„A halálra az álomban lehet a legjobban felkészülni”
Tiszától Tiszáig jöttem – mondja Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, akit november végén a Szolnoki Művésztelepen látogattam meg. Amikor az interjút egyeztettük, máris mondta, ne taxizzak, várjam meg a vasúti pályaudvar főbejáratánál és kijön elém. Ez a barátságos előzékenység a lényéből fakad, erről győződhettem meg az együtt töltött nap során.
Verebes György 1965-ben a vajdasági Zentán született, és mint fogalmaz: az egész gyerekkorát a Tiszán, a Tiszában töltötte. Amikor 2002-ben Szolnokra jött és lement a folyóhoz, meglepődött, hogy feleakkora, mint a szülővárosában, de amikor megszagolta az iszapot, ismerős illat csapta meg az orrát és rögtön tudta, otthon van. Ennek nagy szerepe van abban, hogy Szolnokon otthon érzi magát. Az elmúlt évtizedekben több városban is megfordult. 1985-ben Budapestre jött tanulni, aztán Kecskeméten, Siófokon és Zágrábban is élt. Azt vallja, hogy az embernek azt a helyet kell megszelídítenie, ahol éppen van. 1989-ben képgrafikusként diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd évekig utcai portrérajzolással kereste a kenyerét, baráti társasággal előbb Budapesten, majd Siófokon, később Svédországban is. A létfenntartás mellett szakmailag is sokat profitált ebből: magabiztosságot adott neki. Mint fogalmaz, nem egyszerű úgy rajzolni, hogy közben húsz ember áll a hátad mögött és minden kézmozdulatodat nézi. Zentához a mai napig szorosan kötődik. A családi szálak mellett szakmai kapcsolatok miatt is visszajár. Gyakorlatilag el sem jött onnan. Azon dolgozik, hogy amennyire tudja, a vajdasági képzőművészeti életet megismertesse Magyarországon.
Orvos és zenész felmenőkkel rendelkezik, de korai gyermekkora óta folyamatosan rajzol. Úgy fogalmaz, Istennek hála, sosem kellett választania a festészet és a zene között. Azon viszont sokat gondolkodott, hogy mi lenne, ha így lenne. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy ha valami miatt megromlana a látása, és nem tudna a képzőművészettel foglalkozni, a zene továbbra is ott lenne számára. Szerencsésnek tartja magát, mert a két dolog teljes mértékben kiegészíti egymást. Sokszor megkérdezték már tőle, hogy melyik a fontosabb, tették ezt azért, mert hosszú időszakokon át főként zenélésből élt, amikor a budapesti klubzenei életben tevékenykedett, zenekarokkal jazzbárokban zongorázott. Bár ezen a téren hivatalos képesítése nincs, ebben nagy segítségére volt bátyja, Verebes Ernő zeneszerző (A Nemzeti Színház zeneszerzője, dramaturgja – a szerk.), akitől sokat tanult, majd a zeneelméletet is elsajátította.
A műtermébe lépve rögtön szembetűnik, hogy a helyiség tele van élettel, pedig most nincs itt minden kép. Megtudom azt is, hogy a festőállvánnyal szemben miért áll egy tükör: egyrészt megnöveli a teret, másrészt a festményt tükörfordításban is látja, ami a kompozíció szempontjából is fontos. A két tárgy közötti szakasz az ő festőfolyosója, ahol „táncolni” szokott. Általában éjszaka alkot, olyankor a műteremben lévő galérián alszik, hogy a családját ne zavarja. Van ott ágy, több polc, amelyen rengeteg könyv pihen.
Umberto Eco A Foucault-inga című regényét többször is elolvasta. Elevenen megjelentek Ön előtt a képek, érzések, hangok, így kezdett történelmi témájú képeket festeni, mondta egyszer. Hogy látja, miért volt ekkora hatással önre ez a regény?
Umberto Eco szinte összes könyvét elolvastam, kezdetben bőséges inspirációt merítettem az ő regényeiből. A Foucault-inga olyan érdeklődési területet nyitott ki számomra, amely a figyelmemet a metafizikai szemlélet felé terelte. A történelem rejtett vonalát mutatta meg azt, hogy a látható dolgok mögött rejtett összefüggések vannak. A középkor és a lovagi eszmény már gyerekkoromban is közel állt hozzám, előszeretettel öltöztem Pán Péternek, máskor meg középkori lovagnak éreztem magam. Ez az érzés nem múlt el, később pedig intellektuális szintre emelődött át. A lovagi eszmény huszonöt évvel ezelőtt egy középkori festménysorozatban kezdett el testet ölteni.
Nagy volumenű és összefüggő rendszerekben gondolkodó embernek tartom magam, ez a reál irányultságú képzésemhez köthető (Zentán vegyi technikumot végzett – a szerk.). A festményeim egy összefüggő rendszer részeiként léteznek, amiből nemigen szoktam kilépni. Grafikusként azonban, amikor a bátyám verseskötetét illusztráltam egy teljesen más jellegű dolog született. Sokan meg is lepődtek rajta. Megjegyzem, ebből is kialakult egy újabb rendszer, amely szerint ilyenkor dolgozom. Azóta mások is felkértek, hogy illusztráljam a kötetüket. Egyes képzőművészek számára az elkészült mű jelenti a munka célját. Másoknál a festés folyamata dominál és a mű csupán egy eszköz, amely az üzenetet közvetíti. Amikor festek, nekem nagyon fontos a jelenlét intenzitásának megléte, az átélés és az érzület átadása. Az érzület, amely szóban nem kifejezhető. Van, hogy ott állok egy tíz évvel ezelőtti festményem előtt és keresnem kell magamban, hogy ki festette. És ez jó.
Mi az asszociatív út, ahogyan például az Alvó titánoktól eljut a kezeket ábrázoló festményekig? Hogyan változik a figyelme? Hogyan születik egyik kérdésből a másik?
Ezek egyidejűleg vannak jelen, párhuzamosan jönnek létre. 2002 körül készült az első titános kép, aztán 2004-ben született meg az első kezes kép, onnantól kezdve szervesen kiegészítik egymást. A festés folyamatában a festőállvány előtti „tánc” is fontos szereppel bír. Ez olyan erős jelenlétet ad a folyamat átélésében, ami nagyban segíti az üzenet létrejöttét. Az üzenethez viszont vízió kell, ami viszont nem a festőállvány előtt születik meg.
Hanem?
Hajnalban. Reggel 5 és 6 óra között mindig felébredek és fél- vagy egy órát fenn vagyok. Olyankor a tudati tér szabad, nincsen terhelve, ezért az ember kristálytisztán lát. Ekkor képek és megoldások jönnek, amelyeket időnként le szoktam jegyezni. Bár mostanság annyira élesen jelennek meg előttem, hogy erre sincs szükség. Egyszer képbeli, máskor szóbeli megoldások jelennek meg, hogy miről is szól mindaz, amit tapasztalok, miért van itt, ki mondta meg, ki döntötte el, hogy úgy legyen, ahogy? – ez talán megfoghatatlan.
A festményei nem a test egészét ábrázolják, hanem arcokat és kezeket.
Az Alvó titánok című sorozat előtt olyan testeket festettem, melyeknek a feje helyén csupán jelzés szerű folt volt látható, mert ha lett volna kidolgozott fejük, személyekké váltak volna. Ez a szándék fel sem merült bennem. A képeken megjelenő testformák ugyanis egyfajta írásjelként működtek. Nem betűket, hanem szavakat, mondatokat jelképeztek; állapotok testbe öltött lenyomatai voltak. Az arcok megjelenésekor a szemekkel ugyanez történt. Nem akartam, hogy tekintetük legyen. Ha egy nagy vásznon rendesen megfestem a szemgolyót, akkor csak felnagyítás történik és az egész mű óriásposzterré válik. Ezek az arcok viszont nincsenek felnagyítva, hanem ekkorának teremtődnek. Ez a valós méretük. Ha tekintetük van, valakivé válnak, de ők nem valakik, hanem mindenkinek az arcai. Vagy senkié. Semmi közük az egyéniséghez, ők személyfölötti alakzatok.
Lezárt szemeket látunk.
De nem lehet tudni, hogy ezek a szemek valaha nyitva voltak-e vagy sem.
Egyszer nyitva lesznek?
Ezeken a képeken biztos, hogy nem. Ők befelé néznek. A test határvonalként van jelen a kint és a bent, az én és a te között. Leginkább az álom kapcsán tudom ezt leírni, amely során a látás egy másfajta tudomás szerint kristálytisztává tud válni.
Az álmaiból is tud meríteni?
Persze, sőt módszeresen dolgozom rajta, hogy uralni tudjam az álmaimat. Ez fog történni, amikor meghalok. A halálra pedig az álomban lehet a legjobban felkészülni.
Hogyan dolgozik ezen?
Közvetlenül elalvás előtt és az álomból való kilépés után. Van egy koncentrációs gyakorlat, amikor elalvás előtt megpróbálom megfigyelni az álomba merülés pillanatát. Ennek többféle módszere van, amelyhez képzett tudatra van szükség. Ennek egy egyszerűbb módja az, hogy viselned kell magadon valamit, ami az álomban is emlékeztet arra, hogy van tested.
Az álom során ugyanis lehet, hogy teljesen más jellegű test áll rendelkezésedre, sőt másik személlyé válhatsz. Olyankor nagyon könnyen átfordulnak a dolgok és nem mindegy, hogy elszenvedője vagy, vagy mint önálló tudomás, te irányítod a dolgokat. Az álomnak különféle fokozatai, lépcsői vannak, amelyeket a tudomás segítségével kell átlépni, hogy irányítani, formálni tudd az eseményeket. Az álomképek általában a szokványos ébrenléti képekből, emlékekből állnak. Ilyen a testben való létezésnek az emléke is, mert az egy emlék. Minden jelenvaló pillanat az előző pillanatnak az emléke. Így épül fel a tudomás, amely egy olyan üstökös, aminek nincs teste, csak csóvája van, és az emlékeknek a csóváját húzza maga után. A testben való létezést úgy írnám le, hogy az, hogy most itt ülök, csupán az előző pillanat testi létezésének az emléke. Ezekről ugyan nehéz beszélni, de lehet. Festeni is azért kell róla, hogy amennyire csak lehet, képileg is megközelíthető legyen, mert ezek emlékeztetők. Útjelzőként szolgálnak. Minél többet beszél az ember róla, az mindig segít visszaidézni azokat a hajnali tiszta állapotokat, amikor mindez beépült az emlékezetembe. Nem azért, hogy beszéljünk valamiről, vagy hogy okosnak tűnjünk, hanem azért, mert a saját szavak ilyenkor egyfajta útjelzőként szolgálnak. Az elhangzott szavak vagy a megfestett képek rögzíteni tudják az átélt tapasztalásokat. Ezért mondtam, hogy eszközként funkcionálnak.
A beszélgetés közben kávéval és nagyon ízletes halászlével kínál bennünket a művész felesége, Verebes-Nagy Edit. A desszert egy helyi különlegesség, szolnoki habos isler, amelynek majszolása közben a Szolnoki Művésztelep kerül szóba. Verebes György elmondja, hogy 2002-ben érkezett a Tisza-parti városba, 2003 óta pedig a művésztelep vezetőjeként dolgozik. Élete egyik legfontosabb eredményének azt tartja, hogy a művésztelepen önállóan alkotó emberek közösségként élnek együtt. Azt mondja, ennek semmiféle hivatalos kerete nincs, kizárólag a személyes jelenléten múlik, hogy mennyire tudnak itt közösségként működni. Persze nem konfliktusmentes, hisz 9-10 öntörvényű művészről van szó, mégis baráti közösségként működnek. Tapasztalati szerint ez az országban is kuriózum, mert a többi állandó, bentlakásos művésztelep inkább lakóparkként funkcionál, különösebb szervezett közösségi élet nélkül. Szolnokon az együttlétek fórumát a kiállításmegnyitók és a különféle kulturális események adják. Azokat az összes lakó látogatja. Gyakorta közös ebédre, vacsorára is sor kerül, vagy, ha egy művész díjat kap vagy szakmai elismerésben részesül, azt általában külön megünneplik. Arra is büszke, hogy a programokon nemcsak szakmabeli közönség vesz részt, hanem ezek az események szélesebb látogatói réteget is megmozgatnak. A nyári összművészeti fesztiválokat több száz, akár ezernél is több vendég látogatja.
Körbe sétálunk a művésztelepen. Láthatom, hol vannak a művészlakások, megnézzük a galériát, a szobrász- és grafikai műhelyt is. Séta közben Verebes György elmeséli, hogy a telep az egykori vár területén áll. Rámutat a Művésztelep közvetlen szomszédságában álló monumentális toronyszerű élületre, amely elmondása szerint az egykori várkapu helyén áll egyfajta építészeti idézetként, és amelyben rövidesen a Szolnoki vár történetét bemutató kiállítás lesz látható. Aztán egy régészek által feltárt területhez vezet, amelynek mélyén 16. századi kőfalakat találtak. A tervek szerint két év múlva itt egy látogatóközpont épül majd fel – galéria, koncertterem, rendezvénytér, irodák és vendég stúdiók is helyet kapnak benne. Az aktuális kiállítások megtekintése közben elmondja, hogy a galéria folyamatosan üzemel, évente 10-12 alkalommal nyitnak itt tárlatokat. Egész éven át különféle időszakos alkotótáboroknak és művészeti szimpóziumoknak is helyt ad a művésztelep, így a szakmai munka fluktuáció is biztosítva van. Mint mondja, ő személy szerint a kiállításokat szervezőként és nézőként is felhőtlen örömmel tudja élvezni, mert valójában mindegy, ki hozta létre, az a lényeg, hogy megtörténjen. Számára a művészet a cselekvés legtisztább, legszilárdabb, legrugalmasabb, tehát legnemesebb formája. Az itt és mostban a művészetnek kell a legjobbnak lennie, vallja. Hozzáteszi, egy adott ponton a sport is művészetté válhat, ez nem az eredménytől, hanem a cselekvés tisztaságától függ. Festőként ő is erre törekszik.
Mikor a szíves vendéglátást és a tartalmas beszélgetést megköszönve búcsúzom, azt mondja: „Azért jó, hogy eljöttél és élőben láthattad azt, amiről beszélek, mert bizonyos értelemben a Szolnoki Művésztelep működése és újjáépülése az én életművem egyik legfontosabb része.
Magyar Kultúra 2022. II. Évfolyam, I. szám. 52. p.
Legutóbbi hozzászólások