Verebes Ernő – Pontos késés

Megjelent az Alvó Titánok Verebes György szolnoki festményein című művészkönyvben 2009-ben

Felhívás

Ismerős arcot látni olyan, mint kezet mosni.    …
Az arc az ember kirakata. A többi bolt meg raktár.
Egy válságtörzs vagyunk.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok hangzottak el azon a megnyitón. Megnyerő vagy rátarti szentenciák egy-egy mondatban, de meglepő módon fennhangon kinyilatkoztatva, jóllehet a kiállítóterem nem egy „hangár”, ahogyan azt az idegesebb, vagy csupán nyugalomra vágyó vendégektől hallani lehetett.

A Galéria igazgatónője ugyanis azzal a vakmerő ötlettel rukkolt elő, miszerint szokássá, sőt, hagyománnyá kéne tenni, hogy a bejelentkezés sorrendjében minden látogató véleményt nyilvánítson a képekről, méltathassa a kiállított alkotásokat, hangot adhasson legfurcsább, velük kapcsolatos érzéseinek. Aznap délután – jó hosszú délután lett belőle –, az internetes hozzáférésnek köszönve, már több mint háromezer felszólalót jegyeztek. Úgy tűnt, hogy a látogatottság soha nem tapasztalt méreteket ölt. Lehet, hogy ez a vasárnap, hat óra volt ilyen szerencsés időpont (éppen harangoztak), s lett emlékezetessé a Tisza-parti város történetében, amellett persze, hogy a festmények híre a kiállítást jóval megelőzte, mindenesetre az volt az általános vélemény, hogy a tárlatmegnyitó világhálón történő egyidejű megjelenítése, korszakalkotó módon megváltoztathatja egy ilyen jellegű rendezvény közéleti jelentőségét. Sajnos, közben olyasmi történt, amire senki sem számított, ami, kimondhatjuk bátran, a józan ész határait feszegeti. Nem szervezési hiba, nem műszaki malőr, valami egészen más.

Ezzel kapcsolatos véleményének adott hangot az a jelenlévő úr is, aki idejét elegánsan kivárva, mint egyike az eminens meghívottaknak, végül szót kért.

 

A fizikus

Felettébb furcsa, jelentette ki, hogy ez a festői ópusz, mely elegáns programfüzetekben és lenyűgöző óriásplakátokon került beharangozásra – a tévéről, sajtóról nem is beszélve – szóval, hogy ezek a festmények, mintha sohasem léteztek volna, horribile dictu, lám, most egyszerűen felszívódtak a terem falairól. Tessék: a látvány magáért /sem/ beszél.

Az emberek úgy néztek körül, mintha akkor ébredtek volna mély álmukból.

Mivel kizárt, hogy lopásról lenne szó, folytatta ő (ki képes a meghívottak orra elől harmincöt nagyméretű vásznat kicsempészni a teremből, méghozzá keretestül!), az alkotások eltűnésének oka és módja jószerivel megmagyarázhatatlan, messze a tapasztalati világ határain túl keresendő, vagyis hihetetlen, ezért bizonyos értelemben lehetetlen is. Arra ő megesküszik, hogy amikor barátaival együtt belépett a terembe, de még az után is, az erős légáramba állított eolhárfa koncertje alatt, a képek teljes pompájukban a falon függtek. A művészettörténész laudációját követően viszont, midőn az utolsó szó is elhangzott, és a lelki ráhangolódástól homályos szemek végre felpillantottak, nos, akkor a festményeknek már hült helyük volt. A kérdés: mikor lettek semmivé, mely pillanat volt az, amikor éppen senki sem figyelt rájuk? Talán így bosszulták meg csodálóik elmélázását? De eltűnésüknek más oka is lehetséges, mégpedig az a szokványosnak nem nevezhető feltevés, hogy ez az ily gyorsan fikcióvá változó esztétikum, felettébb magabiztosan kezelve saját hiányát, a tudományos gondolkodást megelőzve, az elméleti fizika legújabb vívmányának, a matérianihilizáció parakorpuszkuláris irányhipotézisének eddig csak részben publikált eredményeit felhasználva, saját, művészi hatását ezúton próbálva ki, egy teljesen átlagos képességű közönség képzelőerejére támaszkodik.

Az eminens fizikus világítótoronyként hordozta körbe tekintetét. De a kérdés marad: hová a ménkűbe tűntek a festmények, hová kerülhettek azok a tárgyak, amelyekről idáig temérdek vélemény hangzott el, s ha szabad kérdeznie, kérdezte, képek híján, miféle újabb artisztikus képtelenséget méltatott itt a nagyérdemű az elmúlt fél órában, bár lett volna értelme követni, egyáltalán, hogy lehet olyan műalkotásokról beszélni, amelyeknek egész egyszerűen lába kelt, netán alapfeltétele ez egy magasabb szintű megközelítésnek(?), szóval miként vélekednek minderről a szervezők, valamint az igen tisztelt festőművész úr?

A Készítő, aki a „művész úr” megszólításra általában összerezzent, az egyik sarokban álldogált, és nyugodt arccal figyelt. Ám ez a nyugalom, most inkább a lebénultság álarca volt. Jobbján a műítész, aki szűk félórával azelőtt a kiállítást megnyitotta, balján, még a nemrégiben megismert és megkedvelt Angyal, a Galéria igazgatónője, ahogyan ő tréfásan nevezte: a hely szelleme, majd egy „foghíj” a sorban, ahová menyasszonyát, Axiómát várta. Oda, egyenlőre egy korintoszi oszlopfővel díszített, másfél méter magas virágtartót állítottak – hiába tiltakozott –, rajta egy fehér porcelán vázával, amíg a hölgy meg nem érkezik.

Mialatt a felszólaló beszélt, Angyal, az igazgatónő, a meztelen falakat bámulta értetlenül, ő pedig a menyasszonyára, Axiómára gondolt, aki még nem bámult semmit, különben sem lett volna mit bámulnia, legfeljebb vőlegényét, a Készítőt, akinek az sem volt mindegy, hogy mit szól majd mindehhez Axióma, aki nem tűri a tévedéseket, még a legapróbbakat sem, és fütyül rá, hogy egyáltalán tévedésnek számít-e ennek a láthatatlan kiállításnak a ténye, hisz ez már fölötte, illetve alatta áll minden józan emberi megfontolásnak. Ha eszébe jutna Axiómának kritizálni az előállt helyzetet, az bizonyosan csak a Készítő személyét, mint eredendő hibaforrást minősítené. Őt, aki nem tehet semmiről. (Persze, mindig kiderülhet, hogy az ilyen ártatlanság sosem makulátlan, már ami a Készítő és a Kész, a Mester és a Mű, illetve a Vőlegény és Menyasszony mindenkori viszonyát illeti). Viszont, a status quo: kaviáros szendvics és édes pezsgő helyett, keserű pohár. S a magyarázkodás is felesleges, miszerint a festményeket már előző nap este „felrakták”, ő személyesen is ott volt, segített a két fiatalembernek, akiket Angyal bízott meg e feladattal. Magasság, sorkompozíció, kontrasztok, vonzások és választások. A terem közepén állt, s vezényelt, melyik képet hová akasszák, közben lazán borozgatott, megkínálva egyre lelkesebb munkatársait is. Lendülete, megfellebbezhetetlen látásmódja, mint már annyiszor, most is rabul ejtette az őt körülvevőket. Később Angyal is megjelent, hangosan álmélkodott, és kávét hozatott.

Ekkor már majdnem készen voltak.

Ez járt a Készítő fejében, amikor a fizikus, befejezvén mondókáját, őt is megszólította, nevezetesen, hogy mit szól mindehhez az igen tiszelt festőművész úr.

 

A Készítő

Amikor a mikrofon elé állt, kíváncsi csend fogadta. Azt szerette volna, ha ez a csend nagyon sokáig tart, mivel ő maga is felettébb kíváncsi volt mindarra, ami történt. Azzal kezdte, hogy addig nem tud véleményt formálni az egészről, ameddig úgy érzi, neki magának is nyoma veszett a festményeivel együtt. Ha előző nap azt állítja valaki, hogy művei a kiállításmegnyitó kellős közepén káprázatként semmivé foszlanak, hát legfeljebb megmosolyogja, és megdícséri vérbő fantáziáját. De neki ilyesmit senki sem mondott, bár ebből következhet az is, hogy a Nagy Eltűnést egyszerűen eltitkolják előle azok, akik előre megsejtették, jóllehet egy eltűnés önmagában véve negatív előjelű folyamat, tehát megsejteni nem, csakis nem megsejteni lehet, tudni róla nem, csakis nem tudni róla lehet, akkor viszont értesíteni sem tudták volna – vagyis ott vagyunk, ahonnan elindultunk, zárta rövidre gondolatmenetét a Készítő.

Akik ezt nem értették – elég sokan voltak – lopva egymásra néztek, ő viszont lopva rájuk nézett, és még elszántabban folytatta.

Tudnivaló, hogy bárminemű kétely egycsapásra viszonylagossá változtat mindent, ezáltal elvesznek a tényszerűség biztos pillérei, azok a pillérek, amelyeknek az emberi testen található szimbólumai a kéz és az arc, nélkülük viszont haszontalanná válik még a legkeményebb áthidalás is, ami maga a test, büszke, kimerevítő oszlopával, a gerinccel. Ezért, emelte fel a hangját, miközben jobbjával lazán a virágtartóra könyökölt, arra még csak gondolni sem hajlandó, hogy megtörtént az, ami nem történhet meg, vagyis, hogy ezek a képek, valami szemérmes megfestetlenségbe visszaigyekezvén, egyszerűen elanyagtalanodtak. Ez már csak azért sem lehetséges, mert hiányukat átélve, sőt, azonosulva azzal, előbb-utóbb mindenki felszívódna, valamennyiüket magába temetné az üres tér ásítása, s belezuhannának egy Nagy Alvás álom-útvesztőjébe, maguk után rántva kimondott és ki nem mondott félelmeiket, gondjaikat-bajaikat, szüleiket, gyermekeiket és anyagi javaikat, de még az egész termet is, mely máris csak egy nagy, kongó hangár (na tessék, hangár!), ami természeténél fogva visszakívánkozik abba a még nagyobb, mindent befogadni képes térbe, amit egy kicsi, de okos nép régen kozmosznak nevezett el, igen, ez egy magyarul is kimondható szó, világegyetem, fejtette ki a Készítő, majd hozzátette, hogy az igen tisztelt, előtte szóló úr biztosan az ilyen jellegű megsemmisülésnek, ennek a fizikai lehetetlenségnek a magyarázataként hivatkozott a parakorpuszkuláris matérianihilizáció valóban érdekes tényére.

A közönség a fizikus felé fordult, aki jobb öklével a bal tenyerébe bokszolt, és tagadólag a fejét rázta.

A Készítő ezt a választ is elfogadta.

A kivetítőn most gyors egymásutánban a tárlatmegnyitót világhálón követők arcainak egész sora sejlett fel, s úgy tűnt, néhányan szólni kívánnak a jóelőbb még látható, azóta ellehetetlenült (elláthatatlanult?) képekkel kapcsolatban. Vagy a fizikus, majd a Készítő által kifejtettekhez kívántak még valamit hozzátenni? Ez méginkább parttalanná tette volna a már így is rendhagyó rendezvény semmibevesző határait, előtérbe helyezve a verbalizmus amőbaszerű jelentéshálóját, miután magát a látványt magába szippantotta egy ártatlan oda-nem-figyelés pillanata. Ahogy azonban a kamera lassan végigpásztázott az internetes látogatók ábrázatán, azok zavartan elfordultak. Úgy látszik, a lehetőség olyan szelep, melyen át olykor az értelem is távozik. Mintha gyerekeket tereltek volna össze egy szobában, akik addig zajonganak, amíg egyenként fel nem szólítják őket, hogy énekeljenek el egy dalt, vagy mondjanak el egy verset. A fizikus a kivetítőt figyelte. Mintha keresett volna valakit az arcok között, melyek míg tovatűntek, láthatóan, nagy titkokat vittek magukkal mosolyogva (ami a Készítőnek is felettébb gyanús volt), de ezzel aztán – s most már minden jel erre mutatott – a megnyitó is befejeződni látszott, úgy a teremben, mint azon kívül, az éterben. Az eolhárfa újból megszólalt – talán egy kósza légáramlatnak köszönhetően, és üres hangzataival méltóképp festette alá a puszta falak látványát.

 

A hangár

Kellemes csend telepedett a társaságra, amolyan vasárnap délutáni, igénytelen állapot. A szorongást, várakozást, mintha kiiktatták volna az időből. Minden tét megszűnt volna? Az lehetetlen, tét nélkül egyetlen perc sem múlhat el (a múlt idő meg amúgy sem nélkülözheti a tét, ugye, hisz az a jele), gondolta a Készítő, de minden viccet félretéve, maga az örökkévalóság az, amit a paradicsomban tétként feltett, majd elveszített az ember, mire isten ottfelejtette őt valahol a semmi közepén, előzmények és ígéretek nélkül.

A több mint háromezer elhangzott felszólalás, reflexió közül, melyek már csak az emlékezetben fellelhető képeket vélelmezték, néhány ott bukdácsolt még szárnyaszegetten a levegőben, de azok is úgy váltak semmivé, mint egymás után elpukkanó kövér szappanbuborékok.

Angyal megköszönte a jelenlévők részvételét. Sajnos, ezt aligha érthette valaki, mert odakinn még mindig hat órára harangoztak.

A műítész egymáshoz rendezgette papírjait. Köhécselt, és a szemüvegét törölgette. Úgy látszott, semmi kedve hazamenni. Vaksi szemével a fizikust kereste, annak figyelmét igyekezett telepatikusan magára irányítani. Vélhetően beszélgetni szeretett volna vele, véleményt cserélni arról, ami éppen foglalkoztatta, az eltűnés fenségességéről, ám a fizikus rá sem hederített, mivel akkor már egy mellette álló furcsa figurával, egy daróc kezeslábast és homlokán bányászlámpát viselő, szénporos ábrázatú öregemberrel társalgott, aki mintha csak azért lenne ott, hogy jelenlétével lekösse őt, ne sikerüljön neki mással szót váltania. Persze, elsősorban a műítész láthatta ily sorsszerűnek a pillanatot, a tények egészen mást mutattak: két ember beszélget. Az effajta apró bosszúságok legjobb táptalajai, éppen az ilyen kultúrrendezvények. Túl közel kerülnek egymáshoz a közös cél iránt érdeklődők, miáltal felgyorsulnak a különben normális sebességgel zajló visszahatások, és az elviselhetetlenségig sűritik az eseményhorizontot.

A daróc kezeslábast viselő bányászlámpás ember a Készítő figyelmét sem kerülte el. Oda is fordult Angyalhoz, s a fülébe súgva megkérdezte, ugyan ki lehet. Angyal azt válaszolta, hogy még a fizikusról sem tud semmit, hisz be sem mutatkozott, először róla kéne néhány információt szerezni, aztán jöhet a bányászlámpás. Nem lenne célszerű, tette hozzá diszkréten a Készítő füléhez hajolva, ha egyszerre több jelenlévő is figyelmünk fénykörébe kerülne, hisz ki győzné őket mind szerepkörüknek megfelelően csoportosítani, részletesen jellemezni, és egymással valamilyen viszonyba állítani? A Készítő kellemesen megborzongott Angyal leheletétől. Ezt valóban senki sem győzné, állapította meg. De rajtuk kívül, vajon kit érdekelnek ezek az emberek, észrevettek és észrevétlenek, vétkezők és vétlenek, ki kíváncsi az ő, egymást keresztező, titkos életükre? Még mindig Angyal leheletét érezte a fülében, miközben haloványan sejtette, hogy ez az ünnepélyes megnyitó csak egy ürügy, egy előjáték valamihez, ami már zajlik, nyitány egy most felhangzó operához, s hogy aminek ők tanúi ebben a hangárban, az a világhálónak köszönve mindenhová kivetül, e közeg tehát együtt él saját magával, együtt rezdül visszhangjával, akár a színpadi cselekmény a nézőtérrel, egy-egy előre kiszámítható olcsó poénnál, folyton átkacsintgat oda, ahol ugyanabban a pillanatban – más vetületben – nézhető formában is létezik, ahol egy sokkal komolyabb kihívás várja, és egyúttal kegyetlenebb bírálat alá esik majd egyszer, úgy az ünnepség, mint annak ábrázolása, úgy a jelenlévő emberek, mint a nyomaveszett képek szempontjából.

 

Az érintett férfi

Angyal, aki nagyon is tisztában volt a Készítő kételyeivel, hogy azért mégiscsak illene tudni, ki kicsoda itt, először a műítészhez fordult. Talán azért is hozzá, hogy feledtesse vele a fizikus megszólításával kapcsolatos kudarcát. A kritikus meg is lepődött, nem számított ilyen közeledésre, hogy mi végre kell bemutatkoznia, és főleg kinek. Hisz neki minden felkérés csak feladat, függetlenül attól, hogy mi a véleménye a képekről, ha van neki egyáltalán, ugye. Mindazonáltal nyugodtan kijelentheti, jelentette ki, hogy semminemű meghasonulást nem érzett, míg ezekről az alkotásokról kifejezett jóindulattal beszélt, hisz azok nagyon a „bőre alá bújtak”, bökte ki félszegen. Angyal mosolyogva bólintott, s az ítész arcát figyelte, aki viszont Angyal arcába nézett, szinte kapaszkodott belé a tekintetével. Igen, Angyal arca olyan, mint egy tó, gondolta a Készítő, aki maga is minduntalan belefeledkezett e látványba, míg fél füllel a műítész szavait hallgatta. És az folytatta. Szóval, nem csupán tetszés dolga, ha valakit bűvkörébe von egy kép, jelentette ki elfúló hangon, szerinte inkább egy tisztázatlan azonosulási kényszernek tudható be. Mélyet sóhajtott. Nézze: édesapámat korán elvesztettem, édesanyám… Ekkor Angyal a műítész vállára tette a kezét, és úgy nézett rá, mintha az a saját fia volna. Elnézést, dadogta zavartan amaz, és egy lépést hátrált. Tehát… ez itt nem csak három dimenzió, intett körbe. Angyal bólintott, hogy érti. És nem azért nem, magyarázta hadarva a kritikus, mert e képek, mintegy időben kiszélesedtek, hanem azért nem, mert ittlétükben sem voltak már jelen, ez látszott rajtuk végig, amíg jelen voltak…

A Készítő látta, hogy Angyal keze még mindig az ítész vállán nyugszik.

Ezek a képek csupán visszahúzódni jelentek meg, vélte szenvedélyesen az érintett férfi, akinek már enyhe hőemelkedése lehetett. Aki látó szemmel nézte őket, az tapasztalhatta, hogy visszavágyódnak saját színeikbe, ismeretlen neveikbe, halhatatlan érintésükbe és érinthetőségükbe, ami nem egyenlő az emberi halhatatlansággal, sem a műalkotás halhatatlanságával, ez a halhatatlanság nem egyénhez vagy tárgyhoz kötött, hanem önmagához, mint egymást követő részletek folytonosságához, a folyamatos kimondhatósághoz, amit ő, ím, ezúttal is kimond, figyelem, csak ismételgetni kell a szót, s ezek a képek megjelennek sorban, az ő lelki szemei előtt is, tessék.

Lehunyt szemmel, mosolyogva állt.

A többiek először csodálkozva nézték, de azután visszamosolyogtak rá, akár egy kinyílt bimbóra, anélkül, hogy ő észrevette volna.

Csodálatos, hogy néha azok az emberek mondanak ki valamit, akiknek hivatásukból kifolyólag ez feladatuk lenne, de épp ezért senki sem tőlük várja a választ. Mert mikor lehet egyáltalán valakinek igaza(?), tette fel a Készítő a kérdést. Ha nem kritikusként szól. Ha nem politikusként szól. Ha egyáltalán nem szól, vagy nagyon halkan és alázatosan, mert tudja, hogy minden mondanivaló csak vázlat. Még az is, ami késznek tűnik. Vázlat valami halhatatlanhoz. A vázlat a lehető legteljesebb, a semmi előtt. Vázlat. A vázlat nem semmi, csak a semmi előkészítése. Valami a semmi előtt, ami kevesebb, mint a semmi. Valami vázlat.

Angyal lassan leemelte kezét a műítész válláról.

Ma már úgysem divat bármit is kimondani, az emberek félnek az általuk kimondott szavaktól, mintha azok, szabadságukat elnyert rabszolgákként egycsapásra kezelhetetlen, anarchista vadállatokká válnának, s halálos támadást intéznének volt gazdáik ellen. Innen az elegáns kimondatlanság, a beszédes csend színes homálya, amelyben, mint mocsárban, egyaránt kedvükre tocsoghatnak az alantas és nemes gondolatok, gondolta a Készítő, szinte jókedvűen.

A hely a szó

Hely és szó ugyanaz, s ha nem lenne a hely,

(Örök időktől fogva!) szó nem hangzana fel.

Igen! Ezért hallgattak el már jóelőre.

Nincsenek itt többé, mert nem szóltak egy szót sem. Félig aludtak már. Azért támadt hűlt helyük, mert vázlat-lényüket kitöltve, rég felszívtak mindent amire szükségük volt, s most ott őrzik azt odabenn, láthatatlan bordáik között, a szív huzatos börtönében, gondolta, s Axióma jutott eszébe, amint mereven előrenézve, nagy léptekkel, sebesen halad az utcán.

A tér most érezhetően kitágult, s akik jelen voltak, mintha belenőttek volna, akár a gyermek, apja kabátjába. Ami miatt jöttek, az saját magukká változott. Egy örökös előzmény lettek, amely önmagát követi. Ezt a tényt természetesen nem érzékelték csak feltételezték, mint ahogy éjszakánként felbukkanó félelmeik mögött is visszajáró szellemeket feltételeznek, s közben eszükbe sem jut, hogy csupán a tőlük való félelem kísérti őket. S a következő napáldoztakor, a tátongó semmi határán egyensúlyozva újból felbukkan a lidérc, kajánul csábítva őket is oda, s a kör nem zárul be, csak a ki tudja hányadik kétségbeesést követő, végső hajnali megtisztulás alkalmával.

 

A bányászlámpás ember

Nemsokára, egy nagyon különös szemszögből figyelhetjük majd a világ dolgait, már amennyiben lesz világ is, meg dolgok is benne, persze mindez amott, intett fejével a kijárat felé a fizikus, míg a bányászlámpás aggastyán szájtátva figyelte. Az olyan lesz, folytatta, mintha a perspektívában szűkülő út ponttá zsugorodott részében állnánk, vagyis szemben magunkkal, ugye érti, ahonnét tágul a távlat, nem szűkül. Na. Hát ez történt most ezekkel a képekkel, vagyis arcokkal, akiknek volt képük felszívódni. Ők képesek voltak ilyen manőverre. Megdöbbentő. S most ott vannak, azon a mesés helyen, amelyet eddig csupán láthattak, az út pontbavesző végén. Ezért is tűnt úgy, hogy alszanak, hisz utóbb, látniuk már felesleges lett volna bármit is. Ők maguk lettek a látás. De ezt hiába is magyarázom magának, amikor nem volt itt, hisz később érkezett, a festményekkel már nem találkozhatott.

A bányászlámpás buzgón bólogatott, lámpájában meg-megvillant egy aprócska égő. És… és a kezek, kérdezte zavartan, megérezvén, hogy talán túl sokat akar tudni. Maga tatám, túl sokat akar tudni, mondta a fizikus. Figyelt egyáltalán arra, amiről beszéltem?

A bányászlámpás láthatóan letört. Zavartan mustrálgatta piszkos körmeit, s néha felpillantott a meztelen falakra. A fizikus végigmérte az öreget.

Valamilyen szakszervezet küldte ide? Nem, nem, szabadkozott amaz, én tulajdonképpen csak keresek valakit. Úgy néz ki, mintha egyenesen a föld alól jött volna! A bányászlámpás nyelt egy nagyot. A kinti plakáton láttam két nagyon szép kezet, mintha imátkoznának, szólalt meg halkan, aztán rájöttem, hogy azok csak egy ember kezei lehetnek, ő imátkozik ott magában, meg is lepődtem, hisz először úgy tűnt, két önálló kéz kulcsolódik össze, érti, mert nekik úgy jó, aztán kiderül, hogy időközben valahol emberré lettek, de az már nem látszik, hogy hol. Meg, hogy mikor. Mert amikor bejöttem, sajnos már vége volt a kiállításnak.

Dehogy van vége, nevetett fel a tudós, hisz épp a kellős közepébe csöppent. Nézzen csak körül! Mit lát? A bányászlámpás tétován megfordult a saját tengelye körül. A fizikus lemondóan ingatta a fejét. Hogy is lehetne elmagyarázni neki, hogy az arcok előrementek, gondolta.

Előrementek(?), érdeklődött hunyorítva az öreg.

Igen, előrementek, válaszolta megütközve a fizikus.

És a kezek?

Azok is.

A fizikus a tenyerébe bokszolt, és tekintetét ide-oda kapkodva bólogatott.

Én tulajdonképpen azért jöttem ide, mert keresek valakit, szólt az öreg, mintha egy titkot árulna el.

Odakint folyamatosan harangoztak.

 

A hely szenvedése

Ekkor egy arc tűnt fel ismét a kivetítőn. Elnézést kért, hogy kissé megkésett, de ő is szeretne hozzászólni a kiállítás anyagához, mielőtt zárás előtt kikapcsolják a számítógépet. Finom, nőies hangja volt. A Készítő a technikusra pillantott, aki elkerekített szemmel grimaszkodott, de azért megadta a jelet.

Talán hazudott a tizenkilencedik század, amikor álmot szőtt önmagáról? Volt akkor valami, amit a realizmus óhajának nevezhetünk. Ez az erő még a huszadik század elején is megnyilvánult, de már csak rövid ideig. Kiveszése az irodalomból és a festészetből többé-kevésbé párhuzamosan történt, a filmhíradó és a riportok elterjedésével. A valódi okok azonban valószínűleg sokkal mélyebben rejlenek. Az ember vagy támogatott lény, vagy magamagától köddé válik, álomképpé,…

A képernyő itt hirtelen elsötétült, a mondat félbeszakadt. Rendszerhiba, fordult a műszaki felelős Angyal felé, majd néma szájmozgással hozzátette: most már kikapcsolom a számítógépet, úgyis vége az előadásnak!

Angyal kényszeredetten bólintott. A látogatók felsóhajtottak. Kár, hogy nem teljesedhet ki, amit ez a légies arc mondani próbált. A Készítő is elismeréssel bólogatott, kevésen múlt, hogy nem folytatta a mondatot… A képeihez hasonlóan, most ő is úgy érezte magát, mint aki lassan elalszik, s félálmában brilliáns választ ad a világ legösszetettebb filozófiai kérdésére, azután pedig arra ébred, hogy ezt csak álmodja, miközben a kérdéses kérdést nem is ismeri. Tévedés azt gondolnunk, gondolta, hogy mi ismerünk fel egy helyzetet, ugyanis az ismer fel bennünket. Ez az arc, mely a kivetítőn csak úgy, a semmiből megjelent, akárha onnan szólt volna. A Készítő titkon körülnézett, s látta, hogy némelyek találgatni próbálják ki volt az, mintha ennek lenne valami jelentősége. Az utolsó hozzászóló? Az utolsó mohikán? A bányászlámpás ember némán meredt a fekete képernyőre, s lassan sírni kezdett. Olyan kapu nyílt meg, amelyen csak egyszer léphet át az ember, de egyben ez volt az oka annak is, hogy mindenki továbbra is a teremben maradt, túl ünnepen, megmutatkozáson, eminenseken, közönségen, túl kapukon és képeken, túl minden ésszerű időhatáron. Maradni, s közben nem tudni, mi lesz. Nem tudni, miért e maradás, még ezt a szót sem ismerni. Ahogy egy őz megáll, amikor a vadászban felismeri a félelmet. Az őzeknek nincsenek kísérteteik, csak félelmeik vannak. Emlékeik sincsenek. Mi viszont, gondolta, itt maradva, nem haladván, csak azt tudjuk ízlelgetni, ami ez előtt volt. Ami a legrövidebb távú emlékezetben megmaradt. Hisz a technikus néhány perce kikapcsolta a metaforamasinát, a festmények eltűntek. Mi lenne az, ami a jelen pillanatot élteti?

Nincs többé jelen. Senki sincs többé jelen.

A teremben nem mozdultak az emberek. Végérvényesen eltűnt a művészetnek nevezett látvány s vele együtt a cölöp, amihez a továbbélés reménye volt kikötve. Mintha lejárt volna az idő szavatossága, pillanatról pillanatra kitöltendő űrt hagyva maga után – kezekkel s arcokkal kitöltendő űrt. S a látogatók csoportja, akár egy válságtörzs, most egyként állt e már-már túlvilági helyzet kétes magaslatán.

Akkor vész el a józan ész, amikor már csak a valóság marad?

S ekkor hirtelen felhangzott egy, az előbbitől nagyon is különböző, sztentori hang.

Eljutni oda, ahová elmenni lehetetlen. Oda, a név felé, a név túlja felé, a névben. Oda menni, ahová menni lehetséges, ez nem volna elmozdulás vagy döntés, csak egy program felelőtlen lefuttatása.

És ennek a hangnak arca is volt.

Az egyetlen lehetséges döntés az eldönthetetlen és a lehetetlen őrületén át halad: oda menni, ahová menni lehetetlen.

A technikus úgy pattant fel a székéről, mint akibe kígyó mart. A műítész, mindkét kezét a feje fölé emelte. A hatalmas képernyő ott fénylett fölöttük, rajta egy újabb időtlen ábrázat, a számítógép kikapcsolva. Csak nem őrült meg mindenki? A legtökéletesebb azonosulás az őrülteké, a színész pusztán eljátsza az őrültet. Valaki játszik velük. Szükség lenne egy olyan lelki alapállásra, amelyből kiindulván sosem téveszthető el az irány. Létezik ilyen alapállás? Kié ez az arc? Mert az történik, amit megfogalmazott, semmi egyéb. De csak így, áram nélkül? A fizikus az állát vakarászta, a Készítő látta, hogy már véres a bőre. Előre eldöntöttnek tekinthető minden, pusztán csak szavak által? Nevek. Mintha Axióma alakja tűnt volna fel most egy pillanatra… S akkor még egyszer felharsant a hang: azért érkezvén tehát, hogy eltörlődjenek, önmaguktól mentesek lettek.

Most mindenkinek igaza van. Nem. Csak nekem nincs, gondolta.

Angyal még ott állt mellette, parfümillata valami különös intenzitással lengte körül. Tulajdonképpen mit akar tőlem? Igyekezett a nőt az illatból kihámozni. A kérdés visszapattant a falakról, de ő már tudta a választ.

 

Angyal

A képek helyébe képzelte magát.

S ha engem is megfestett volna?

Mindez még akkor történt, amikor a műítész méltatása után észrevették, hogy a képeknek hűlt helyük.

Puszta látvánnyá változni azt jelenti, hogy levetkőzni mindent, ami tökéletlen, jutott eszébe a Készítő egy kijelentése arról az estéről, amikor megismerkedtek. Ezen egy kicsit elmélázott, de tetszett neki: levetkőzni mindent, ami tökéletlen? Ez lenne az igazi látvány? S vajon ki által, kinek a tekintete által válhat egy látvány tökéletessé? Önmagában nem lehet tökéletes?

Igen, úgy lehet, minden remekmű titka ez, még akkor is, ha egy képnek vannak hibái. Képi önismeret? Önképi ismeret? Léteznek olyan hibák, melyek a tökélyt építik. Egykor az ember olyannyira tökéletesre sikeredett, hogy az istenek megijedtek saját művüktől. Az istenek az embert oly hibátlanra teremtették, hogy kénytelenek voltak fátylat vonni szelleme elé: az arcot. De mi történt itt? Ezek a tűnékeny arcok hát azok a bizonyos hibák, melyek nélkül a szellem meztelen marad? Most, amikor eltűntek, eltűnt velük a tekintetek célja is. A tökéletes embereknek isteni volt az erejük, de érzésük elvetemült, ezért vakmerően utat törtek az Égbe, és meg akarták támadni alkotóikat. Titánok. Vajon ugyanilyen ábrázatuk volt? Vagy ezek az ábrázatok és teremtő ujjak, azóta az itt jelenlévő emberek testrészeivé váltak, s az álom a valósággal így kiegészült?

A kígyó saját farkába harapott?

Úgy tűnt, visszatér hódítani az az éjszakánként kísértő szellem, akit egykoron a bőrköntös leplezett le, Isten ajándéka Ádámon, s Éván.

Az ember-idea anyagba öltözött.

Angyal a Készítőre pillantott, közben az egyik lábáról a másikra helyezte át súlypontját. Csípője szelíden körbemozdult, s a festő rögtön e mozdulat bűvkörébe került. Térhullámba rejtett, észrevétlen megszólítás. De oldalra pillantva, csak azt tapasztalta, hogy Angyal már egykedvűen a falat bámulja és esze ágában sincs hullámokat eregetni, legkevésbé őfeléje.

Angyal elvált asszony volt, gyermekgyógyász, natológus, szakmájában a stresszek hatására történő koraszülésről írott disszertációja tette ismertté. Ám karrierjének pontosan e téma tragikusan testközeli ismerete vetett véget. Saját magzatát is át kellett volna engednie tudományos céljainak, s ezt már nem tehette, mert megérezte, ezzel végleg elveszítené őt. Ekkor kezdett képekkel foglalkozni, ekkor vette meg ezt a galériát. Ilyen fényben látva őt, a Készítő azt a kockázatot vállalta, hogy lényéhez önkéntelenül is egy újszülött bűntelenségének nimbuszát társítsa, ezáltal idealizálva alakját. S ki tudja, jó-e ez, kiváltképp most, amikor festményei úgy döntöttek, elhagyják őt, és kilépve kereteikből, máshol adnak számot magukról. Máshol? De hol? De mikor? Angyal, arcán nem titkolt megdöbbenéssel fordult feléje: mit mikor? Nem úgy gondoltam, gondolta, miközben Angyalra emelte tekintetét, s remélte, hogy Angyal nem a kettejük jövőbeni kapcsolatát találgató frivol érdeklődésnek tudta be ezt a „de mikor”-t, mert akkor ő egy életre elásta magát előtte, s csak úgy térhet vissza, fáradtan, megalázottan, mint az a bányászlámpás öregember, aki éppen most somfordált be a terembe, mint valami törpe.

 

Axióma áttűnése

Meddig ácsoroghat ő még bűntetlenül Angyal mellett, a másik oldalán egy oszlopos virágtartóval s egy üres vázával? Posztolhat-e ő itt, mármost, mindenek befejeztével?

De inkább: pont. Találkozás Istennel, és Isten pont olyan, mint ő.

Olyan vagyok, mint az Úr, s az Úr, mint én.

Nagy vagyok, mint az Úr: és Ő kicsi velem; 

Fölöttem nem lehet, s én Őalatta sem.

Vagyis mindenki valamilyen. S ekkor villámként hasított belé a felismerés: csak Axióma nem vállalja, hogy valamilyen legyen, mert ő mindenki akar lenni. (Filmbéli magánnyomozók megvilágosodott pillanatai, esős, nagyvárosi éjszakákon). Axióma mindenki akar lenni, viszont ezért nem késhet. Vagyis, mások által mindig jelen kell lennie. Tehát most is itt van, s őt figyeli. Axióma felettébb ravasz, eljátsza, hogy késik, így akar egy esendő ember álruhájába bújni. Eljátsza, hogy tudja, a pontosság csupán pillanatnyi győzelem a múlandóság fölött. Mindig is ezt csinálta, csak ő nem tudott róla. Mert nem is akart tudni róla.

A menyasszonyok jobb, ha iránytűvel szurkálják kiválasztottaik ülepét, amennyiben egy meghatározott irányba kívánják terelni őket, nyilatkozta egyszer egy napilapnak a Készítő, amikor kapcsolatairól kérdezték. Axióma persze zokon vette ezt. Ezen a tökéletlen terepen, amelyet te választottál magadnak, nagyítóval is bámulhatnád az iránytűdet, akkor is magad felé mutatna, fakadt ki, s ebben sokak szerint igaza is volt. Idősödő férfi lettem, gondolta bűnbánóan a Készítő, túl háromezer betanult szentencián. A legeredetibb gondolatok viszont pontosan annyi igazságot hoztak eddig, mint amennyit a megfogalmazás oltárán érdemes volt feláldozni. Lenni és hallgatni, bőven elég. De óhatatlanul rá kellett ébrednie, hogy hiányoznak a maga kicsiny, szemtelen igazságai. A kor is változott körülötte. Mintha folyamatosan, rosszul megfestett tájképeket és csendéleteket váltogatnának az orra előtt. Esetleg egy nagyvárosi utca nyüzsgésének gépies leképezése, vagy valamilyen, első látásra könnyen fogyasztható számítógépes grafika, a változatosság és a korszellem kedvéért. A többi, látszat: felszámolt, kiürített kaszárnyák, mohos rakéta-kilövők, repülőgép-hangárok és gyárak, romtemplomok, melyek mind-mind az enyészet új ruhájában tetszelegnek. Fesztivál. A tű foka, mint derékbőség, kiment divatból. Már otthon is honvágy kínoz, gondolta, mint aki mindenen túl van. Mert túl is volt. Hát hová vezet mindez?

Közben bealkonyodott, a villanyokat felkapcsolták. És ekkor valóban megjelent.  Bosszúsan, mintha egy emberekkel teli bevásárlóközpontból érkezett volna.

Még mindig orgiasztikus, a maga tökéletességében, gondolta a Készítő, menyasszonyát szemlélve. Akár bősz, erotikus álmok reggeli felidézése. Elbűvölve nézte, amint lassan közelít a látogatók között. Hosszú, kecses léptek, következetesen egymás elé rakott, harminckilences lábfejek, melyek mindig egy kicsit befelé lépnek… Hát hová vezet mindez, motyogta a Készítő ismét, belezavarodva a látvány gondolatába is, hisz Axióma időnként eltűnt, ilyenkor emberek takarták el a szeme elől, emberek, akik éppen egy beszédre figyeltek nagyon, oda a név felé, a név túlja felé a névben – szinte kiáltotta valaki e mondatot, de ő közben tudta, pontosan tudta, hol van, merre jár Axióma, s gyönyörködött mozgásának megfellebbezhetetlen harmóniájában, mely az asszony természetét meghazudtolva, úgy tűnt, mindenek felett áll, törvényeket szab és háborúkat nyer, alamizsnát oszt és világokat rabol, s úgy uralja azt akit szeret, mint a leggyönyörűbb, legártatlanabb látomás. Íme, az ő mindenkije. Vajon észrevette az üres falakat? Lám, hidegen mosolyog, mintha azt gondolná: jó, vagy rossz ez, de egyszer mindenen túlnő az ember. Falakon, szerelmen, végül saját magán is. De főleg ezen a kérdésen.

S most végre észrevette vőlegényét. Biccentett, s egy határozott mozdulattal a szomszéd terem bejárata felé intett, ahol minden bizonnyal már a fogadásra készülődtek, majd eltűnt a szeme elől.

A Készítő úgy érezte, egy sötét kútba dobták, ahol rajta kacagó kövek között zuhan, miközben a hangszórók azt bömbölik, hogy: azért érkezvén tehát, hogy eltörlődjenek, önmaguktól mentesek lettek. Axióma? Hogy ő önmagától mentes legyen? Nevetséges! Hisz előbb lesz mentes egy cápa a saját álkapcsától, mint ő önmagától! Felkapta a fejét. De honnan ez a velejéig ható, idegen illat? Teljesen kitölti, mivel éppen az idegensége az, amit ismer benne. Szóval mégis igaz, hogy „minden annyira ismerős, mint amennyire nem pontosan tudott”. Közös jelmondatuk volt ez Axiómával, eljegyzésük éjszakájának legszebb szellemi hozadéka. Később már a barátai is fújták, különösen akkor, amikor hajnaltájban érkezvén haza, feleségük, helyettük próbált idejükkel elszámolni: el tudom képzelni, miket műveltél! Ilyenkor római rétorként citálták, szépen tagolva, már amennyire zsibbadt nyelvük engedte: minden annyira ismerős, mint amennyire nem pontosan tudott.

Ezért haragudni fog, gondolta a Készítő, más nőket szagolgatok titkon, amikor ő még csak itt sincs! S most újra azt látta, amint Axióma belép a másik terembe. Visszatekertek, majd újra elindítottak egy filmet. A fogadásra igyekszik? De hát lesz-e egyáltalán fogadás, vagy az is olyan lesz, mint a kiállítás? Vajon kit, vagy mit kereshet ott? Talán rájött a számolási kényszer… Talán csak a „késését” bepótolandó igyekszik mindjárt egy helyszínnel tovább, hisz nála az összesített végeredménynek – már ami az örök egyensúlyt illeti –, mindig stimmelnie kell!

Axióma általában a mellékhelységben, vagy ha ezt nem tehette, fejét lehajtva, zümmögve számolt, így nem láthatta senki, min megy keresztül, amíg szorgosan a világ vélt pontosságát hitelesíti. Ezzel senkit sem zavart. Sőt, ha ideje engedte, mindenféle kedvességgel próbálkozott. A Készítő, most magának sem bevallott nosztalgiával gondolt azokra a pillanatokra, amikor egy-egy munkáját megmutatva neki, Axióma azzal válaszolt, hogy odaállt a festmény elé, és mintha gombnyomásra tenné, énekelni kezdett. Ő elejében nem értette, vajon miért csinálja ezt, de aztán rájött, hogy Axióma mindig ugyanazt a furcsa dallamot fújja, csak esetenként hátulról előre, vagy megváltoztatott hangköz-irányokkal, inverzióban. Később, különböző variánsok is megjelentek, melyek matematikai pontossággal idézték az eredeti hangsort, hozzátéve még mindenféle átfutó- meg kilengő hangokat, díszítéseket, és ritmikai fordulatokat. De az alapdallam így is, makacsul kihallatszott. A kérdésre, hogy mindez miért, Axióma azt válaszolta, hogy ez egy Schönweberg-darab, melyet a szerző, halála előtt írt zongorára, évek óta nem megy ki a fejéből, s ha valami szépet lát, ha valami igazán megérinti, okvetlenül el kell énekelnie. Abban az időben a Készítő viszonylag termékeny korszakát élte, így ő is hamar megtanulta fütyörészni ezt az egyébként megjegyezhetetlen dallamot, sőt, néha arra riadt fel, hogy Mihály arkangyal, szárnyait szétterjesztve, ott áll a Szolnoki Művésztelep egyik műteremlakásának tetején, és trombitáján teli tüdőből fújja ugyanezt.

 

Boldogság

Már akkor is boldogok lehetünk, ha egész életünkben egy elvesztett szemüveg vak várakozásának céljai voltunk. A Készítő most ismét képei helyét nézte, bal keze a nadrágzsebében, jobbja az öve magasságában, mintha ecsetet tartana. A kimondatlanság néma eszközét. Érezte, ahogy lassan betakarja az áldott magány, mely igazából az ott megélhető állapotok közé tartozik. Némelyeknek ugyan hamarabb is sikerül megtapasztalniuk, amint egyszerre gyűrűzik a külső és a belső végtelen felé, így tartva egyensúlyban gazdája épelméjűségét, de ez csak az elmúlás gyakorlása. Magány. Az arc és a kéz magára hagyják a testet. Ami marad, csak lebegő áthidalás, pillérek nélkül.

A teremben úgy álltak egymás mellett az emberek, mint fejfák a temetőben.

Angyal, e szinte tapintható csendben a mikrofonhoz lépett, de miután azt tapasztalta, hogy már kikapcsolták, zavartan a közönség felé fordult.

Hangja a harangszón lovagolt.

Ne bánjuk, hogy egy órával ezelőtt, ez a szép este, szinte kéznyújtásnyira volt tőlünk. Ahhoz, hogy elérjük, nem kellett volna más, csak némi haszontalan idő. S felszívódni benne, akár valami ősi kalandban, mely oda visz mindenkit, ahol az eolhárfa a legszebben zeng, azután lelkünkben hazavinni e hangot, és emlékezni rá, mint a csenddé válás szent tapasztalatára, amit nem a némák vagy a bölcsek, hanem az alvajárók birtokolnak.

Emlékezni…, mondta még egyszer elérzékenyülve, s közben oly kimérten pislogott, mint egy madár. Angyalmadár.

De tartotta magát. Rögtön a megnyitó beszéd után kellett volna felszólalnia, mindenkit meghíva a szomszéd teremben előkészített fogadásra. Mindössze egy mondat. Szerényen csak ennyit vállalt az egészből.

(Achilleus és a teknősbéka: az elrugaszkodás pillanatában – alacsony start esetén az arc a földön nyugvó kéz felett van, sőt, előrébb is – csak az elméletben megtett távolság fele adott, majd annak a fele és így tovább, vagyis az elrugaszkodás, a robbanás sohasem jöhet létre. Az elindulás képtelensége. Addig senki nem mehet sehová, amíg ki nem törnek ebből a megmagyarázhatatlan körből. Azután bebizonyosodik, hogy Achilleus is, a teknősbéka is, rég úton vannak. Ez az! De vajon hogyan bizonyosodhat ez be? Hát úgy, hogy az indulás, a rajt is valahol útközben történt. Igen, a haladás folyamatos indulás. Viszont folyamatos megállás is. Jó kis átejtés. Mikor indultak el? Egyszer csak el kellett indulniuk! Kellet, hogy legyen egy első pillanat! Zénon és a Nagy Bumm!? Amikor a nyugvásból először lett mozgás. Ugyanúgy, ahogy kellet léteznie egy végtelenül rövid időnek, amit kihasználva, a képek felszívódtak a falról. Vagy fel sem kerültek a falra? Angyal a Készítőre nézett, aki a cipője orrát vizsgálta. Hiába akasztgatták őket egész éjszaka, mégsem kerültek fel? Achilleusék mégsem indultak el? Hát igaz a paradoxon?).

Angyal lehunyta a szemét és mosolygott. Akár a halhatatlanná vált műítész.

A Készítő látta mindezt, és elakadt a lélekzete. Mert akit látott, egyike volt azoknak, akiket megfestett. Angyal az egyik valaki volt, akit egyszer megfestett. Sőt: akit egyszer megfestett, Angyal volt. Pedig akkor még nem is ismerte. Az angyalokat isten küldi, a démonok maguktól is jönnek. De mindkettő mindenhol megtalálható. S amikor Angyal kinyitotta a szemét, és a Készítő látta, hogy nem tévedett, valóban Ő az, hangosan felkiáltott. Ki gondolta volna, hogy ez lesz az a hely, ahol találkozunk! Vagy mégsem ez a hely az, hanem az a festmény, mely már nincs? Ember csak ott találkozhat velük, festményeken? Mert tudni kell, hogy számukra a hely maga a mód, az idő pedig maga a tett. Ha lélek van, idő is van. Vagyis ahol idő van, ott angyalok munkálkodnak, méghozzá oly természetességgel, hogy ezzel mások létezését is lehetővé teszik. Angyal megoldotta Zénon paradoxonát, akár egy tengerészcsomót: rájött, a gyakorlatban is igaz. S úgy jött rá, hogy egy lehetetlen kiállításon üres falakkal találkozott. A maga képe helyett, saját magával.

A Készítő egy valódi világ-hálóban vergődött.

S Angyal folytatta.

Képzeletben arrafelé barangoltunk volna, ahol a mozdulatlan tisztaság és az őszinte, néma megnyilatkozások uralkodnak. S vehettük volna ezt kárpótlásnak is, cserébe múló fiatalságunkért, de nekünk, sajnos ki kellett hagynunk az utazást. Jó lett volna, ha lebegő, tiszta arcokat látunk, ha a virágzó természet elidegeníthetetlen részének érezzük magunkat, jó egészségnek örvendünk, semmink se fáj, és senki nem szól semmit. …de túl korán lepotyogó gondolatok ezek. Idő előtt elhamvadó arcok. Korán elhasznált szavak. Pontosan ezek azok a túl korán elhasznált szavak, melyek most hangzanak el, mondta. S mintha e szavak valóban elhasználódtak volna, Angyal is bizonytalanul elhallgatott, s ismét a Készítőre nézett: hová tűnt Axióma? Nem érdekli a kiállítás? Vagyis a ki-nem-állítás? Ennyire közömbös lenne? Ennyire érdektelen az iránt, ami… nincs? Hát, köztünk sincs minden a legnagyobb rendben, felelte némán a Készítő. Ütődünk ide-oda, mint dobókockák egy zuhanó dobozban. Minden dobás egyenlő eséllyel lebeg.

Szórakozottan megropogtatta az ujjait.

 

Az elöljáró

Gondi, mondta, amikor bemutatkozott. Szemben az ablakkal ültette le őket.

Boldogok, akik nem láttak, mégis hittek, mondta Jézus, mondta Gondi.

Hiszek maguknak, habár a képeket még nem láttam.

Igen, azokat nem, mondta a Készítő.

Boldogok, akik nem láttak, mégis hittek. S akik csak a szemüknek hisznek? Hogy a fenébe történhet velük is ugyanaz, vagyis, hogy boldogok? Nem megalkotni, elhitetni(!), szögezte le magában a Készítő, csak még azt nem tudta pontosan, azt hogyan kell.

A kiállításmegnyitó részleteit beszélték meg, különös tekintettel az anyagiakra, valamint a meghívandók listájára. A szél hirtelen feltámadt, a székház zászlói az ablaknak csapódtak, szemben velük zúgott a park. Angyal unicumot ivott, a karcsú pohár mintha lebegett volna finoman erezett kezében. Sosem félt a vihartól, az első égzengésre most mégis összerezzent. A vihar csak vihar, zászlók, fák, és szél nélkül – vígasztalta magát. Egy és oszthatatlan jelenség.

…ahogy a vihar is csak mint fogalmi leképzés létezik, jelentette ki Angyal immár fennhangon, ezek a festmények, amiket majd kiállítunk, az ön számára még csupán szavak. Gondi türelmesen bólogatott.

Ahogy az óceán sem só és víz, hanem pusztán mérték. Egyetemes mérték, túl esztétikán, és természetes szépségen. Mert: nem a forma, a mérték a döntő, jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Angyal. Ezt felírjuk, gondolta a Készítő. Angyal egyre jobban belemelegedett. Arcok mértékegysége vagyunk, azonkívül túlélők. Mellettünk víz, pára és jég. Bennünk is ugyanaz, gondolta a Készítő. Nem hasonlítanak, anyagukban mégis egyek, há-kettő-ó, magyarázta Angyal. Bennünk a jéghegyek, toldotta meg gondolatban a Készítő. Gondi is forgathatott valamit a fejében, mert megszólalt. Igen, vagyis az anyagi része a dolognak… A saját hőmérsékletünkhöz való feltétlen ragaszkodás, illetve, ki hány fokos, fejtegette Angyal. Minden ragaszkodás fatális. Trombitaszó. Az embert a rend tette emberré, azután meg állattá, miután másodszor is elolvadtak a jéghegyek. A materialista tömegkultúra egy nép testetlenségének idealista képzete. Tüttürü-tüttü-tűűű. Hát tessék majd ezeket a képeket megnézni, úgy, hogy közben nem gondol válságtörzsekre. Hanem arra, hogy örökké élni szabad, de csak nagyon rövid ideig.

A titkárnő behozta a kávét.

Gondinak végre sikerült a megrendezéshez szükséges összeg iránt érdeklődnie, miközben újfent feltétlen bizalmáról biztosította Angyalt és a Készítőt. Úgy ültek ott a kívülről újfent bemosolygó napfény biztatásában, mint akik most jöttek a világra, igaz, köntösben, de csillogó szemekkel. Még Gondi is.

 

A nagy Döbb

Az én szerepem, gondolta a Készítő, szobákra osztani az eget, s végtelenre tárni ablakait, melyeket Axióma jóelőre fényesre törölgetett, mindet sajátkezűleg. Az ilyen munkát még véletlenül sem bízná másra. Jól van, kukkancs ki, győződj meg, milyen a kilátás, de vigyázz, le ne verd közben azt a fehér porcelánvázát!

Porcelánvázát!?

A levegőben apró szilánkok úsztak a robbanásszerű hangot követően. Lám, bekövetkezett. A virágtartó bemozdult. Mozdulett. Felírjuk, gondolta a Készítő, miután leemelte könyökét az oszlopról, amire beszéd közben rátámaszkodott. Pillanatra felgyorsult az entrópia. Axióma villámokat szórna ha itt volna, s nem a svédasztalt vizslatná, mialatt a porcelán világegyetem lassan, forgó alakot ölt. Ha így szeretnéd folytatni, dörögné, legalább tennél úgy, mintha az eddigi teremtéseidet befejezted volna! Milyen eddigit, kérdezné ő. Még ezt sem tudod? Hát mi a férfierő? Tempósan, józanul cipelni önvalódat, plusz ajándékként engem, emelné a hangját Axióma. A teremtés helytállás! Akkorát senki sem üríthet mint saját maga, kell tehát valami plusz is, ha visszanéz az ember! Ördögi prespektíva, úgy-e?

Hogy is került oda az a váza a menny ablakába?

Megmagyarázhatatlan lelkiismeretfurdalás vett rajta erőt. S akkor vette észre, hogy már percek óta ő beszél, egyszer hangosan fel is kiáltott, s Angyal aggódó csodálkozással figyeli. A közönség is. Mire fel gyón ő itt, mindenki füle hallatára? De már nincs visszaút. A fizikus, kaján tekintetével szívja vérét, miközben a velejébe lát. Sok mindent nem tiztáztunk még, gondolta a Készítő, farkasszemet nézve vele. Például azt, ki is vagy te valójában. Én(?), kérdi amaz. Az vagyok, aki mindig észreveszi a hiányt, és azt elhiteti másokkal. A Készítőt mintha kényszerzubbonyba öltöztették volna. Micsoda? Hát csak ezért? Ezért hitte el mindenki, hogy eltűntek az arcaim? Hogy a kezeim átfestették őket? Ezért kellett az ábrázoltakat az itt jelen lévő ábrázatokkal behelyettesíteni? Mintha légüres térbe került volna, úgy fuldokolott egy saját maga által létrehozott világban. Érezte, hogy egyre mélyebben kell lélegeznie, különben menthetetlenül megfullad. Ez az egyetlen, amibe kapaszkodhat, ez a röfögésszerű hang, ez az, ami e pillanatban életben tartja, meg ez a kiállításmegnyitó amely mindjárt kezdődik, de még előtte egy kis elvonulás, szűrt fény, cigaretta. Erósz, Tanatosz. Porcelántestű női figurák szilánkjai pattogtak előtte. Ideig-óráig így maradok, gondolta.

 

Egyik tizenkilenc

Óriási festőállványok között állt, műterme közepén. Kéznyújtásnyira a hatalmas asztal, tele tubusokkal meg ecseteket áztató befőttesüvegekkel. Tudta, hogy mindez létezik, de aztán halványulni kezdett a kép, belesimult a várakozásba. Kép? Megpróbált öszpontosítani, de csak Axióma kontúrjai jelentek meg előtte vöröseslila, majd zöldeskék árnyalatban. Felhorkant. Axióma fintorgott. Mióta bújsz ily gyermeteg módon, szemlesütve előlem? Van fogalmad, milyen szánalmas vagy? A sápítozó hang egy pillanatra kibillentette egyensúlyából. Megszédült egy kicsit. Semmiség. Természetes dolog, ha huzamosabb ideig egy helyben áll az ember, méghozzá lehunyt szemmel, gondolta. Akár az a szemüveges műítész, amikor megdicsőült. Akár Angyal, amikor felismertem. De Axióma nem hagyta annyiban, minek következtében az ő fejében is ugyanaz ötlött fel: látom, nem hagyod annyiban, te lüke. A válasz nem késett. Azt mondod, amit én teszek, sziszegte megvetően Axióma. Hízelgő, egyben hiábavaló. Inkább ülj le szépen, majd hozok neked egy kis bort. Lazulj, de ugyanakkor készülj! Mire, gondolta, amikor éppen a semmihez van kedvem? És különben is, pokolba a borral. De aztán mégis leült, csak úgy, vakon, az egyik közelben álló fotelbe, és várakozott. A bor filozófiája. Kint, a csend hangjait a magányosság unalmas utcai neszezése váltotta fel. (A Sound of Silence utóhangjai, még dúdolta is – a sarki bolt közel volt, ordított a rádió). Úgy telt az idő, mintha sosem akarna véget érni. Van aki egész életében egy bolt felé igyekszik, bort venni. De itt másról van szó, gondolta. Axióma, mióta úgy hatezer évvel ezelőtt hozzá hurcolkodott, nem járt még abban a boltban. Heti bevásárlás egy városszéli hypermarketben, s ezzel kész. Ami a kis- és nagykereskedelmi szempontból generált viselkedésformákat illeti, Axióma előrehaladott kora nem jelentett maradiságot. Szegény, gondolta, már az a fényesre lakkozott fapad, mely a Batman-városra emlékeztető bevásárlóközpont Victorinox-késboltja előtt áll, már az is felismerhetné a fenekét, amint leül, hogy megpihenjen, és lehajtott fejjel, zümmögve, számot vessen arról, milyen hasznos dolgokat vásárolt, és mennyi pénzért. Annál jutányosabban nem lehet vásárolni, mint ahogyan azt Axióma teszi. Erre a legbüszkébb, s közben csak ül ott, azon a jó fenekén, azon a fényes padon.

Axióma sorsszerűen lépett az életébe. Szemrevaló, tömött-kemény, okos leányzó volt, harsány színekkel megáldva (vörös haj, zöldeskék szem), kihívó öltözetben, mégsem ordenáré. Merész középút valahol fenn, az ordenáré középutak felett. Igen, magaslesre kényszerültem, gondolta csendes elégedettséggel a Készítő, felkent királyként pillantva alá e magaslesről. Lehunyt szemei mögött mint valami malom, jótékony örvény indult forgásnak, mintha vissza akarná őt húzni saját magányába, hogy ott végső menedékre leljen, félúton kéz és arc között. S most megérkezett. A kis bolt. Egyszerre volt kívül és belül. Ha Axióma látna, azt hinné, elment az eszem, gondolta. Lábainál két kismacska játszadozott. Egyikük vörös, a másik zöldeskék. Úgy nézett rájuk, mint saját belső szerveire. Lám, ők mozgatnak engem már időtlen idők óta, s csak azért nem nőnek meg, mert egyszer megfestettem őket. Vagy nem én voltam, aki két macska volt és játszott egymással? Hirtelen zuhanni kezdett. Látta, ahogy Axióma kötéltáncosként egyensúlyoz a látóhatár kifeszített egyenesén, erre-arra billen, kezében ernyő, fején rózsaszínű kalap, arcán egészséges pír, alatta egy egész város pihen, aztán lassan ő maga lesz az egész város, csak a hátrahajtott feje látszik, s a gyönyörű nyaka-íve, ahogy imbolyogva ügyel, le ne essék, majd csak az arca, félmosoly mely egyre nő, egésszé terebélyesedik, beteríti az eget, az ég már egészen belétűnik, akárha fókuszváltás következne be közeli és távoli perspektívák között, az arcból ég lesz, ég az arc, hidegen sugárzik valami fölött, ami viszont egyre homályosabban él ott alul, beleivódik saját világnagy napjába, mindegy már, mekkora ez a napváros, mindenesetre kicsi nem lehet, ha két és fél milliárdan lakják, a tizenkilencedik század minden fényes apoteózisa egyszerre lesz kiáltvánnyá ebben a poliszban, Solaropolis, felírjuk, gondolta, vagy mégsem(?), pedig két perc múlva minden feledésbe vész, a kérdés, a gondolat, a kérdés, hogy mi is volt az a gondolat, s a gondolat, hogy elfelejtette, gondolta, ez mind benne van ebben a pozitúrában, kár az ötletért is, már a múlté, úgy ült ott, hátrabillent fejjel, szorosan csukott szájjal, arccal a lámpa felé fordulva, mint aki küszködik saját, időlegesen ráköszöntő másvilága ellen, lábainál a színorgiában játszó kismacskákkal, miért épp a tizenkilencedik század, mozdult meg a szája, de nyomban ismét összeharapta, hátha nézi valaki egy rejtett kamerán keresztül, a fizikus, egy spion, akinek semmi köze a szája szegletéből kicsorduló nyálhoz, sem a tizenkilencedik századhoz, sem a huszadikhoz, itt már mindenki a huszonegyedikre esküszik, nem baj, nincs ebben semmi, csak olyan idétlenül korszerűnek tetszik az egész, amikor kimondjuk, hogy huszonegyedik század, mintha az, aki kimondja, ezáltal besorolná magát egy haladók klubjába, na bumm, huszonegyedik, és akkor mi van, hát talán pont ezért a tizenkilencedik, miért ne, békés, jó korszak volt, monarchia, magasles, mindenki akkor élt, aki nekem igazából számít, aki még anyagában elérhető, gondolta, én meg most élek akkor, mindenkinek kell egy hely, ahol időben él, vagy még időben, tehát nem ahol, hanem amikor, mert az olyan ordenáré, valahol élni, és nem amikor, amikor kell valahol élni, ezért hát a tizenkilencedik század, megtaláltam a helyem a végén, gondolta, abban ülök itt így, boldog téboly, nézzük csak, talán szoknyaforma lesz, bokáig érő harang, már hat óra lenne(?), csinos, mondjuk halványdrapp, s fölötte mindjárt az arc, szájában egy női törzzsel, mely egyben definiálja is e divatot, és viszont, a divat is definiálja az arcot, nekünk ez az arc századok időtlenségét hozza test nélkül, azt a korszakot, amely akármikor történhetett volna, tehát akkor is, amikor valójában történt, vagyis a tizenkilencedik században, mert lehet végtelenül élni, de csak nagyon rövid ideig, így megfontolandó, melyik lesz az az élhető szakasz az egyenesen, amikor éppen él az ember, nekünk a tizenkilencedik lett, mondjuk ki, mondjuk már ki valahogy, hogy a szakasz is egyenes, ha csupán egy pont vagyunk rajta, ezt felírjuk, gondolta, de ezt sem írta fel, viszont a süppedés művészetéről jut eszembe, gondolta, hogy közben az eszméletvesztés kockázatával járó hebehurgya közérzet vehet rajtam erőt, s valóban, éppen akkor ilyen közérzet vett rajta erőt, na lám, gondolta, hogyan is fest, ha minden gondolat megvalósul, hogyan is festhetek most kívűlről, amikor minden gondolatom kiáltványként harsan, s nem utolsó sorban hogyan festhetek, hogyan festhetek le valakit, akinek minden gondolata materializálódik, s ha ez a gondolat éppen ő maga, akkor vajon hogyan festhetném le őt, amikor már úgy is ott van, vagy ha én magam volnék, gondolta, hogyan festhetném le magamat, amint magamat festem, én, mint ő, sőt, mint Te, de ebben a pillanatban, mintha Axióma hangját hallotta volna ismét, ezért nyomban visszavonta azt, hogy Te, majd később, gondolta, fogadjunk, hogy még mindig Batmanváros utcáit járja egy üveg borért, habár az az aprócska sarki bolt még bezárásig vevőért kiált, ha nem is pont Axióma után, de utánam, gondolta, féltenek engem ott, ebben a boltban, nem az áruforgalomra való tekintettel csak magam miatt, gondolta, ez az egyetlen hely talán, ahol sosem voltam öt percnél tovább, s ahol, ha kell, az egész életemet is leélem öt perc alatt, míg mások egész életükben egy sarki boltba igyekeznek egy kis borért, én meg már hányszor eljutottam oda, ezek az én öt perceim, míg a többiek előtt ott az egész, igaz, sarki bolt nélkül, de egészben, igaz, bor nélkül, de száraz-józanul, igaz… mi nélkül is? S itt úgy érezte, elfogynak a válaszai. Teste finoman billegni kezdett, akár a lelki szegényeké, akik önringatással szeretnének pótolni egy számukra pótolhatatlan hiányt, az utolsó választ, ám ekkor megérezte a vállán a kezet, a nyugtató s egyben ébresztő érintést.

Angyal állt ott szorosan mellette, szinte fölötte, s szelíden szólongatta. A hang egészen messziről indult, ki tudja, hányadik századból, de makacsul közeledett, egy teljesen hétköznapi időutazáson át.

Művész úr, a megnyitó!

 

 

 

 

Prózai idézetek: Czeszlaw Milosz, Jacques Derrida, Angelus Silesius, Várkonyi Nándor, valamint Emmanuel Swedenborg műveiből.