Verebes György, a Szolnokon élő festő sokoldalú művész: fest, zenél, zenekarokat alapít, rendszeresen publikál, könyvillusztrációkat készít, díszletet tervez, tanít, kiállításokat nyit meg, valamint tizenöt éve vezeti a nagy hagyományú Szolnoki Művésztelepet. A sok kulturális rendezvénynek köszönhető, hogy a kolónia az országos képzőművészeti élet egyik központjává vált. A mester kezdeményezésére létrehozták a Szolnoki Képzőművészeti Társaságot, mely most már száznyolcvan tagból áll, olyan művészekből és művészetpártolókból, akik valamilyen módon kötődnek a Szolnoki Művésztelephez. Verebes Györgyöt 2017-ben a Magyar Festészet Napja Alapítvány kuratóriumának elnökévé választották, és ugyanebben az évben szakmai munkája elismeréseként megkapta a Munkácsy-díjat.
Pályaútja a Vajdaságból indult: Zentán született 1965-ben, ahol egy orvos családban nőtt fel, s ott kapta meg a muníciót az élet küzdelmeihez. Már kisgyermekként állandóan rajzolt főként képregény és rajzfilm figurákat, majd a vegyi technikum évei alatt a zentai amatőr festők társaságának volt tagja. Képzőművészeti képzésben nem vett részt, ám megnyert minden rajzversenyt. Amikor katonaidejét Zágrábban töltötte, szülei egy budapesti rokonlátogatás során megmutatták a gyerekkori rajzait Kovács Tamás grafikusnak, aki elkalauzolta őket a képzőművészeti főiskolára. A szülők tudni szerették volna, valóban tehetséges-e a fiuk? A főiskola akkori rektora, Somogyi József megnézte a rajzokat, és ezt mondta az édesapának: „Uram, rossz hírem van, a fia tehetséges!” Innen felgyorsultak az események: amint leszerelt György, ment felvételizni, és egy hét leforgása alatt Budapesten, a képzőművészeti főiskola képgrafika szakán találta magát. Mivel előképzettsége nem volt, nehezen találta meg a helyét, vívódással teli napok, elbizonytalanodások jellemezték a főiskolai éveket. Tanárai biztató véleményének köszönheti, hogy nem adta fel a tanulást, és végül grafikusi diplomával a zsebében nekivágott az életnek, hogy beteljesítse álmát, azaz festő legyen.
A művésztelep felújítása miatt Verebes György műterme jelenleg Szolnokon, egy iskolaépületben található. Itt beszélgetünk.
– Millió feladatot vállal, szervezéssel, ügyintézéssel, rohangálással telnek a napjai. Hogy tud így festeni?
– Koncentráció kérdése. Valóban nehéz megoldani, hogy délelőtt például Budapestre utazok, tárgyalok, vagy éppen itt a városban szaladgálok, mindenféle ügyeket intézek, s utána délután vagy este nekiállok festeni. Kell egy bizonyos idő a ráhangolódásra, de nem túl sok. Általában éjszaka festek. Egy speciális lámparendszert alakítottam ki, ami azt jelenti, hogy amikor rám virrad festés közben, s elkezdem lekapcsolni a lámpákat, akkor nem veszem észre a különbséget. Amikor kiállításra készülök, át tudom irányítani a figyelmemet. Nem szép kifejezéssel élve, kampányos festő vagyok. Tisztelem, becsülöm, megértem és maximálisan respektálom azt az attitűdöt, amikor valaki azt mondja, hogy minden nap festeni vagy legalább rajzolni kell valamit, mert csak így lehet egy bizonyos szakmai, szellemi kondíciót fenntartani. Teljesen igaz, de nem ez az egyetlen út. Alkati kérdés. Technikailag gyorsan festek, mivel rendelkezem a megfelelő felkészültséggel meg anyagismerettel, de ez nem jelenti azt, hogy egy képnek az elkészítése csak annyi időt igényelne, mint a ráfordított fizikai munka. Nem egy-egy festményben, hanem témakörökben, látomáskörökben gondolkodom, és ezeknek a megérlelődése hosszasabb, szétszórtabb, szellemi rákészülésnek a kérdése. Az építkezés, ami a fejben, a tudatban vagy az érzésvilágban zajlik, az a nap minden percében történik. Valóban sok mindennel foglalkozom, viszont minden, a szervezés, tanítás, zenélés, írás, kiállítás megnyitók, vagy különféle projektek előkészítése – interdiszplicinális dolgokra gondolok -, valahol a művészettel szoros összefüggésben van. Folyamatosan ekörül forog az egész lényem, és ezért számomra minden egyéb, amit csinálok, ebből a szempontból ugyanúgy festésnek tekinthető. Nem válik külön.
– Grafika szakon végzett. A főiskola után portrérajzolásból élt, bárokban zongorázott. Tíz évig egy baráti társasággal a kecskeméti alkotóházba járt rendszeresen, ott találkozott a gyakorlati képzőművészeti munkával, valamint egy csomó kollégát megismert. Mégis hogyan lett festő?
– Mivel nem kötött le annyira a grafika, már főiskolai hallgatóként is inkább festői felületeket készítettem. Mivel festő mesterem nem volt, a saját erőmből kellett megtanulnom a szakma csínját-bínját. Hosszú, fáradságos munka volt, amit egy ideig nem is tudatosan, csak lendületből csináltam, s amikor találkoztam segítő kritikai véleményekkel, akkor kezdtem el módszeresen építeni a technikát. Emlékszem, sokat kínlódtam, spakliztam, meg vastagon kentem a festéket, de nem éreztem a színeknek a terességét. Nem tudtam megcsinálni azt, amit Kokas mester mondott a tanítványainak, hogy a festéket szőni kell. Össze kell szőni a színeket, mint a szövetet. Festettem vékonyan, vastagon, recsegett, ropogott, esett szét darabjaira minden. Akkoriban barokkos ízű absztrakt, de figurális érzetet keltő, erős kontrasztokkal dolgozó kompozíciókat készítettem, volt közöttük egy-két jó is, de egyszer csak betelt a pohár. A figuralitás igénye erősen megvolt bennem. Elkezdtem festeni magamnak fiktív történelmi témákat, komoly figurális kompozíciókat felépíteni és megoldani a 19. századi történelmi festészetnek a modorában. Kísérletképp, meg tudom-e csinálni? Mi jön ki ebből? És ennek köszönhetem, hogy rátaláltam arra, mit jelent összeszőni a festéket és teret készíteni a színekkel. Már hónapok óta egy életnagyságú, figurális, két alakos kompozíción dolgoztam. Egy alkalommal a kecskeméti műteremben beszélgettünk egyik barátommal, Dóka Zolival, én szemben ültem a festménnyel, közben figyeltem arra, amit mond, és keresztülnéztem a képen. Gyakorlatilag a végtelenre állítottam a szememet, elméláztam, amikor nem a festmény volt a fókuszban. S egyszer csak azt vettem észre, hogy ül a figura a festményen, és nem azt látom, hogy a vállánál egy bizonyos tónus nem jó helyen van, hogy túl sötét, hanem azt, hogy ki van lyukadva a válla. Tehát térbe ugrott a figura, úgy láttam ott, mint élő valóságában. Odaléptem és a tenyeremmel elkezdtem kisimogatni. Visszaültem, és a térdénél ugyanezt fedeztem fel. Ha akkor bele kellett volna az ecsetet nyomni a festékbe, és számolgatni, hogy melyik pigmentre van szükségem, akkor elveszítettem volna ezt a látványélményt. Ezért nem is ecseteztem, a kezemmel simogattam a figura lábát, mint a szobrász. Tekergettem a tenyeremmel, formáztam ki a térdét. Zoli barátom ott ült, nézett, figyelt, és egy negyed óra múlva megszólalt: te most tanultál meg festeni! Hajszálpontosan emlékszem erre a pillanatra, s onnantól kezdve módszeresen azon dolgoztam, hogy ezt a látványt bármikor el tudjam érni.
– A technikai tudás megszerzésével kezdett kibontakozni egyéni festői világa. Ahogy egy helyen fogalmaz, a képeiből előbújtak a titánok. Előbb testeket festett, de inkább torzókat, később arcokat, szemek nélkül, s a legutóbbi budapesti, Opus című kiállításán csak kezek szerepelnek a képeken, pontosabban kéztartások, kézmozdulatok kimeríthetetlen variációi.
– Egy időszakban olyan testeket készítettem, melyeknek nem volt fejük. Eszembe sem jutott, hogy arcot fessek nekik, de nem gondolkodtam, hogy miért. Aztán egy kérdés kapcsán magamnak is megfogalmaztam, hogy talán azért, mert ha arccal rendelkező figurákat festenék, akkor nem lennének behelyettesíthetők. Akkor azok a testek konkrét személyek lennének, így azonban általános, kanonikus emberi lények. Aztán mikor jöttek az arcok, ugyanúgy fel sem merült bennem, hogy szemeket fessek. Nem volt nekem elgondolt koncepcióm arról, hogy alvó titánokat fogok festeni. Ezek egyszerűen megjelentek. Szó szerint. Kaptam egy nagyméretű vásznat az egyik barátomtól. Ő egy tájkép megrendelést próbált megfesteni, de nem tudott vele megbirkózni, átadta nekem az egész munkát. Ő már vastagon telipakolta festékkel. Kínlódtam vele egy-két napig, és egyik délelőtt, felkelés után, friss szemmel megnéztem a vásznat, és egy óriási nagy arcot láttam a képen. Alig észrevehetően volt benne, de mégis olyan megfellebbezhetetlenül, hogy nem mertem hozzányúlni, félreraktam. Megijedtem attól, hogy átfessem. Elővettem egy régi félig kész tájképet, azt fejeztem be. Ez az arc azonban az agyamba fészkelődött, tudtam, hogy valamit nekem ezzel kezdeni kell. Újra előszedtem, és megfestettem a Teremtett Teremtőt. Utána egy másik arcvázlathoz fogtam hozzá és befejeztem. Elkezdtek jönni sorban, szinte magától megszületett hozzájuk a név, cím, minden, elindult ez a sugallatszerű történet.
– Ez volt az alvó titánok sorozat, ahol az arcoknak nincs szemük. Miért?
– A két legszemélyesebb testrész, ami az egyéni jeleket leginkább hordozza, az arc és rögtön utána a kéz. Nagy kihívás úgy megoldani ezeket, hogy bárkinek az arca, bárkinek a keze lehessen. Annak ellenére, hogy ezek nagyon egyéni jellemzőket hordozó testi formák, szerettem volna, hogy ezen túllépve, egyfajta univerzalitása legyen a látomásoknak. Semmi szín alatt nem portrék. Sokkal inkább tájképek. Testszerű tájak. Testté formálódó, testté sűrűsödő térvíziók.
– Az idei szereplései közül az egyik legjelentősebb a budapesti Józsefvárosi Galériában rendezett kiállítása. Opus volt a címe. Bizonyára nem véletlen, összefügg világszemléletével és festői látásmódjával.
– Az opusz jelentése a mű, ami a cselekvésnek az eredménye. A cselekvésnek az eszköze a kéz. Az Opus című tárlatomon csak kezeket állítottam ki. Ott nem szerepeltek titánok. A tudatos, koncentrált, tiszta cselekvésnek az eszköze a tiszta kéz. Szertartásos kézmozdulatok, bizonyos tudatállapotok kifejező kéztartásai a mudrák. A mudra az indiai rendszerben gyakorlatilag a kezek jógáját jelenti. Szó szerint jel vagy pecsét. Mint spirituális műfaj a rituális kéztartásokat jelenti, amiknek adott esetben energetizáló hatásuk van, mivel különféle energiapályákat lehet összecsatolni a kéztartásokkal. Szimbolikus jelentésében pedig világmodellek. Bizonyos szemlélet szerint az imára kulcsolt kéz, vagy például Krisztusnak a kéztartása is mudra. Ami lényeges, hogy emberi tudatállapotokat fejeznek ki, s ezek az ábrázolt kéztartások a különféle tudatállapotoknak a lenyomatai. Azért is kaptak a képeim ilyen címeket.
– Vonzódik a keleti filozófiákhoz?
– Mindenféle hagyományos rendszerhez. Nemcsak a keletihez. Katolikus, keresztény hátterű ember vagyok, elismerem ezeket a különféle tradicionális hitrendszereket, tanulmányoztam, össze is szoktam őket vetni. Amikor azt mondom, hogy tudatállapotok lenyomatai arcokon és kezeken keresztül, akkor ebben benne van, hogy ezek a tudatállapotok térben és időben bárhol és bármikor elhelyezhetők. Ebben az értelmezésben a táj maga is a tudatnak a kivetülése. Egy valódi metafizikai szemlélet szerint az egész világ a tudatnak a kivetülése. Ez egy vetített világ. Ebből a szempontból a kereszténység mint hagyományos világkép lényegében nem különbözik a keleti rendszerektől. Metafizikai síkon ezek összeérnek.
– Egy műalkotás is a szellem kivetülése, hiszen a megformált, megfestett világ már átszűrődött a művész tudatán. Jó eszköze megismerésnek.
– Úgy gondolom, a művészet a tökéletességre való törekvés. A tökéletes mű megcélzása nem más, mint az élet művészi végrehajtása. Az alkímiának, vagyis a keresztény ezoterizmusnak a végcélja a nagy műnek a létrehozása. Az alkimisták ezt úgy nevezték, hogy opus magnum, a mestermű, a tökéletes mű. Ezt lehet nevezni a halhatatlanság elérésének, és teljesen mindegy, hogy a testnek vagy a tudatnak a halhatatlanságáról van szó. Ezek a dolgok valójában nem tartoznak a művészet témakörébe, ám a művészet egy jó eszköz ahhoz, hogy az ember élete ne csak úgy megtörténjen vele, hanem egy, a tökéletesség irányába tartó úton végrehajtott élet legyen.
– Világlátása valamint festői világa kialakulásában döntő élmény volt Umberto Eco A Foucault-inga című regénye, valamint a szerb író, Daniló Kis novellája, az Epheszoszi hétalvók, melynek megírásához egy legendát vett alapul az író. A szír monda szerint a keresztényüldözés korában hét fiatalember, akik Jézus követőivé válnak, Decius császár haragja elől menekülve egy barlangban rejtőznek el. Ott mély álomba merülnek, és kétszáz év múlva ébrednek fel.
– Umberto Eco szemiotika professzor és zseniális regényeket is írt, nagyon sok mindent olvastam tőle, a filozófiai alapállásával viszont lényegében nem értek egyet. De amikor A Foucoult-ingáról van szó, vagy a Rózsa neve című művéről, amit szintén nagyon szeretek – mindkettőt eléggé fiatalon olvastam -, akkor az életemben betöltött jelentőségük, ami leginkább fontos számomra. A Foucoult-inga párhuzamos titkos történetről szól, ami a történelemnek a felszínes vonala mögött meghúzódik. Tulajdonképpen egy történelmi metafizikai krimi. Ami nagyon kalandos, végtelenül izgalmas, és egy tökéletes szerkezettel felépített regény. Irodalomelméleti szempontból is igen értékes műről van szó. Az én életemben azért volt meghatározó, mert a történet iránt keltette fel az érdeklődésemet, hihetetlen módon. A történetben benne van a történelem is, meg ami a történelmen kívül maradt: a történelem mint kollektív történet, történelem mint személyes történet, és a történet mögött húzódó okok. A valódi metafizika meglelése, és az én viszonyomnak a megtalálása e felé a fogalom felé akkor kezdődött, amikor ezt a könyvet elolvastam. Ilyen hatású volt Daniló Kis gyönyörű szép novellája, az Epheszoszi hétalvók. Ebben a legendában az álom és ébrenlét határán való állapotnak a leírása fogott meg. Amikor az ember alszik, az álom teljesen valóságos, ontológiai szempontból semmi különbség nincs az álombeli és az ébrenléti valóság között. Amikor benne vagy, akkor mind a kettő teljesen igaz. Magyarán semmi garancia nincs arra, hogy ez, amiben most vagyunk, nem egy álom. És talán ezért is nevezik egy csomó helyen az úgynevezett megvilágosodást ébredésnek vagy felébredésnek. Daniló Kis gyönyörű szép módon a hétalvók egyikének szemszögéből, belső szemmel írja meg az álomnak és az ébrenlétnek ezt a sajátos bensőséges, de mégis bizarr viszonyát. Végighömpölygeti a történetet, ahogy a „mesélőnek” félig tudomása van a külvilágról, s ahogy egybemosódik és átszövődik az álom a valósággal is. Hátborzongatóan szép.
– Önt mint művészt foglalkoztatja ez a tudatállapot? Az álom és a valóság határán lebegő lét?
– Folyamatosan erről beszélek, erről zenélek, ezt festem. Az álmokkal dolgozni kell: kézbe venni és megtanulni uralni őket. Az uralom és a hatalom két különböző dolog. Az uralom egy teljes legitim, szuverén akaratból létrehozott tiszta cselekvést eredményez, aminek a legfontosabb eszköze az együttérzés, a környező világ beszippantása, magamévá tétele, s amikor azonossá válok a lét elemeivel, akkor a viszonyulásom olyan lesz irányukba, mint saját magam irányába. Az önazonosságom kiterjesztéséről van szó. Ezért mondtam, hogy a táj tulajdonképpen a tudat kivetülése. A körülöttem lévő világ, mint látható valóság nem más, mint egy álomszerűen kivetített tudati valóság. Ezt mondja a hagyomány, s erről mindenki saját maga is meggyőződhet, ha van bátorsága elindulni ezen az úton. Mert más megoldás nincs. Ez az egyetlen feladat, amivel egyáltalán lényegében érdemes foglalkozni.
– Képein egy spirituális világ jelenik meg, és azok közé az emberek közé tartozik, akik folyton figyelnek, elemeznek, a jelenségeken gondolkodnak, meditálnak, összefüggéseket kutatnak. Elmélyült festészete nem áll ellentétben a hihetetlen gyors ütemű, kihívásokkal teli jelenünkkel?
– Így kompenzálja a kettő egymást. Nekem meg sem fordul a fejemben, hogy egy zaklatott, impulzusokkal és százfelé történő odafigyeléssel telt nap után elkezdjek a világ forgatagára, meg annak visszásságaira reflektálni a festményeimen. Semmi szükségem erre. Pontosan az ellenkezőjéről van szó: leülök a fotelembe, a festőállvánnyal szembe, és akkor egy fél órát ülök benne, szépen leülepítem magam, és akkor indul a lassú tánc: paletta, festőállvány, előre, hátra, paletta, festőállvány, előre, hátra. És akkor már minden rendben van, minden ritmusos, kibontakozik egy gyönyörű, ütemes rituális tánc, ami kisimítja a nap összes visszásságait.
– Nem lenne mégis egyszerűbb csak festeni?
– Az összes többit a festés miatt csinálom! Azért, hogy festhessek. Ha ez jött szembe velem, nem térek ki. Ha megkérnek, menjek el zsűrizni, örömmel elvállalom, annak ellenére, hogy utálok zsűrizni. Utálok ítéletet alkotni, osztályozni meg rangsorolni. Ugyanakkor imádok képeket nézni, képek közt létezni, teljesen mindegy, ki festette. Ez a vizuális nyelv teljes értékű. Olyan kódrendszer, ami egy egész létmódot, egy egész világot jelent. Műalkotásokon keresztül befogadni a világot számomra tökéletes élmény. Nem állítanám, hogy ezt a közösségi tevékenységet kényszerből vagy megélhetésből csinálnám. Belegondolok, ha mindenféle feltétel, beleértve az anyagit is, meg a környezetit is, adva lenne, hogy semmi mást ne csináljak, csak képeket fessek, vajon, akkor boldogabb lennék-e? Azt mondom, hogy nem. Ez így teljes.
– Nem nehéz a kétféle világ közt közlekedni?
– Egy festmény elkészítése koncentrált cselekvés, cselekvés sűrítmény. Azt mondhatnám, hogy egy kötött pulóver elkészítése is az, de nem lenne pontos. Mert a pulóver elkészítése közben a kötögető nézi a tévét, vagy mást is csinál. A festés, ha igazán komolyan vesszük, és ha nem egy mechanikus megismételt mozdulatsor, akkor az embernek a lényét egy pontba sűríti. Ez mind úgy működik, mint a nagyítólencse, mint amikor a száraz levelet meggyújtod, összesűríted a fényt, s egyszer csak lángra lobban. Az összesűrített, az egyhegyűsített tudat ilyen intenzitásúvá válik. Napközben nem is vesszük észre, hogy sodródik a tudatunk, tulajdonképpen saját káoszunkban hánykolódunk. Ettől érezzük úgy, hogy a világ csak történik velünk, és nincsen rá semmi hatásunk, tehetetlenek vagyunk, és így zajlik le az egész életünk. Ha viszont egyhegyűsíted magad, akkor az egész tudatod gyakorlatilag láthatatlan keresztmetszetre koncentrálódik össze, mint a lézersugár, s ezért óriási ereje lesz. És amikor áthalad ezen a kis ponton, mint ahogy a száraz levél, a tudatnak a fogékonysága úgy lobban lángra. Sokáig nem értettem, hogy amit az előbb felébredésnek neveztem, vagyis a felébredés előtti közvetlen, megelőző állapotot ellobbanásnak is nevezik. Amikor az egész életnek összes nyűge, baja, sodródása, kínlódás, szenvedés, szaladgálás, egyszeriben okafogyottá válik, és nem azért, mert valami óriás nagy baleset történt veled, hanem azért, mert ezt te akartad. És összegyűjtötted a szellemi erődet és arra koncentráltál, hogy most mindent vagy semmit. Ha ellobbantod az egész világot magad körül, akkor ki fog nyílni a mindenség, a világok összessége elérhetővé válik a számodra.
– E szemlélet szerint egy kép megfestése bármily öröm és izgalom, nagy fokú fegyelmet és koncentrációt igényel, valamint feszültséggel jár. Sokan mégis inkább kikapcsolódásnak vélik.
– A kívülállók gondolják így, meg azok, akik valamiféle terápiás céllal festenek. És akkor valóban kikapcsolódnak. Ezzel az erővel pulóvert is kötögethetnének. Gyakorta ez egyenértékű is, szigorú értelemben, szerintem, ez nem nevezhető művészetnek. Mert az indíttatása nem az. Ám az sem szükségszerű, hogy az alkotási folyamat során újabb feszültség teremtődjön. Most jártam Kínában, ott volt szerencsém találkozni a hagyományos kínai festésmóddal, kalligráfiákkal, kis bensőséges tájképekkel. Nagyon érdekes, hogy az ő szemléletük mennyiben különbözik a miénktől és a nyugatitól. Tökéletesen az ellentéte. Mi vittünk oda kiállítási anyagot és a szervező, aki válogatta a munkáinkat, azt mondta, kíváncsi rá, hogy a kínai közönség hogy fogja fogadni? Mit fog megérteni ezekből a művekből? Kicsit gondolkoztam, és rájöttem mire célzott. Huszadik századi jelenségről van szó, arról, hogy a mai kortárs nyugati művészetben, és most a fő kurzusokra gondolok, az alkotóktól a művész közegen belül elvárás, hogy legyen valamiféle üzenet. Valami társadalmi mondanivaló, kritika vagy kérdőjel, valami visszásságra hívjuk fel a figyelmet, valamit rikácsoljunk, rázzuk az öklünket. Az én képeimben ilyesmi nincsen, de egyik-másik kollégának, akik kiváló művészek és kiállítottak ott, mélységesen társadalomkritikus festészetük van, bizarr, görbe tükröt mutatnak a világnak, de ezt a kínaiak nem értik. Az ő számukra a művészet azt jelenti, hogy van egy faágacska, amin ül egy gyönyörű szép madár, és kinyitja a csőrét, előtte ott röpköd egy rovar, s azon lehet merengeni, vajon, be fogja-e kapni azt a rovart a madárka vagy nem? És finom, szinte vívás jellegű ecsetmozdulatokkal fölviszik a tájakat, fákat, madarakat, mellé írják a kalligráfiákat, odanyomják a pecsétet piros színnel, és mélységes tisztelet övezi ezeket a művészeket. Nem akarnak megrázni, felrázni, nem akarnak meghökkenteni, beléd taposni, semmit nem akarnak, egyszerűen csak gyönyörködnek abban, hogy van világ. Nyilván én nem akarok pálcát törni egyik szemléletmód felett sem. Nem véletlen, hogy nyugaton ez a szemléletmód alakult ki, és szinte követelmény, hogy egy mű, egy festmény ne legyen szép. Mert hogyha szép, az rögtön közhelyszerű, az már giccses, és ha valaki harmóniát és tisztaságot akar közvetíteni, akkor azt nem lehet büntetlenül megtenni. Valahol ez is érthető, ennek is meg lehet találni az okát. Európában ez általános történet. Hogyha valami kívül esik azon, amiről beszéltem, akkor az a kereskedelmi galériák dekoratív modern festészete zsánerébe esik bele, amivel bőségesen lehet találkozni Európa különféle nagyvárosaiban. Gyönyörű szép dizájn képek, az egyik barátom ezeket modern giccseknek nevezi, de ebben is benne van, hogy akkor az már okvetlenül giccs, és ebben a kontextusban nálunk valóban az. Kínában a festőt pusztán a kezének a táncáról, ahogy írja az írásjeleket, arról felismerik. Nem a nagy témájáról meg a mondanivalójáról, hanem arról, hogyan mozog a keze. Szerintem ez csodálatos. De nem véletlen, hogy ott más a szemlélet. Egyik sem jobb, mint a másik. Úgy fogalmaznék nagyon leegyszerűsítve, hogy valójában a művészetnek mindig a rend a célja. Még akkor is, ha rendezetlenséget mutat, mert azt kritizálja. És azért teszi, mert a rend irányába szeretne menni, de ezt úgy kezdi, hogy előbb felmutatja, mekkora a rendezetlenség, mekkora a káosz, mekkora az igazságtalanság, a méltánytalanság, mennyi a hazugság, az álságosság a világban, de ennek a mélyén is a rend iránti törekvés van. Engem festőileg nem érdekel a rendezetlenség, nem is festek társadalomkritikus képeket, mivel eleget szaladgálok egész nap, küzdök különféle élethelyzetekkel, naponta kétszázszor irányítom át a figyelmem egyik dologról a másikra, amikor festek, nem ezzel akarok foglalkozni. És nem véletlenül van így. Ha nem szaladgálnék ennyit nap közben, akkor is így lenne, mert én a rendet esszenciájában szeretném megteremteni a képeken. Olyan magától értetődően, ahogy a rend alapjában véve létezik.
Legutóbbi hozzászólások