Elhangzott Verebes György a Test pillérei című kiállításának megnyitóján 2016. április 21-én a Semmelweis Szalonban, Budapesten
Képekről, szavakkal. Verebes György képeiről, nem elfogulatlan szavakkal. Ismerve kézmozdulatokat, eszmét, napszakot éj-szakot, hogy mikor, s miként festhette ezeket a képeket. Vagy mégsem arcok, kezek, festmények ezek? Lehet, hogy kinyilatkoztatások, jelek, időtlenségbe fagyó történetek. Kivetülései a szenvedhetetlennek. Liturgiájukban felmutatható megtestesülései a szent-közelinek. A nem akarás közelítésének manifesztumai, melyből sem testi vágy, sem szövettani ismeret nem táplálkozhat. E látnivalók esetében csupán a szemet nyitogató, kíváncsi gesztus az, ami művészeti kérdéseket tesz, tehet fel. Miként lehet arcokkal szembesülni úgy, hogy azok tekintet nélkül is visszanézzenek ránk? És ha már ezek az arcok istenien személytelenek, akkor ezt a személytelenséget hogyan fogadhatjuk el? Mint egyénre szabott nihilt? Vagy pontosan ez kell a szembesüléshez? A személytelenségben való megmártózás szentsége? Mi kell ahhoz, hogy kilépve e teremből, holnap is elfogadhassuk a magasabbrendű számvetés híján önmagát molekulákra bontó ember szilánk-bizonyosságát?
Motoszkál bennem egy gondolat, miszerint Verebes György nem festő, hanem megfestő. Nem absztrakt képek alkotója, hanem azokat az adott dolgokat festői módszerekkel ábrázoló ember, akinek ezen dolgok által inspirált belső léthelyzetei hozzák a megfestés ingerenciáját. A munka már csak modellezése egy eszme felmutatásának. A kivételesek számára előíratott az, hogy a felettük elsuhanót, vagy a bennük rejtőzködőt, a maguk módján „lefényképezzék”. Ez mindig a megfeszítés és megfeszítettség rítusával jár, mégis vigasztalónak tűnik akkor, amikor az ecsetvégből megszülető, vászonra vitt arc, egy örök pillanatra felénk fordul. Egy arc. Úgy tűnik, ilyenkor a legkiszolgáltatottabb, hisz nem rejt titkot, de ő maga a titok. Másrészt, mintha arra várna, hogy könnyű legyen elbánni vele, még akkor is, ha tudja, megfesthetősége igen nagy gondot okozott az őt megismerni kívánó festőnek, hiszen a szemek mögé rejtett látást láthatóvá kellett tenni. Repülni a röpképtelen és ráadásul kihalt dodómadárral, kapaszkodva annak kurta szárnyaiba, mialatt odalenn, szavatosságukat vesztett fajok és múmiává érett alakok hirdetik evolúciós múltunkat.
Kihalófélben az értelem, a rá való emlékezés viszont, mindig jelenidejű. Azzá teszik az itt kiállított képek is, kivetülései néhány általuk felidézett hősi maradványnak. Ezeken a festményeken az ember szeretete van jelen. A nézés befelé irányul, s onnan vissza ki, de ez a kivetülés már a nézőé. Tessék csak nézni, mi által lelhet fényre egy szemhunyó arc. A kérdés, ezen túl, már nem festészeti. Sőt: a kérdés, ezen túl, már nem kérdés. Halk manifesztum, vakon láttatás. (Vakond-láttatás, ahogy a mélyre ásás az állat esetében triviálisnak tűnhet. De: igazság). Az arcok igazsága a szellem igazsága. A facies törvénye ez, anélkül, hogy a pillantásra szükség volna. Anélkül, hogy arra az igazolásra szükség volna, ami maga a lélek. Mert az emberi arc, valójában egy olyan látnivaló, mely önmagában viseli az eszmétlenség igazságát. A lélekét. Önmagáért való. Az arc nem eszme, de annak alakja. Ős-eszme. Az arc az emberen való látnivalók halmazának gyújtópontja, amit még nem perzselt meg a személyesség tekintete. A világ miniatűr domborműve, hajlataiban, ráncaiban a pornak nevezett anyaggal.
És ezt a port a kéz szórja. A manus, a pedes superior. Nem cipel testsúlyt, ahogy a lábak, hanem a testtől elérhető távolságban lévő dolgokat gyűjti be az arcnak. Tárgyakkal szembesíti az arcot, felmutatván neki azokat. Csak kezeket festeni test nélkül annyi, mint arcokat ábrázolni tekintet nélkül. A viszonylagosságból kiragadva, a kéz morfológiája ugyanúgy esztétikummá válik, ahogy az arc az emberi testen való látnivalók gyújtópontja lesz. A kéz és arc közötti feszülésben pedig, láthatatlanul, ott van maga az ember, amint kénytelen áthidalni az önmagát jelentő szakadékot. A tekintet személyt teremt, a kar pedig megfogható tárgyakat a kéz számára. Ezek nélkül az emberi való időtlenségéig zuhanunk. Az arché, a mindent megelőző jelenlét ma már csak szavakban létezik, mégis valósnak tűnik. Azért, mert elgondolva és kimondva, a lehunyt tekintet és az erőkart nélkülöző kéz, a hiány fogalmát még nem ismerve, egyszer csak, az emberi céltalanságot, metaforaszerűen a testtel, az anyagban is mérhető hittel tölti ki. E festményeken tehát, a test hite látható. De, mert a hit közvetlenül ábrázolhatatlan, itt és most, csak pilléreire támaszkodhat: arcokra és kezekre.