Hónap: 2019 április

Elhangzott a Ceglédi Galériában 2019. április 5-én

Nagyra nőtt kezek és arcok körös-körül. Kezek, amelyek cselekszenek, és nyilván valamit jelentenek azzal, ahogyan kifelé gesztikulálnak, és arcok, amik mögött tettek és képek, világok vannak,- mintegy befelé.
Ami látható, és ami nem, egymást egészíti ki a falakon. Cselekvés és nem cselekvés.
Ami első ránézésre jobban felkelti a figyelmet azok az arcok és a lehunyt szemek, mert érezzük, hogy itt valami nagy titok lappang. Ezek az arcok számunkra csak kívülről vannak, látjuk őket, de ők befelé élnek. Számunkra ők alszanak. Lezárt szemeik mögött valamiről álmodnak. Alvó Titánok.

Kívül vannak téren és időn, mint ahogy mi is, amikor alszunk és álmodunk.
Az, ami ott és akkor történik, nem történik sehol és semmikor. Az álmaink bennünk zajlanak és nem ott, amit külvilágnak ismerünk. Ami igazán lényeges- a mondanivaló tekintetében az a képeken túl van. Azon túl, amit látunk és tapasztalunk.
Innen s túl. Ahhoz, hogy megsejthessünk valamit abból, ami a túloldalhoz tartozik, át kell törnünk ezt a láthatatlan falat. Idéző jelben, be kell hatolnunk a képekbe.

Hogyan lehetséges mindez?

Egyetlen kiindulási pont az lehet, ha megelőlegezzük magunknak, hogy amit kívülről látunk nem független és nem szeparált attól, ami azon túl van.
Tehát, hogy a külső és a belső között híd van, és hogy a külső a belsőnek formája, alakja csupán.
Egyelőre nem látjuk azt, ami ezek mögött az arcok mögött történik,
s látszólag ők sem látnak minket. Úgy tűnik, ránk sem hederítnek, elvannak a maguk világában. Egy alvó ember álmába nem tudunk csak úgy betörni, ahhoz hogy kapcsolatba lépjünk vele, fel kell őt ébresztenünk. Csak ezek után nyerhetünk valamiféle betekintést és informálódhatunk az általa megélt dolgok felől.

Tegyük fel, hogy épp rólunk álmodik az az illető, akinek az álmára kíváncsiak vagyunk. Azt fogja mondani: – rólad álmodtam, – én persze nem is sejthettem, mindezt…

Itt látjuk ezeket az arcokat, – próbáljunk belehelyezkedni a pozíciójukba. Mi van, ha ők most épp rólunk álmodnak.
Arról a világról, amiben mindez jelenleg zajlik, amit mi valóságnak tartunk, – vagy csak vélünk? Újabb kérdés. De ne ragadjunk le most ennél.

Ki az, aki álmodik, és ki vagy kik azok, akiket álmodnak?- tesszük fel a kérdést!

Az álomkép elvileg nem láthatja meg álmodóját, és mi van, ha most mégis. Mi van akkor, ha ezek mögött az arcok mögött éppen a mi világunk húzódik meg.
Tudnunk kell, hogy Titánokról van szó, az ember ősmintáiról. Abból az időből, amikor még az Istenek a földön jártak – mondja a hagyomány.

Ezek a lények látók voltak. A látás képessége a tudomásnak egy magas foka.
Mondjuk akképpen, hogy tudom azt, hogy álmodom, miközben álmodom.
Ekkor egyszerre vagyok benne az álmomban és ugyanakkor kívüle is, mert megszereztem a rálátás, azaz a felülről való rálátás képességét. Tehát amikor nem csak résztvevője vagyok az álmomnak, hanem tudatos szemlélője és alakítója is egyben.

Nos, az ilyen ember mágus, azaz varázsló, mert megvan a képessége arra, hogy uralja saját álmát. Olyan, aki tudomásával teremteni képes- tehát alkotni. A két szó itt ugyanazt jelenti.
Aki viszont teremteni képes, annak van képessége arra is, hogy lerombolja mindazt, amit teremt.- a két képesség együtt jár és elválaszthatatlan. Az ilyen ember azt tehet az álmával, amit csak akar. Ezt jelenti a valódi uralom kérdése. Nem csak létbevetett immár az álmodó, hanem a léten túli is, pont olyan mértékben amilyen mértékben rálátással bír önmagára.

Amit a titánok megmutatnak nekünk az a látás képessége. Befelé látni és nem csak kifelé nézni. A látás több!
Van egy szó, amely keleti ugyan, de mindennél jobban kifejezi ezt. Ez a vidja.
Nincs pontos magyar megfelelője, de szavakkal azért körülírható. Értelme leginkább a látás szavunkkal adható vissza, de ennél mégis többet jelent. Tudást, értést, a dolgok valódi értelmének, lényegének a meglátását, a hozzá tartozó képességet jelenti. A belátás képességének megszerzését.

Befelé látni, csak befelé fordulás eredményeképpen lehet. Befelé fordulni pedig annyi, mint valódi önmagunk felé fordulni.

Ezek a képek azt akarják mondani, hogy mindannyian titánok vagyunk, csak nem élünk egykori képességeinkkel. Túlságosan belefeledkeztünk abba, ami a puszta látvány.

Ami történt annyi: – hogy az egykori Látó önmagáról megfeledkezve túlzóan a látvány felé, tehát kifelé, a külvilága felé fordult. Ennek következménye az lett, hogy feladta képességeit és ezzel valódi önmagát. Besétált egy önmaga által teremtett világba és annak könyörtelenül rabjává vált.

Amit tenni kell: Vissza kell szereznie az embernek, fel kell ébresztenie magában korábbi képességeit. Már szó volt arról, hogy ezen képességek az embert magasabb pozícióba emelik és eredeti állapota felé mozdítják, ami a teremtés és pusztítás lehetőségét hozza el számára.

A képek másik csoportja a mudrák (jelentése pecsét) a távol keleti kultúrkörből annak az útnak szimbólumokban megfogalmazott lenyomatai, amik a képességek visszaszerzését, újrarealizálását magukban hordozzák.

Egy dolog magyarázatra szorul, mert megvan benne a félreértés lehetősége. Ez a pusztításra vonatkozik, amely látszólag negatívumként hat, de tudnunk kell, hogy mindannak elpusztítására vonatkozik, ami akadályát képezi annak, ami az ember önmegismerésére vonatkozik. Mindarra, ami nem tartozik az ember valódi lényéhez, eredeti ősállapotához. Ezért az ilyen tantrikus megvalósítási útnak lényege a kiterjesztés. Ez a szó legadekvátabb értelme. A gyakorlatok olyan irányú kiterjesztése, amely a közönséges élet dimenzióival számolva, azokat a magasabb létállapotok elérése érdekében alkalmazásba veszi, de nem a szó hétköznapi értelmében.

Az eljárás, olyan energiákat generál és használ, amelyeket, ha helyesen alkalmazzák őket, elősegítik az ember átalakulását, a lét fölötti hatalom megvalósítását.

Felemelkedést az életből oda, amit létnek nevezünk.

Ami itt látható, az létrehívás. Mégpedig a szó kettős értelmében.

Egyfelől létrehívás, mint a gondolat eltárgyiasítása képekben való rögzítése, maga az alkotás és az elkészítés, másfelől a nagybetűs Létre való meghívás, tehát:- invitáció.
A szavaknak is megvan mindig az alacsonyabb és magasabb értelme. A látás tudomása azt is jelenti, hogy nem maradunk meg az alacsonyabb köznapi értelmezéseknél.

Amiről itt szó van, verebes György képeiben teljesen fedésbe kerül. Azt fogalmazza meg, ami a szándéka. Tett és gondolat egybeesik.

A képek magukra vonják a tekintetet, és rá kell jönnünk, hogy ezek végül is tükrök, ezek mi magunk vagyunk. A titánok bennünk szunnyadnak.

Kegyes és egyben kegyetlen szembesítés ez.
Kegyetlen, mert viszonyítási alapot nyújtanak jelenlegi állapotunkra nézve, de kegyes is, mert a létrehívás magasabb értelmezésében egyfajta útmutatásként szolgálnak, hogy önmagunk megmentésének munkálkodásába belekezdhessünk.
Egy biztos pont, amelynek szükségét mindannyian érezzük, de hiánya képpen az ember elhagyatottnak érzi magát. A művész feladata, hogy reményt és útmutatást adjon.

Arcok és kezek – sugárzók. A tudomás fényét hordozzák magukon. Azt a fényt, ami az embert átváltoztatja és megnemesíti. A képek valahová vezetnek. Ablakok egy magasabb lét dimenzióiba.

Ami fent van, és ami lent van immár egyértelmű, és hogy az átjárás lehetősége adott, az most már nyilvánvaló.

A kéz a tevés, a cselekvés szimbólumaként magán hordozza azt, ami a tudomás beváltására, magára a gyakorlatra szólít fel.

Tudjuk, hogy a kéz megjelenése a nyugati kultúrkör képzőművészeti ábrázolásaiban szintén kiemelt motívum: nem más, mint a teremtő kéz szimbóluma.
E gondolatból fakadóan kínálkozik egy idézet Paracelsustól az isteni doktortól, aki a lélek alkímiájáról a következőképpen vall:

„Mert az a kéz, amelyik a fényt és a sötétséget elválasztotta, s az a kéz, amely az eget és földet teremtette, az készítette a mikrokozmoszban is az alsó részt, s vette a felsőből, s zárta be az ember bőrébe mindazt, amit magában foglal az ég is.
(Paracelsus: Paragranum)