Hamvas Béla gondolata szerint Magyarország mint tájgéniusz nem egységes, hanem öt
részből tevődik össze. Ebből az első az északi rész, aminek a reprezentánsa Gulácsy Lajos.
Természetérzékenység, miszticizmus. A második a nyugat, amelynek a középpontja Párizs, s
amit mondjuk Széchenyi és általában a magyar absztrakt festők reprezentálnak. Kulturáltság,
civilizáció. A harmadik délnyugat, a középpontja Athén és Róma. Berzsenyi, Kisfaludy. Idill.
A negyedik Erdély, középpontja Bizánc. Szakadékos, etikett. Ikonfestészet. Csontváryban is
sok az erdélyi jelleg. Az ötödik az Alföld, erős én-kihangsúlyozás és szabadságvágy. Tornyai
és Koszta. Ez az ország ilyen különböző géniuszú területekből áll. Az öt terület valamilyen
egysége a magyar ember. De az ötöt ritkán sikerül egy emberben realizálni. Kettőt-hármat
igen, de mind az ötöt együtt csak ritkán. A magyar ember karaktere, hogy ez az öt terület
széthúz, legszívesebben megenné egymást. Széchenyi azt gondolta, hogy nyugatot
kiterjesztheti az egész országra, nem gondolt arra, hogy az Alföld soha nem fogadja be. Az öt
géniuszt ki kell művelni. Föl kell emelni, meg kell tisztítani, de elsősorban önmagunkban
realizálni és aktuálissá tenni. Amíg ez nem sikerül, Európának sem tudunk semmi jelentőset
mondani. A mondanivaló ott kezdődik, amikor az öt géniusz magas szellemi fokon meg tud
nyilatkozni képben, zenében, filozófiában, életszemléletben. Verebes György alkotásaiban,
életszemléletében a teremtő ihlet által ez történik.
A műalkotást, ha teremtő ihletből fakad, különös varázs fogja körül. Persze kellünk hozzá mi,
érzékeny szemlélők, hogy értsük, hogy örömet találjunk benne. Hogy örömet találjunk abban,
hogy szemünkkel végigjárhatjuk, körültapinthatjuk az anyag és szellem ötvözetének
érzékletes világát, a színek és formák szigorú rendjét vagy szabad játékát. Kalandozásunk
során (ha belefeledkezünk a műbe) már arra sem figyelünk, hogy honnan indult el a művész: a
színeket és formákat közvetlenül a tárgyi világból ültette át vásznára, vagy a megtisztított
elemeket továbbalakítja, belőlük a kép varázslatos tájait építi újjá. Verebes György alkotásai
előtt állva talán elsőre nehéz eldönteni, vajon jelképekkel, szimbólumokkal vagy a
természetelvűség szokásostól eltérő értelmezésével és használatával állunk szemben,
olyanfajta képépítéssel, amelynek során a művész a formai szerveződés, az anatómia, a
látvány általános törvényszerűségeit kutatja. Természetelvűség ez is, csak nem mereven,
határozott keretek közé zárt definíció mentén, mert éltető ereje a szüntelen változás, mozgás,
gondolkodás.
Verebes György 35 éve jár ezen az úton, és ezt a szemléletet, a külső és a belső valóság
tapasztalásainak képekkel hitelesített bizonyítékait művészete legjellemzőbb vonásának
tarthatjuk. Több utat járt végig a könyvvillusztrációtól, a díszlettervezéstől a belsőépítészeti
munkáktól a színházi zenén, zeneszerzésen át a festészetig, s ezek közül bármelyik alkalmas
lett volna több igényes életmű kitöltésére. Benne azonban a belső érzékenység (amellyel a
természet és a társadalom világára egyazon erővel reagál) az intellektus kutatóösztönével
párosult, és ez vitte és viszi ma is őt szüntelen előrébb, miközben újabb és újabb területeket
hódít meg művészete számára, s az éppen most vizsgált területnek, az emberi állapotok tudati
ősmintáinak, a befelé néző, időtlen mosolyoknak, a mozdulat mozdulatlanságának, a
lecsukott, de látó tekinteteknek tanúságtételeit tárja elénk.
Nem az álmok vagy az elszabadult képzelet világában járunk, ezt az utat a művész a maga
számára nem tartja követhetőnek. A közelebbi utalásokat minimumra szűkítő tér, nem üres,
csak láthatatlan, levegős, genezisszerű táj, zöldföld, kadmiumvörös, aranyokker és
kobaltibolya fényben elősejlő, megmerítkező szubsztanciális lények, alvó titánok arcai,
kézmozdulatok, csigolyák, ősi jelek: csupa jelkép, csupa varázsszó ahhoz, hogy
kiemelkedhessünk hétköznapi realitásunk bűvköréből, az átlagosból, hogy a tágabb
összefüggésekben élő, azokat kereső művész világát láthassuk, megsejthessük. Verebes
György szerint az ember szerves tartozéka ennek a „más világnak”.
„Az első arc úgy jelent meg a képfelületen (idézem őt), mintha felhőből bújt volna elő. Nem
volt semmiféle előzetes koncepció, vagy szándék, egyszerűen csak észrevettem, hogy ott van,
eleinte alig felismerhetően, de később ahogy a szemem hozzászokott a látványhoz, egyre
kivehetőbben, végül szinte sugárzón. Nem tehettem mást, minthogy elfogadom. Ahogy jöttek
sorban, csak felismernem kellett őket. Arcok, kezek.”
Így bontakozik ki Athanor különös mitológiája. A középkori alkimisták állandó meleget adó,
folyton égő, több tüzű kályhája. „A virtuozitást abban lenne lehetséges (…) felmérni, ahogyan
bírja, uralja ezt az akadémikus technikát. Ahogyan kitart eredendő mélybarna
melankóliájának alkimikusi anyagánál, ahogyan kitartja mélybarna melankóliájának hangját.
(…) a körforgásból való kilépést, visszalépést, mint titáni gesztust is értelmezhetnénk,
valamint azt is, hogy egyetlen kis ecsetvonás erejéig sem utal a mitikus hősök vad, szőrös,
vagy netán éppen képrregényeket idéző ábrázolására.” – írja alkotásairól földije, Tolnai Ottó.
Igen, mintha valóban a káosz homályából és kavargásából határozottan előtűnő, a
mindenségből eredő, de attól különváló, s egymással törvényszerű viszonylatba lépő lények,
testek, testrészek, mozdulatok, a valóság születésének nagyjeleneteit revelálnák. Különös, ősi,
intim, mégis általános lények (a bárkik) születésének vagyunk most is tanúi, de ha ezek a
lények életre kelnének, vajon az ember szintjén folytatnák életüket, vagy valahol lejjebb, vagy
feljebb a szerveződés más fokán?
A kitapintható, érzékletes arc és gesztusok szellemi lenyomatai, Veronika-kendői ezek a
művek. A szenvedő és eszmélkedő, ösztönöktől, vágyaktól hajtott, rendet és harmóniát áhító,
megkínzott és diadalmas ember képe villan fel előttünk számtalan változatban a képeket
magunkhoz közel engedve. Azé az általános emberé (a bárkié), akik magunk is vagyunk, a
természet és a társadalom világába ékelten. Athanor kályhájának kifogyhatatlan tüze melegíti
kihűlő világunk utolsó gesztusait: a szórt fénybe burkolózó, szabatosan szervezett
struktúrákat, testeket, a komoly szívű, meleg színű felületeken a derűs koloritú, festőkéz
szabdalta önportrékat, a barnás rostszöveten átvilágító genezist, a gótikus ívben záródó
tenyereket, a sötét háttér előtt végigfutó erővonalak mozgékony szövetét, az aranyszínű
sugárnyalábok színejátszó szőttesét. Portrék ők mind, a természet egyetemes szintjén élő
ember képei, és éppen ezért ikonok is, modern felmutatásai az embernek, aki önmaga
szüntelen újrateremtésére vállalkozik.
Verebes György az alkotóerő forrásáig lehatoló, a psziché különleges érzékenységét felfokozó
érintkezést teremtette meg és biztosítja festészete számára. Nem önmaga jellegzetessé
csonkítása, hanem rendkívüli szellemi terrénumokra történő eljutás, szellemi szabadmozgás
jellemző művészetére. Személyes sorsa adottságaival és lehetőségeivel élve a szellemi
szabadmozgás elkötelezettje. Festészetében rendületlenül tartja magát az elemi festői
eszközök magas fokú kifejezőerejéhez. Nem tolmácsolója a világnak, a létezésnek, hanem a
műveiben megnyilatkozó szellemiség, a hagyományosssal szemben kötetlenebb kompozíciós
törvényszerűségek lélekhez kötöttebb nyelvű megszólaltatója. Ez a fajta egyszerre személyes
és kollektív lélekkutatás teremtheti meg a kapcsolatot mindazzal a még felfedezésre váró,
érzékfeletti szférával, ahová a szűk dogmáktól, teóriáktól, világszemléletektől, a művészet és
a tudomány kisszerű behatároltságától, a tér és az idő korlátaitól való megszabadulás árán
hatolhat be a művész. Verebes György szellemi alkímiájának, művészetének lényege szerint
mi mástól várhatja vágyai valóra váltását, mint az ember egzisztenciális tapasztalatainak
művészi rögzítésétől?