Pálágyi Edit cikke a Szabad Föld című hetilapban jelent meg 2017. április 13-án
MÁGIKUS HELYNEK TARTJÁK a Szolnoki Művésztelepet, amely a vár helyén áll. Hazánk legrégibb, 1902-ben alapított, ma is működő művésztelepe kiérdemelte a Magyar Örökség Díjat. Az ott élő alkotók egyesületük révén is bekapcsolódtak az ország művészeti vérkeringésébe. Bekopogtunk a műtermeikbe.
Bevallom, a Szolnoki Művésztelephez diákkori emlékek fűznek. Az 1970-es évek végén elfogódottan léptem be a kapun, s a művészet szentélyeit a nyüzsgő várostól elválasztó kerten át lépdeltem az akkor még itt élő Bokros László festőművész műterme felé. Délutánonként ott rajzolgattam a hokedlis csendéletet – nem túl nagy sikerrel. A terpentinillat azonban ma is nosztalgiát ébreszt bennem.
Hasonló emlékeket idéz Pogány Gábor Benő szobrászművész is, aki tősgyökeres szolnoki, és tucatnyinál több szobra, illetve domborműve díszíti a város köztereit. Gyerekkorában itt játszott a művésztelep ma is vadregényes „tündérkertjében”, míg az édesapja a festővel sakkozott.
– Életemben akkor láttam először műtermet, s úgy megragadott Bokros László és keramikus felesége világa, hogy megfogadtam, magam is itt és így szeretnék élni. Tanulmányaim után visszatértem Szolnokra, és mit ad isten, éppen azt a műtermet kaptam meg, mivel ők addigra elköltöztek. Azt se bántam, hogy csak a saját felelősségemre használhatom, mert penészedett a fal, mállott a vakolat. Egy fiatal művésznek ez is maga volt a mennyország.
Mi adja a hely varázsát? Pogány Gábor Benő elmereng rajta.
– Az egykori szolnoki vár területén vagyunk, történelmi helyszínen, részben ez adja a hely kisugárzását. A művésztelep történetét, a nagy elődök örökségét, beleértve a festő Aba-Novák Vilmos életművét, már szobrászhallgatóként betéve ismertem. Amikor ideköltöztem, ez egy zárt világ volt, az idős művészek tekintélye mindenekfelett állt, a régimódi hangulat belengett mindent. A látogatókat tábla fogadta: Idegeneknek belépni tilos! Ez a tiltás bevésődött minden szolnokiba. Hozzuk vissza a művésztelep régi fényét, ez volt a célunk 2002-ben, amikor száz év után újraalakítottuk a Szolnoki Művészeti Egyesületet, amelynek első művész elnöke lehettem. Szerettük volna, ha a hely újra megtelik élettel. A vérfrissítés érdekében bevezettük, hogy az új művészek határozott időre pályázhassanak ide, és külföldi alkotók is megfordulnak itt. Egyúttal kitártuk a kapukat. Ezzel kivívtuk, hogy a szolnokiak ránk köszönnek az utcán, és így közelebb hoztuk hozzájuk a művészetet is.
A telepen létrehozták a Kert Galériát, amely mára az ország egyik legkeresettebb kiállítóhelye, presztízst jelent itt bemutatkozni. Egy kiállításmegnyitóból valódi népünnepélyt tudnak varázsolni, olyan „kultúrbulit”, amilyenre nem csupán a „beavatottak” kíváncsiak. A két világháború közt garden partyn vonult fel itt a művészvilág, s ezt a szokást felelevenítették: akár ezren is összegyűlnek egy szép nyári estén.
Ez pedig nem kis dolog!
A hagyomány megújítására esküszik Verebes György festőművész, a telep művészeti vezetője, aki nemrégiben kapott Munkácsy-díjat. Az Alvó titánok című, több képből álló ciklusa, amelyért a díjat kapta, Szolnokon készült, és úgy érzi, a művésztelep szellemisége, alkotói légköre is hozzájárult az eredményhez. A művészet valóban életforma és alapállás számára, szinte részletkérdés, hogy ecsetet ragad, zenél vagy épp az írásaival igyekszik kifejezni magát.
– A művészet több mint szakma, bár ez a kívülálló számára érthetetlennek és érinthetetlennek tűnhet. A művész az ősi tudás közvetítője, s mint ilyen, az ember legmélyebb valóját mozgatja meg. Hiszek benne, hogy az igazi művészet képes a befogadót kicsit jobbá, tisztábbá, átlátszóbbá tenni.
Más kérdés, megbecsüli-e ma a társadalom a képzőművészeit…
A festőművész idéz egy kutatást: csupán százból egy honfitársunk foglalkozik valamilyen módon a kortárs képzőművészettel. Ezen egy százaléknak a kétharmada maga is alkotó vagy olyasvalaki, akinek ez a hivatása, például művészettörténész. A maradék egyharmad fordul meg a kortárs kiállításokon. A művészek egy része kétségbeesett gesztusokat tesz, hogy felkeltse a közönség érdeklődését, és eladható művet készítsen. Más részük viszont daccal reagál, és kínosan ügyel arra, hogy a műve véletlenül se legyen szép és tetszetős, mondván: az már nem lehet értékes, ami a nagyközönségnek tetszik. – Mi közöm nekem ehhez?! – kérdezheti az átlagember, akinek nincs pénze drága képekre.
Sokan kérkednek is azzal, hogy „hiányoztak rajzórán”, s ők bizony egy nyulat se képesek lerajzolni. Holott a képzőművészet a vizuális kultúránk csúcsa, és az egész környezetünket meghatározza, hogy mit látunk szépnek, csúnyának, ízlésesnek vagy épp giccsesnek.
ÉLETFOGYTIG TARTÓ ÁLLAPOT. „Sokszor festettünk kinn a szabadban, álmodni sem lehetett szebb helyszínt, mint amilyen a 60 évvel ezelőtti Szolnok volt. Akármerre fordultam, ezernyi, vászonra kívánkozó gyönyörűséget láttam. A táj és a régi, falusias Tabán a világ csodája volt, de megfestettem a Zagyván kifeszített halászhálókat is, amikben halak ficánkoltak” – meséli Fazekas Magdolna, aki szintén festőművész férjével, Meggyes Lászlóval friss házasként költözött a művésztelepre 1958-ban. Ma már egyedül él, ő itt a legrégibb lakó. Műtermében nem csupán a saját képeit őrzi, de néhai férje és fiatalon meghalt, képzőművész fia alkotásait is. „Gyakran kérdezik tőlem, hogy túl a nyolcvanon festegetek-e még. Bosszant ez a kérdés, hiszen a lélek nem öregszik, csak a test. Én festek ma is, hiszen a művészt, amíg egészséges, mindig megragadja valami. Ez életfogytig tartó állapot.”
VIZEKKEL KÖRÜLÖLELVE. Nem élik meg száműzetésnek a fővároshoz ezer szállal kötődők sem a nyugalmasabb szolnoki létet. Szabó György Munkácsy-díjas szobrászművész még dolgozott olyan budapesti pinceműteremben, ahonnan rögtön a forgalmas utcára lépett. „Van a művésztelepnek egy olyan aurája, amelyben jó létezni. Együtt élünk a természettel, szinte mágikus ereje van ennek a vizekkel körülölelt helynek. Bizonyára akadnak a kertben fák, amelyek végigélték a telep 115 évét” – mondja a szobrász, aki pályáját azzal kezdte, hogy kőfaragóinasnak állt, később Somogyi Józseftől tanulhatott a főiskolán. Fémből készült szobrai, amelyektől zsúfolt a műterem, különleges atmoszférát teremtenek. Az egyiptomi sírok „hírvivőihez” hasonlatos kis figurái egy-egy magas oszlopon állnak. A szoboralakok éppúgy egyensúlyoznak ott, akárcsak az ember az ellene és mellette ható erők közt.
FEGYVERÉT ECSETRE CSERÉLTE Mit üzen a „művészkolónia” története? Dr. Egri Mária művészettörténész szerint a kezdeteket August Pettenkofen, egy osztrák katonatiszt jelentette az 1800-as években, aki a fegyverét ecsetre cserélte, s miután bekvártélyozta magát az alföldi mezővárosba, színpompás képein cigány tanyákat, ekhós szekereket, vásárokat örökített meg. Később több neves festő, így például Mednyánszky László alkotott itt. A telep alapítását tizenegy alkotó kérvényezte, akik 1901-ben egyesületet hoztak létre, s már a következő év nyarára lelkes felajánlásokból felépült 12 műterem. A bohém művészek számára az együttélés szabályait aprólékosan rögzítették. Többek közt Fényes Adolf, Aba-Novák Vilmos, Bernáth Aurél és a keramikus Kovács Margit is dolgozott itt. Most a riportban megszólalókon kívül Soosur Georgius festő, Révi Norbert, Hangay-Szabó László és Baráth Fábián szobrászművészek alkotnak Szolnokon. A tervek szerint még idén átmenetileg költözni kényszerülnek, de ezt nem bánják. A lakószárnyakat ugyanis felújítják, és egyúttal megújul a környék, a várkerület, amely nagyobb szerepet kap Szolnok turisztikai kínálatában – tudjuk meg Verebes-Nagy Edittől, a művésztelep irodavezetőjétől. Az alkotáshoz szükséges csendet, nyugalmat megőrzik, de próbálnak több látogatót vonzani. Külön kiállítóhely, látogatóközpont épül, és sétánnyal, tanösvénnyel kapcsolódik majd a telep a város egyéb látványosságaihoz, így a már működő repülőmúzeumhoz, a Reptárhoz.
MINDENNAP EGY VONÁS. A festőszer illata és a sarkokban berendezett csendélet, koponya egy üveg egri bikavér társaságában – már ez hamisítatlan műteremhangulatot teremt. Akad olyan piktor, akit csak ritkán ragad el az ihlet, s akkor három napon át lázasan fest. Király György azonban a módszeresség híve, ő naponta ecsetet ragad. Kis megszakításokkal nyolc éve él a művésztelepen, és állítja: itt vált belőle Festő, így, nagybetűvel. Igaz, szükségét érzi, hogy világot lásson, eljusson például Berlinbe vagy más német városokba, ahol nem csupán feltöltődik a pezsgő kulturális életben, de több képe is gazdára talál külföldi gyűjtőknél. Hogy miért tér mindig haza, arról így beszél: „Festő nem lehet meg saját műterem nélkül, próbáltam bérelt lakásban dolgozni, de nem ment. Olyan térre vágytam, ahol nincs más jelen, és ahol muszáj szembenéznem azzal, hogy merre vezet a művészi utam. Igaz, itt sem kopog be senki a szomszédból, hogy hol van már a kép, amit ígértem. Védelmet ad és inspirál mégis a szakmai közeg. Van egy láthatatlan húzóereje annak, hogy a Szolnoki Művésztelepen alkothatunk.”