Magyarországon is, s a németes csengésű nevek lassan a már számunkra is ismerős, szolnokiakként emlegetett magyar nevekre cserélődtek a históriákban. Mindannyian tanítói és tanítványai egymásnak, nem forradalmárok, de újítók – és mi valamennyien sokat köszönhetünk annak a kemény munkának, amin keresztül engedték, hogy megszülessen az, amit egy évszázada szolnoki művésztelepnek és festőiskolának nevezünk.

Szolnok tehát magamagából művészváros lett”- írja erről a folyamatról a füzet későbbi fejezetében doktor Lázár Béla. És igen, mi tudjuk a legjobban, hogy szülővárosunk ad otthont és sok esetben inspirációt a magyar képzőművészet – bátran kijelenthetjük – élvonalának. Szolnok és a művésztelep ma már olyan megbonthatatlan egységet alkot, hogy bizton állíthatom, egyik sem létezne a másik nélkül.

Ha pedig Szolnok, ha pedig művésztelep, akkor Verebes György.

 

Tisztelt Művész Úr!

„Elég agyas fickó vagyok” – így jellemezte magát egy interjúban. Nekünk pedig szerencsénk van ezzel, hiszen így művei is azok.  Kigondoltak, de nem túlgondoltak. Gondolatokat ébresztenek, de nem gondolatokat erőltetnek ránk. Arcok, kezek. A legkifejezőbb emberi testrészek. Úgy tudom, Verebes György sokáig nem festett arcot, csak testet, mert – mint mondta – „az arcban már benne van az egyén, az arc nem helyettesíthető mindannyiunkkal, markáns jegyeket hordoz”.

Verebes György hitvallása nem a forradalmárról, hanem a szakmai alázatról, türelmes tapasztalatszerzésről, kemény munkáról szól. Hosszú út ez, és Verebes Györgynek végig kellett mennie ezen az úton, végig a testek útján, mire megfestette az egyéneket, az arcokat. És hadd vitatkozzak a művész előbb idézett mondásával: nem igaz, hogy a portréi nem helyettesíthetők mindannyiunkkal. Minden portréban, minden kézben felfedezhetjük magunkat, olykor a szüleinket, egy régi osztálytársunkat, néha a gyerekeinket. Egy mozdulatot, egy érzést. Van bennünk valami közös, és Verebes György festményei képesek ezt a közöset felmutatni, valamit a teremtésből.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Opus – Mű. Ez a címe a ma nyíló kiállításnak. Verebes György műveihez nem is kell ennél több magyarázat. Nincs szükség értelmező kiállításcímre, jelzők sokaságára. „Elkészült a nagy mű” – mondhatnánk némi áthallással. Ebben a körben mindannyian értjük, hogy a művész itt a Teremtő maga, az ember megalkotója – a festő pedig képein nagy alázattal és rendkívüli mesterségbeli tudással teremti újjá ezt az egyetemes művet.

Tisztelt Művész Úr!

Ön pályájának meghatározó élményeként mesélt egyszer Umberto Eco műveiről. Az olasz író szerint a világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is. Az Ön műveinek egysége és az abban rejlő sokféleség nemcsak a kiállítás szemlélői számára közvetítik a szépet, de a világmindenség szépségéhez is hozzátesznek.

Gratulálok!

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?