Megjelent az Art Limes folyóirat 2018. 4. számában.
Mintha magamról beszélnék. Amit látok, az táj. Akárhogy nézem, forgatom, értelmezem, fülelem, szimatolom, tapintom, a végeredmény ugyanaz: tájban vagyok. Helyesebben fogalmazva: tájba léptem. Igen, ez talán a helyes megfogalmazás, de magyarázatra szorul. Képileg.
Először: a táj atmoszféra, távlat, levegőég, geológiai alakzatok, organikus formák, növényzet, síkvidék, lankák, dombok és hegyek. Föld, víz, levegő. Fent és lent, jobbra és balra, közel és távol.
Másodszor: a táj épített környezet utakkal, hidakkal, házakkal, járművekkel, sínekkel, üzemekkel, gyárakkal, kéményekkel, csatornákkal.
Harmadszor: a táj az ember tája, ahol ő egyedül, vagy többed magában áll, sétál, mozdul, lehajol vagy felegyenesedik, gyomlál, kaszál, szerel, szemlélődik, vagy egyáltalán valamit tesz.
Negyedszer: a táj az emlékek tere, valós és képzetes egyidejűleg, ahol helyszínek, élethelyzetek, történések, személyek, tárgyak, hangok és hangzatok, szagok és illatok, tapintások és érintések szövődnek össze egy személyes tér- idő univerzumban, ahol minden tapasztalt dolog egyszerre az, ami, és ugyanakkor valami egészen más jelentést hordoz, jelképpé, szimbólummá, üzenetté válik.
Ötödször: a táj a jövő tere, a vágyaké, reménységeké, a terveké és elképzeléseké, de egyúttal a szorongásoké, félelmeké, tartózkodásoké és fojtottságoké is, a perspektíváké vagy a perspektívák hiányáé, a tiszteleté és bizalomé, a sértettségé, a be nem vallott irigységé, bosszúállásé, a megbánásé, vezeklésé és a háláé, amik a múltban gyökereznek, de a jövő az, ami cselekedetre váltja őket.
Hatodszor: a táj az álmok vidéke, ahol a tudomás szertelenül gyúrja össze az emlékezet és a jövőbeli várakozások képleteit olyan átéléseket, képzeteket állítva elő, melyek túllépik a verbális, vagy képi megfogalmazhatóság határát.
Hetedszer: a táj a lehetőségek birodalma, a formákkal teli nyitott tér, ahol áramlások, sugarak, áthatások, erőterek rétegződnek, formálódnak sajátos, egyszeri és megismételhetetlen térbeli képletté.
A táj átélése ezeken a stációkon át történik. Kezdetben én vagyok a tájban, végül pedig a táj van énbennem. Ami közben történik, az a festészet.
Utcai Dávid vérbeli festő. Akkor is, amikor jeleket, rajzolatokat ró, akkor is, amikor talált képtöredékekből kollázst készít, úgy kutatva vizuális emlékezetének szétszóródott dokumentumait, akár egy szenvedélyes régiségkereskedő, aki elmúlt idők tárgyait illeszti mágikus díszlet-struktúrává. Pályája íve változatos, impulzusokban gazdag, de tiszta és következetes. Kezdetben rabul ejti a környezet sokszínűsége, vagy épp monoton harmóniája, a színek és formák gazdagsága, a változások rebbenékenysége, a tónusok és valőrök ezerféle változata, a mozgások ritmusa, az árnyékok mélye és a csúcsfények ragyogása. Itt még minden az, aminek látszik. A föld az föld, fű a fű és a felhő is felhő az égen. Rögzít, dokumentál. Rátapad az élményre érzelmileg, rátapad gondolatilag, mi sem egyszerűbb, hiszen ez az ő vidéke, ezt a levegőt szívta magába születése óta. Aztán lassan, szinte öntudatlanul ráteríti minderre a tudomás hálóját. Finom szövet, könnyű és áttetsző. Bele van szőve minden, ami volt, és az is, amivé válni fog. A szálai közt ott van a gyerekkor, a szülők arca, a játékkockák, a traktorkerék, a barátok nevetése, faforgács, vonatzakatolás, festékszag, könyvlapok zizegése, ölelések, gyerekszuszogás, nyáklemez, monitorfény meg miegyéb. De ami a legfontosabb: ott van a kíváncsiság. A változás, a változatosság igénye. A kép tehát átalakul. A tudomás finom szövete a formákat néhol összemossa, vagy elfedi, a színeket megtisztítja, besűríti, térben hátratolja, vagy az előtérbe húzza. A mélységérzet maga mögött hagyja az enyészpontos perspektíva szabályrendszerét, szuverén síkokra bomlik, melyeken szenvedélyes pasztelles gesztusok lendülnek keresztül, galaxisok fényéveket leíró pályaíveit sűrítve festői mozdulatba. Barázdált, ősöreg szántóföldek kiollózott szelvényei, izomrostok nyúlnak, feszülnek, kolloidszerű sejtstruktúrák egymásba fonódó láncolatai növekednek óriási műanyag szerkezetekké, mint valamiféle kozmikus gyerek játékszerei, mégis tapintható valóságosságban, és mindez mintegy támaszték nélkül szabadon lebeg, áramlik, forog, süllyed, emelkedik egy kvázi valóságos mentális térben. Aztán tengelyek, vektorok, sugarak, spirálszerkezetek és geometriai struktúrák finom rajzolatai tűnnek föl, átdöfik, kifeszítik a képmezőt, elenyésznek, majd újra felbukkannak. Az emberi kéz beavatkozásának nyomai ezek, az elemző gondolkodás igényének dokumentumai, amely ízekre bontja, majd önkényesen új szerkezetbe illeszti a tapasztalt világ organikus képleteit. Megszámlál, elnevez, magyaráz. Hiszen a festő is ezt teszi, amikor kompozíciót épít. Az intuíció és racionalitás szerves elegyét hozza létre. Az egyetlen olyan akcionalitást, ami az embert a teremtő társalkotójává, művésszé avatja.
És ekkor a szemlélő számára feltűnik valami. A gomolygó, áramló, lebegő fragmentumok szövetében felsejlik a rend. A személyes, megélt múlt képi töredékei, a tanult ismeretek szimbólum-foszlányai sajátos, ütemes táncba kezdenek, és ennek a lüktető zeneiségnek a ritmusa kirajzolja a képfelület tengelyét. A képelemek a vízszintes és függőleges irányok megnyugtató, biztonságos rendszerébe simulnak. Ebben a koordinátarendszerben pedig – mily meglepő – kirajzolódik a horizont, a jól ismert szülőföld vidéke, a vajdasági táj. Ez a megszámlálhatatlan dimenziójú sík, amelyből templomtornyok tűhegyei törnek az ég felé, búzasilók tornyosulnak, jegenyék és nyárfák magasodnak, apró műanyag játéktraktorok füstje gomolyog, szántások barázdái nőnek hegyekké, felhő-drapériák terülnek óvón az égre és árasztják alá éltető nedvüket.
Tehát tájba léptem. Most itt állok, és feltűnik egy ismerős, kedves alak. Látom, hogy messziről érkezett, talán fáradt is egy kicsit, hiszen kozmikus utazáson járt, de szemmel láthatóan erővel teli. Otthonosan mozog, és ahogy közelebb lép, biztosan tudom, hogy nemsokára újra útra kel, mert a tekintetében ott a kíváncsiság. Utcai Dávid hazatért.