Trafikok
/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2008/2., Szolnok tematikájú számában/
Budapest felől érkezem, a négysávos végénél másodpercnyi tétovázás után lassítok, azután komótosan, egyenletes mozdulattal rákanyarodok a régi abonyi útra. Hosszú ív a balon, utána lágy bokamozdulat lefelé, és az üléstámla gyengéden a hátamhoz nyomódik.
Sűrű volt a nap, tanteremben, hivatali ajtók előtt, füstokádó, tülkölő forgalomban, de leginkább itt belül a fejben, mérlegelések, igyekvések és csillapítások között. A gumiabroncsok – megnyúlt végtagjaim – és a motortestbe préselt erő megnyugtató biztonsággal röpítenek előre, a lapos alkonyi táj pedig úgy áramlik át rajtam, mint az őszibarack íze hűvösödő délutánokon. Kétségtelen, az új elkerülő gyorsabb, de a régi út sokkal barátságosabb.
Szolnok a szokott bágyadtsággal üdvözöl. Sietség nélkül hajtok végig a félig kihalt városon. A Szapáry sarkán kisebb csoport fiatal. Lassítok, és bekanyarodok a Tisza felé.
Az ember csak azt követően juthat el egy helyre, hogy a hely már felkereste őt.
A zentai főtéren, pontosan ott, ahol a posta utcája oldalról átkarolva a Városháza épületének méltóságteljes tömbjét beletorkollik, egy újságosbódé áll. Arccal a tér felé néz, hátat fordítva az utca felől érkezőnek. Olyan ott, akár egy komoly és avatott expedícióvezető, aki elsőként pillantva meg a feltáruló tisztáson reggeli párába burkolódzó ősi szentélyt, megálljt int, óvatosságra és egyben tiszteletre utasítva a mögötte haladókat. Alumíniumteste, a hűvös lovagi vértezet erőt és nyugalmat áraszt. Nagyon fontos ez a hely nekem, a sűrű lombok alatt nyüzsgő Posta utca, a napfényre nyíló tér a parkkal, Valika néni fodrászüzlete, de legfőképp a trafik, amely rendíthetetlenül áll ott, magazincímlap zászlóival és dohánycímke jelvényeivel, mintha öröktől fogva őrizné ezt a fontos helyet komolysággal és tiszteletteljesen.
Májusi reggel van. A török cukrászda felől érkezem, kordbársony nadrágban és könnyű pulóverben, bal kezemben táskát és szatyrot lóbálva, jobb kezemben jókora adag fagylalt. Időről-időre karjaimat enyhén széttárom, és a táskát mintegy nehezékként használva, könnyed sasszé lépéssel megpördülök a saját tengelyem körül. Mint említettem, kellemes májusi nap van készülőben. Nemrég múltam nyolcéves.
A múltam pontosan ott kezdődik, ahol véget ér.
Novska, Ivanic-Grad, Dugo Selo, Sesvete. Este van, még mozgó este, meg kora reggel, valahol pirkadat előtt, mindig sötét. A sínek mellett helyenként ritkább, majd ismét sűrűsödő elővárosi fények imbolyognak tova, és újra meg újra a jól ismert, várakozással teli borzongás. A zágrábi pályaudvar csarnoka úton lévők templomhajója. A jegypénztár-oltár derengő világossága, körülötte umbra köd, a boltozat felé halvány mangánibolya, benne a lámpaszigetek nápolyisárgái, fent, magasan. Most vasutas egyenruhák sötét ultramarinban, feljebb tompa oxidvörös, mi lehet az, előrébb hajolok, hunyorítok. Talán sapkadísz, közben a figyelésbe valahonnan hátulról, akárcsak ha időn és téren túlról, észrevétlenül bekúszik a zene. Mindig jelenvolt hangok kavalkádja áll össze varázsütésre élő, lélegző szervezetté. Alsó regiszterben mély dübörgés, messzi tolatások orgonapontja. Középfekvésben egybefolyó beszédhangok, masszív bábeli teratoma, amiből időnként indulatszavak röppennek ki, és recsegő balkáni szótagok hullanak visszhangozva a padozatra: ÁJOVÁMO! DRZSBRE! IZTRSZTA? ÁJMEMENI JOOJ! Fent behízelgő női esztrádhang szintetizátorkísérettel, játékgép-csilingelés és a beszűrődő utcazaj: tülkök, dudák fojtott kórusa. A ritmusképlet kongó lépések nekilóduló, majd elvékonyodó többrétegű ostinató-ja, amit az ajtócsapódások és nyikorgó lengőszárnyak bontanak ütemekre. És valahol egy elhajló, távoli vonatfütty.
Íme, a liturgia.
Kezdő-férfiúi, hősies utazásaim szimfóniája.
Most azonban tovább, ki a várók csarnokából, ki az épületből a szabad ég alá, mert ott szellő fúj, és havas eső szitál a fejemre, és az utcai lámpák fénye mindig nápolyisárga. Előttem, kissé távolabb, a Tomislav tér és a Grgur Ninski találkozásánál a fasor pókhálókoronája alatt kirajzolódik a ködben a pék pavilonjának körvonala és mellette a jól ismert újságosbódé. Elindulok, az orrom megcsapja a frissensült burek illata – Tisza-parti reggelik a napsugáritatta szélcsendben, lázas fogócskákat követő pihegés és teliszájú viccmesélések alkonyatig. Az autók sisteregve húznak a hókásás úttesten a Knez Branimir felé. Néhány lépés után cipőm elmerül a latyakban, s mikor felnézek, az újságosbódé előtt egy fiatalember áll. Pipadohányt vásárol. Táskája nincs, de most érkezett, tudom. Fizet, a dohányzacskót vastag krombikabátja zsebébe süllyeszti, közben valahol, néhány háztömbnyivel arrébb friss kávé illata telepszik a nappaliszoba méregzöld padlószőnyegére. A fiatalember indul, ám hirtelen meggondolja magát, visszalép, és kér egy friss napilapot. Azután hátrafordul, és tekintetünk egy szemvillanásra egybeolvad. Az újságosbódé mint eltévedt óegyiptomi templomhomlokzat magasodik mögötte a ködáztatta nápolyisárga lámpafényben. Huszonkét éves lehet. A padlószőnyegen puha lépések szelik át a kávéillatot. A fiatalember most futó pillantást vált egy magazin címlaphölgyével, majd az úton átvágva távozik a Strossmayer tér irányában. Követem tekintetemmel, amíg alakja fel nem oldódik a fasor keretezte homályban. A krombikabát a nagyapjáé volt valaha.
A tapasztalások átvonulása az ember életén a világrengető fontosságúakkal kezdődik, és a nyugalomban megszemléltekkel tűnik el.
A lépcsőn lefelé jövet kettesével szedve a fokokat, szokás szerint az első emelet fölötti fordulónál kezdte el mérlegelni, hogy a kapun kilépve merrefelé vegye az irányt. Sietve távozott, így nem döntötte még el, milyen közlekedési eszközt válasszon. Immár hét éve lakott ebben az albérleti garzonban a Margit körúton, és ezalatt bőséges élményanyaggal töltötte meg a kopottas szobát, ám ez az idő egyúttal kellően rövid is volt ahhoz, hogy minden alkalommal, amikor belépett ide, egy szemvillanás alatt átjárja őt addigi élete legviharosabb éveinek lehelete arcokkal és mozdulatokkal, szavakkal – elhangzottakkal és soha ki nem ejtettekkel, érintésekkel, melyek szenvedélyesek voltak vagy lágyan omlók, de soha erőszakosak, mert azokra nem volt szükség itt, ezen a helyen. Aztán a vég nélküli beszélgetések és vég nélküli kádbanalvások és vég nélküli borosüveghegyek és padlónalvások és állvaébredések vörös szemekkel a mosdótükör előtt, jönnek elő sorban a régi és új barátok, testet öltenek a falakból, a bútorokból, itt lakók és egyszer-ittjártak, mások háborúja elől menekülők és saját harcukat keresők, egy vérzivataros, mocskosan gyönyörű időszak tanúi, egy olyan időszaké, amikor a hősködés a bátorsághoz törleszkedett, és az óvatosság magához ölelte a gyávaságot. Ellenfelek is vannak, akik kedvesek, csak azért, mert itt jártak, és itt vannak azok is, akik azért kedvesek, mert sohasem jártak itt. Kopott zongoraakkord, a száradó olajfesték illata, hűvös, fehér borotvahab. És főként szín, a szoba szürkésbarna színe, amint ezer leheletfinom árnyalatra bomlik a sötétítőfüggöny mellett beszúródó fénysugár pengéjén.
Most pedig leérkezve itt állt, az unalomig ismert kapualjban, és egy röpke pillanatig azon tűnődött, vajon egy hét múlva, amikor is a szerződés értelmében ki kell költöznie innen, szobájának lakói vele tartanak-e vajon más helyekre, vagy közel harmincévesen egyedül bocsátva őt útjára, az új lakó szolgálatába állnak. Mintha egy kissé összeszorult volna a szíve, de elhessegette a gondolatot, és másodpercnyi gondolkodás után elindult a Mechvart tér felé. Kétségtelen, hogy a másik irányba, a Széna téri villamosmegállóig rövidebb az út, de ez a séta sokkal kellemesebb. Arra gondolt, hogy vesz egy újságot a Keleti Károly utca sarkán, ha másért nem, hogy üdvözölje a jó öreg trafikot, amely annyi ideig volt hű lakája józan vagy mámoros hazaérkezéseinek. Éppen zakója zsebében kotorászott apró után, amikor közeledtében a bódénak támaszkodva meglátott engem. Tekintetünk összeakadt, ahogy félrehúzódtam, hogy a kiszolgálóablakhoz engedjem. Fojtott hangon újságot kért, és fizetett, majd egy rövidke ideig tétovázott, mintha azon tűnődne, felém pillantson-e ismét. Ezután hirtelen sarkon fordult és a hengerré sodort újságot a hóna alá gyűrve elsietett az éppen befutó villamos felé. Sokáig néztem a villamos után, és közben az járt a fejemben, hogy nekem is ilyen sűrű hajam volt azelőtt.
Ha várnak valahol, útközben is otthon vagyok.
Kilépek a bankfiók ajtaján, és a kezemben hullámzó iratokkal küszködök a bájos májusi szélben. Miután többé-kevésbé biztonságba helyeztem őket, körülnézve áttrappolok a Szapáry út túloldalára, ahol a kocsim áll. Szemből egy kedves ismerős int felém, mosolyogva visszaintek, s közben felötlik bennem egy pár hónappal ezelőtti este, amint éppen az érdeklődők gyűrűjében gyors szénportrékat vetek papírra egy bálon. Elegáns, jó kedélyű emberek, finom borok és baráti élcelődés, aztán néhány elcsípett szó a hátam mögül, isten tudja, kinek a szájából: – Kedvelem. Szerinted jól érzi itt magát? – Figyelj! Idejött, és a város befogadta. Kell ennél több?
Nyitom a kocsim ajtaját, s közben eszembe jut, hogy nem vettem újságot. Bedobom az iratokat az ülésre, és a Szapáry sarkán álló trafikhoz sétálok. Épp fizetnék, amikor a magazinokkal zsúfolt kirakat mellett a bódé mögé tekintve a posta felől egy kisfiút látok közeledni. Egyik kezében táska, a másikban nagy adag fagylalt. Tánclépésekkel jön, ugrándozva, és amikor tekintetünk találkozik, hirtelen megpördül a saját tengelye körül, futva az utcasarokhoz ér, befordul, és a Tisza-part irányába szökdécselve eltűnik a május délelőtti napsütésben.
Negyvenhárom éves vagyok, és az újságosbódé megérkezett Szolnokra.