Verebes György: A küszöbön innen és túl

Pogány Gábor Benő szobrairól
/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2012/3. számában/

Ingatag, ácsolt létra tetején héjszerű embertestével, madárfejéből kinőtt agancskoronával különös teremtmény görbed sámándobja fölé. Karjai helyén lobogó szárnyak, patás lába örvénylő vitustánc ütemére dobban.

Pogány Gábor Benő szobrai közt állok. Körülöttem négy mitikus lény bronzba öntött alakja magasodik. Nehéz tömegeikből ívek feszülnek, tengelyek csavarodnak egymást metsző spirálokká. A forma testrésszé öblösödik, majd ismét kisimul, hullámzó drapériává alakul, hogy aztán átadja a helyét az ürességnek, amely akár a kerékagy, forgatja, pörgeti maga körül a súlyos anyagot. A dermedt fém váltakozva ölti magára a kő, a csont, a feszülő bőr vagy a göcsörtös fa alakját egy ősi táncban. Vajon külső erők faragták, vagy önnön magából növekedett egy időtlen, belső mozdulat által? A formálódás vagy a szertefoszlás tanúja vagyok éppen? Talán mindkettő. Az azonban bizonyos, hogy sűrűn szőtt szimbólumrétegekkel állok szemben, és ismereteim legjavát latba kell vetnem, hogy áthatoljak rajtuk. Az íj, a könyv, a bot és a köpönyeg, az agancs, a létra és a dob megannyi útjelző. Az asszociációk korokat, kultúrákat, kontinenseket kötnek össze. Körbejárom a szobrokat, meg-megállok hátrakulcsolt kézzel, közelebb lépek, majd vissza. Szakértő szemmel mérlegelek tömeget, formát, súlypontot és felületet, azután kissé odébb kényelmesen helyet foglalok egy padon, és összegzem a látottakat. Tudom, hogy az emberi képalkotás hatalmas történetét a kezdetektől átszövi a különböző képzeletbeli lények megjelenítése. Vallások, mítoszok és mesék hősei ők, az ember vágyainak és félelmeinek kísérői. Ezek között is sajátos helyet foglalnak el a félig ember, félig állat, vagy más szóval therianthropikus ábrázolások. A dél-afrikai Drakensberg-hegység sziklarajzaitól a hindu Ganésán, az egyiptomi Oziriszen és Anubiszon át a legújabb kor vámpírjaiig számos példa szemlélteti azt a törekvést, hogy az ember az egyes állatszellemeknek tulajdonított erőket magáévá tegye. Ez a kultúrtörténeti hagyaték a gondos kutatások révén napjainkra közkinccsé lett. Pogány Gábor Benő szobrai így egyesítik magukban a kultikus célzatú, tömör megfogalmazások erejét, a totemek rendíthetetlenségét és a természethű, anyagszerű kialakítás drámai hőfokát.

Elégedetten ülök a padon. Értő véleményem kialakítottam, lám, tájékozott, büszke műélvező vagyok.

Azután valami más is történik. A környező hangok fokozatosan felerősödnek és különválnak bennem, miközben a szemem lassan lecsukódik. Nem alszom. Az izmaim pattanásig feszülnek, de a testem könnyed és laza, tagjaimban egyre erősödő meleg vibrálás terjed szét, a bőröm felülete pedig mintha feloldódna a térben. Tudva tudom, hogy mozdulatlanul ülök, és mégis, az egész lényemen hullámok vonulnak át, és én belül lassan, óvatosan megemelkedem. A lombsusogás szavakká sűrűsödik, valamiféle ütemes kántálássá. Még nem értem, de tudom, hogy hozzám szól. Lehunyt szemhéjaim mögött figyelem, ahogy a bronzba dermedt sámánalak megmozdul, és lassan lüktető táncba kezd. Szívverésem, akár a harangkondulás.

Vajon valóban csak a képzelet szülöttei lennének ők mind, istenségek, démonok és angyalok, mindenféle égi, földön járó és földalatti teremtmények, akik átvonulnak hosszú évezredeken? Természetesen igen. A régi korok embere ugyanis tudta, hogy a világ teljes egészében a saját képzelete. Ebben a világban minden tapasztalható, érezhető, átélhető dolog azonos valóságértékkel bírt, és ez éppoly megfellebbezhetetlen tény volt, mint a szerelem érzése, amely nem igényel semmiféle bizonyítást. Ebben a világban az állatok azt jelentették az ember számára, amit a báb jelent a pillangónak. Ebben a világban az ember hálát és tiszteletet érzett az állatok iránt, és velük együtt táncolt. Az elejtett szarvas elhomályosuló tekintetében saját halálát látta. Ám a régi korok beavatottjai azt is tudták, hogy a halandó élet sem más, mint képzelet.

Lebegve ülök a padon. A szemem nyitva, légzésem szabályos. A retinámon, két világ küszöbén, ezen a szent helyen ott remegnek a szobrok: az állatszellemekkel táncoló sámán, a hátrafelé nyilazó emberszarvas, a láthatatlant kísértő garabonciás diák, és az, akitől mindig féltem, de már nem: a Küszöb Őrzője.

A belső képzetek érzékelését a pszichológia entoptikus látásnak nevezi. A születetten vak ember számára teljes értékű valóság. Most már számomra is.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?