Az arcok és a kezek képei a 2000-es évek, vagyis a zentai művész szolnoki alkotóperiódusának terméseként születtek meg. A közelmúlt eme képegyüttese szemléletesen azt tanúsítja, hogy Verebes György festőművészt már-már kizárólagosan az arcok és a kezek megjelenítése foglalkoztatja festői mondanivalóinak összegzése és közvetítése kapcsán. Az arcok és a kezek képei is értelmezhetők egymással szorosan összefüggő sorozatművekként, de ez nem zárja ki azt, hogy kiemelve az együttesből egy-egy kép önállóan is teljes értékű alkotásként állhat előttünk. A sorozat-jelleget feltételező összefüggéseket igazolja – az azonos témán, illetve motívumon túl – a formátum és a technika is. Az arcok és a kezek képei szabályos, a klasszikus képalkotási módszerek szelleme és gyakorlata szerint megalkotott, álló vagy fekvő téglalap, vagy négyzet formátumú, vászonra festett olajkompozíciók.
A művek értelmezéséhez további, már kissé bizonytalanabb terepre vezérlő támpontokat adhat azon megállapításnak álcázott feltételezésünk, hogy az arcok és a kezek képeit megjelenítő-kifejező, az eszközrendszert mérlegelve akár szokványosan ábrázoló, realista szemléletű műveknek ítélhetjük: a festő valós, vagy valósnak tűnő emberi alakokat, illetve emberi testrészleteket rögzít vásznain. A megjelenítés, illetve a kifejezés lényeges elemei a színek, illetve a színek finom, érzékeny árnyalatai. Ám ha a pontosnak vélt ábrázolásmódot, a vászonra olajfestékkel rögzített emberi testrészleteket alaposabban szemügyre vesszük – és mit tehet egy festő képével a befogadó: alaposan szemügyre veszi–, ha minuciózusan megvizsgáljuk a sejtelmességekbe vesző közegeket, a lehunyt szemű titokzatos arcokat, a furcsa kéztartásokat a befogadás és az értelmezés első fázisaként, akkor a realista szemléletű művek-minősítést, ezt a XX. század második fele óta kissé gyanúsan csengő terminust felül kell vizsgálnunk, majd módosítanunk kell.
A művészet történetének hosszú évszázadai során, már korábban is kitüntetett pozícióban ott voltak az arcok és a kezek is a különböző korszakok művészeinek alkotásain. De az arc és a kéz is a teljes alak lényeges üzeneteket hordozó elemeiként – illetve az arc az önálló műfajjá nemesedett portré sok esetben félalakot vagy a teljes testet feltételező motívumaként – jelentek meg, vagyis egy – konvencionális kifejezéssel élve – jól bevált rendszer, az emberi test, az emberi alak részeiként. Aztán a XX. században a kéz is megjelent önállóan, a testtől elszakítottan, kiemelt mű-koncentrátumként. A jelképes, a szimbolikus tartalmakat összegző, az adott kort metaforákba sűrítő és jellemző arcok és kezek körében kell tehát kutatnunk – messze túl a valósághű ábrázolás egynemű tartományain – Verebes György arc- és kéz-képeinek jelentésköreit faggatva, amely kutatómunkát újabb felismerések zavarják meg: az arcok nem emberi arcok, hanem titán-portrék, a kezek meg nem egyszerű kezek, hanem mudrák, vagyis távol-keleti, ősi kéz-jóga helyzetek leképezései. Vagyis Verebes György kompozíciói révén a görög mitológia hányatott sorsú, hatalmi harcokba keveredő és hatalom-sújtotta, az istenek második nemzedékének, Gaia és Uranosz gyermekeiként megszületett, lehunyt szemű titánjai és titaniszai néznének ránk a művekről, ha felnyitnák szemeiket. Az első kérdés tehát, amely felmerülhet: a XXI. század nyitányán miért festi a művész az ókori görögség kalandos sorsú, hol mélységekbe vetett, hol megcsonkított, hol felfalt, hol az alvilágból kiszabadított mitológiai alakjait, végső soron az erő és találmányaik révén az emberiség jótevőinek megszemélyesítőit, illetve ezek képzeletbeli arcképeit. Nyilvánvalóan a hányatott sors, az eszeveszett küzdelem, a hatalmi harcok, a reménytelen vereségek és a fénylő győzelmek okán a szimbolikus tartalmak, a napjainknak szóló üzenetek megfogalmazása, kimondása érdekében. Az arc-képek megközelítésének azonban csak az első síkja ez.
Amiként az arc-kompozíciók, a mudrák esetében is időben és térben is távoli jelenségek motívumait idézi meg a szolnoki festő: a hinduizmus és buddhizmus ama szertartásos kézmozdulatait illetve kéztartásait, amelynek száznál több változata van a tantrikus szertartásokban. A lexikális meghatározás szerint „A lényekben áramló élet csatornáiban pszichikai és fizikai okokból gátak alakulhatnak ki. Ezek a csatornák az ujjakon, a tenyéren, a lábakon, a fej tetején és a gáton kapukban végződnek. Ezeken a kapukon keresztül kapcsolódik mindenki a Kozmosz végtelen energiáihoz. A mudrák segítségével meggyógyíthatjuk magunkat, erőt vagy bölcsességet nyerhetünk” És túllépve a szimbolikus tartományokon, miként eme kéz-képekben, az arc-képekben is, illetve hatásvilágukat átélve elérkezhetünk a művek által közvetített pszichikai hatóerőkhöz, a meditációk teréhez, a belső énünk felé fordulás ösztönzéséhez. Megfoghatatlan, behatárolatlan terekben járunk, soha nem látott, soha nem ismert arcokkal szembesülünk, (zavartan keressük a szemkontaktust a lehunyt szemekkel), különös kéztartásokat, kézmozdulatokat tanulmányozhatunk, amelyekben azonban nem fedezhetjük fel a megszokott gesztusokat. Elvarázsolhatnak a mély, sötétségbe forduló színárnyalatok, a mélységüket megtörő furcsa fények, és így, a különös motívumokat életre keltő különös, érzékiségekben fürdő festői közegekben megérinthet a lét metafizikus, transzcendens sugárzása. Sejtelmesen derengők, bizonytalanságokkal hadakozók, titokzatos, furcsa szépségeikkel rabul ejtők, az emlékezetben szívósan megrögződők Verebes György sokszoros áttételeken keresztül korunkra reflektáló, titán-arcokkal és mudrák-kezekkel szembesítő, egy-egy motívumra lecsupaszított, mégis gazdag, érzékeny festőiséggel interpretált alkotásai.
E totalitásra törő, bensőségesen megszólító művek feltehetően így teljesítik hivatásukat és küldetésüket.
(Elhangzott a budapesti Szent István Bazilikában, 2018. szeptember 17-én, Verebes György festőművész kiállításának finissage-án.)