Nos hát, itt vagy, kedves barátom, túl megannyi alkonyon és pirkadaton, induláson és átkelésen – telepedj ide mellém! A tea amit az imént kitöltöttem, még meleg, kortyolj belőle bátran, aztán nyújtóztasd ki az úttól elfáradt tagjaidat és szippants egyet a vízipipából…igen, igen, mintha csak sohasem mozdultál volna el erről a helyről, vagy inkább, mintha soha nem is érkeztél volna ide. Aztán, ha elnyugtattad a tested, és a gondolatokat szabadon engedted az emlékek legelőjén, pihentesd el a szemed a horizonton, én pedig átveszem tőled fáradt látásodat és meghintem az eljövendő idők nektárjával. Találkoztál Velük, tudom. Láttad Őket, és nem tudod hogy láthattak-e téged. Hidd el, avatott szem felismeri az avatott szemet. Láttad, amint ott vonultak fényben, csendben, méltóságban és alázatban, buján és szikáran, hatalmasan és törékenyen, együtt és egyedül, sziklamagányban egymás mellett, öröktőlfogva mozdulatlan vonulásban, és te nézted őket és mozdultál feléjük, holott csak elmozdulni szerettél volna, innen el, bárhová, csak el tőlük, azoktól, akikhez minden elmozdulással csak közelebb kerülhetsz, de oda ahol ők vannak soha nem juthatsz ,vagy méginkább
sohaSEM, legalábbis amíg TE vagy és ÖK vannak, mert amíg te csak ITT lehetsz, addig neked ők csak Ott lehetnek, bárhol, ahol minden ott lehet, csak éppen az ITT nem. És ezért, igen: láttad őket, de mégsem találkoztál velük, mert az lehetetlen, mert ami számodra az idő, az számukra a tér, hiszen a vonulásuk, a fenséges mozdulatlan vonulás csak így lehetséges.
Van valahol, kell lennie egy időnek, ahol ők nincsenek. Emlékszem. Látom magam előtt a termet, a fehér falakat, a lépcsőt és a tetőablakon át az eget. Középen furcsa háromlábú állvány, majdnem vállmagasságig ér, a tetején kör alakú lappal. A szemközti fal mellett szép sorban szürke csomagok, szögletesek. Talán valami építőanyag, mondom így magamban, miközben a saját lépteim kongását figyelem. Üresség van. Valaki nincs. Valaki nincs ITT.
. Óvatosan széttekintesz, majd lassan a fejed is körbefordítod. Talán most. A tapintható hiányban láthatóvá válik az egyedüllét. Lehajolsz, ujjad nedves agyagot markol, a tetőablakon át fényharang ereszkedik alá, na igen, az agyagból szobor lesz, mondom így magamban, kint ajtó nyikordul, arra gondolsz, most osont ki az egyedüllét. A fényharang félrebillen, majd megtelepszik a bejáraton. A bejárat nyitva. És most tudod, hogy minden itt van. Minden itt van, ahol ők nincsenek. Erre emlékezz, ifjú barátom, a nyitott ajtóra, a fényre és az agyagra az ujjaid között. Most elérheted őket, mert ez az, amikor nincsenek. Látni fogod, ahogy majd valamikor réges régen két folyó találkozásánál ajtó nyílik, a beszűrődő fényben törékeny alak, ősz haja kontyban, apró kutyára mosolyog. És vonulnak a többiek is mindahányan sorban és egymás mellett, arcaikkal, neveikkel, életükkel és veled, Most eléjük kuporodhatsz, föléjük magasodhatsz és megérintheted földből gyúrt szellemarcukat, mert mostantól látni fogod őket, mostantól csak őket fogod látni mindenütt. Szántóföldeken és pályaudvarokon,
Folyók mélyén és a szobád íróasztalán, gazdagságban és dicsőségben, törötten és megfeszítve, lobogva, süvítve és tátongón…. és nyakkendősen mosolyogva a tükörben.
És most ürítsd ki a poharad, mozgasd meg a tested és készülődj az indulásra, mert lassan hűvösre fordul az idő, sok még a tennivaló és én is fázom kissé. Ha szélben jársz, hajtsd le kicsit a fejed, mert egyre gyengébben látok, ha könnybe lábad a szemed.