Dr. Hóvári János írása a Magyar Napló 2017. júniusi számában jelent meg
Verebes György a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb festőművésze. Maga is vallja, hogy nem érdeklik trendek és divatok: nem kíván igazodni egyetlen irányzathoz sem. Számára a festészet asaját gondolat- és érzelemvilágának kivetítése a vászonra szellemi és tehetségbeli képességeinek segítségével. Művészetében az ihlet, a sajátos pillanat kínzó gyönyöre felülír minden mást. Ars poeticája szerint a művészet elsődlegesen nem a bennünk lévő tudásról és racionalitásról szól, hanem mindarról, ami azon túl van, egy adott pillanatban a személyiségből kiárad − ettől egyedi és hiteles.Verebes György a bácskai Zentán született 1965-ben, a képzőművészeti főiskolát már Budapesten végezte. Közel két évtizedes budapesti élet után, 2002-ben Szolnokra került, és 2003 óta az ottani művésztelep vezetője. De megmaradt zentainak. Nemcsak azért, mert neves orvos szülei a délvidéki városban élnek, hanem a Tisza is odaköti (régebbről és személyiségformálóbban, mint Szolnokon); örül, ha látja a zentai ódon kapualjakat, ha találkozik ottani régi barátaival, mert Zenta nemcsak az övé, hanem ő maga a két lábon járó zentaiság. Az elmúlt két-három évtizede ingázás volt Budapest, Szolnok és szülővárosa között. Ezt jó kedvvel és odaadóan tette és teszi, s ebben testvére, Verebes Ernő, aki dramaturg és irodalmár, hű társa. Verebes György sokoldalúan képzett művész. Nemcsak jó festő és grafikus, hanem kiváló zenész, remek irodalmár is. Olyan ember, aki az összművészetiség fáradhatatlan harcosa, de mindig felhívja a figyelmet arra is, hogy az egyes művészeti ágak kifejezési eszközrendszere egymástól eltérő. Maga is szívesen kirándul az egyik területről a másikra. Verebes György ebben az évben kapott eddigi festészeti életművének elismeréséért Munkácsy Mihály-díjat.
Saját bevallása szerint sokáig kereste képzőművészeti útját. Szakítani kívánt korai korszakával: a középkor világát felidéző formáival és színeivel. Mélyebbre kívánt menni az elmúló időben, az egyetemességben, de az emberi szellem mélységeiben is: talán a velünk és bennünk élő tudatalatti világa felé akart fordulni. Saját útját, Szolnokra költözése előtt, a Kecskeméti Alkotóházban találta meg: a műteremház veretes kopottságában találkozott a titánokkal, akik azóta is vele élnek, s velük (általuk) találta meg új (és máig kiható) formai−tartalmi nyelvét. Ez az új művészi világ egyszerre ikonikus, misztikus és mágikus. Verebes György egyetemességre törekszik, és vele együtt talán az ikonfestői elfeledhetőségre is: mert hitvallása szerint a mű a legfontosabb! De ez számára szerencsére elérhetetlen, mert ebben gátja saját személyisége, intellektuális mélysége, tehetsége, ihletettsége és sziszifuszi küzdőereje. Verebes György természetesen csak a szellemi−lelki percepciót illetően ikonikus. Képeiből mélység, hit és gondolat sugárzik, de nem vágja a szemünkbe, hogy pontosan mi: a narráció sejtelmes homályban marad. Éppúgy, mint az Istenszülő Szűz Máriát vagy Jézus Krisztust készítő bizánci mozaikmesterek, a szemlélőre bízza, hogy ki, mit olvas ki a műből (az ikonból). Képei esztétikailag azonban nem ikonok, hanem remek festmények, amelyeknek egyszerre van térszerkezeti−színvilági valós és illuzórikus hatása. Verebes György titánábrázolásai magukban hordozzák nemcsak a mitikust, hanem a misztikust is. Mivel nem egy-egy jól ismert titánt vagy titaniszt fest, a valódi mondandó homályban marad. Éppúgy, mint a preraffaelita reneszánsz korai mestereinél. Mint Simone Martini (1284 k. − 1344) az Assisiben lévő Szent Ferenc-bazilika Szent Márton-kápolnájában készített freskóin − többek között − a magyar szenteket jelenítette meg: Szent Erzsébet szomorú, de nem tudjuk miért; Szent Margiton látjuk, gondolkodik, de nem tudjuk, hogy min; Szent Imre pedig csak előre néz, de nem tudjuk, hova tart. Martini és Giotto, valamint számos kortársuk áttörték a bizánci művészet falait, de nem szakadtak el a művészet körüli misztikától: a quattrocento, tudjuk, ezen túlment, s ezzel előkészítette Raffaello korának míves narratív festészetét. Verebes Györgyhöz, aki a remek olasz medievista Umberto Eco könyveinek szakavatott olvasója, közel állt a trecento gondolatvilága, Dante Isteni színjátéka. Én úgy látom, hogy titánkorszakának egyik forrásvidéke, akár tudattalanul is, a trecento őszintesége, félelme attól, nehogy a részletek elleplezzék azt, hogy készek vagyunk elfogadni a transzcendens misztikumot, még akkor is, ha nem értjük. Verebes titánsorozata mágikus is. A mágia jövőt fürkésző és azt befolyásolni kívánó világ. Ki ne akarná, hogy az alvó titán jól álmodjon, és utána jót tegyen? Ezzel még akkor is így vagyunk, ha tudjuk: vannak tartaroszi, rossz titánok is, akik sohasem fognak jót tenni. De a mágia, hátha még rajtuk is segít!
A görög mitológiai titánjai és titániszai (Uranosz és Gaia gyermekei, valamint azok leszármazottjai, akik között vannak jók és rosszak egyaránt), a görög istenek bukott második nemzedéke, akiket (többségüket) Zeusz kizárt az Olümposz fenséges világából, pedig ők hozták el a képességeket az emberek közé, s tették őket ezáltal többé. Bukásuk ellenére is halhatatlanok, s még kínjaik között sem érzik az időt, de a halál drámáját sem. Időtlen időkig képesek várni a szabadulást, hogy majd Zeusz ellenében azt tegyék, amit akarnak: jót és rosszat − vagy épp a semmit. Ez talán a legemberibb a titánokban. De ezáltal alkalmasak arra is, hogy a művészetben a küzdő ember misztikus és mágikus szimbólumai legyenek: az emberi vágyaknak és álmoknak, de a titkoknak is: vannak-e még tarsolyukban kibontatlan Pandóra-szelencék? A titánok világának mítoszai, amelynek megvannak a keleti és germán mitológiabeli párhuzamai is, olyan egyetemes bölcsességekről szólnak, amelyek az emberiség ősi történelmének máig nyúló tartóoszlopai: ösztöneinkről, csalfaságainkról, hitünkről és hitetlenségeinkről, hűségünkről és árulásainkról, szeretetünkről és gyűlöletünkről, s nem kevésbé halálfélelmünkről. „A küzdelem – vallja Verebes György – a titánok álma. Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.” Az emberiségben lévő mélység tehát nem más, mint a madáchi „küzdés maga”. Küzdelem az életért, a boldogságért, a tudásért, a szerelemért − és még ki tudja miért. A kecskeméti műtermi félhomályban ilyen tartalommal jelent meg Verebes Györgynek az első titáni arc; ezt követően pedig a titáni kezek, néha testrészek is, de sohasem az egész titán, az egyéniséggel rendelkező titán, mint ahogyan azt, a művészettörténet számos remek alkotásán egyébként láthatjuk. Verebes művész úr titánjainak szeme mindig csukott. Így személytelenek, mert a személyiséget a szem adja. Nem tudjuk – vallja Verebes György -, hogy azért csukott-e a szemük, mert már láttak, s mindent tudnak; vagy azért, mert még sohasem nyitották ki szemük, s amolyan örök alvók vagy alvajárók. Így a titánarcok közvetlenül nem közölnek semmit: a szemlélőnek kell kitalálnia, miről is szólhatnak. Verebes György többször is úgy nyilatkozott, maga sem tudja, hogy némely titánja miről is mesél, de többeket elmondása szerint jól ismer: tudja, hogy náluk a csukott szem mit takar. Az ihlet, amely hatására képei készültek és készülnek a szolnoki hajnalokon, néha csak a formát határozza meg, a tartalmat pedig gyakran ködben hagyja. Így a titánsorozat képei is rendre mások. A régebbi képeihez való (festékkel és ecsettel történő) visszatérések olyan megvilágosodások, amelyek során valami misztikus és mágikus erő vezeti kezét és irányítja szemét: a kép változik és néha új tartalmat kap. A Művész visszafogott színekkel, rafinált fénymozgásokkal és árnyékokkal megélénkített testrészei sejtelmesen, valaminő megnevezhetetlen állapotra utalnak. A befogadóban keltett érzelmi hatás mellett kiérződik az alkotó átszellemült lénye is.
Titánjai hatalmas szobrok (egyes filológusok szerint a görög hiedelemvilágban is „fehér agyagemberek voltak, nevük is ezt jelenti), amelyekből csak egy-egy testrész látszik. A művész első titános korszakában többnyire a fej, a másodikban pedig inkább a kéz. A váltás oka: a kéz legalább annyira a lélek tükre, mint a szem. A kézből azonban nem lehet egyértelműen a személyiségre következtetni, így az továbbra is homályban marad. Verebes György a kézképeknek tudatosan adta a „mudra” nevet, amely a buddhista (jóga) ikonográfiában a kéztartások összességét jelöli. Az indiai bölcselet szerint minden kézmozdulatnak megvan a maga története. Vannak olyan értők, akiknek ez nyitott könyv; a legtöbb embernek azonban örök talány.
Verebes György művészete arról is szól, hogy helytől és időtől függetlenül mennyire magunkban hordozzuk az egyetemes kultúrát. Mennyire magától értetődő, hogy ha lebontjuk a kultúrák külső borító anyagát, felsejlik az ősi. A nemzeti, sőt a népi kultúrák is magukban hordozzák − öntudatlanul is − a klasszikus antikvitást. De ahhoz, hogy ez előjöjjön: az alkotónak szabaddá kell tennie magát a rá rakott iskolai és művészetpolitikai, valamint társadalmi művészetpercepciós elvárásoktól. Önmaga felé kell fordulnia: évekig a nagy, sötét, kerek erdőt járnia. Ha a művész ezt meri vállalni, s ehhez kellő tehetsége és kitartása is van, szinte önmagától kanyarodik vissza az egyetemesség időtlen formáihoz és tartalmaihoz, persze csak akkor, ha ebben az ihlet is segíti. Verebes György szerencsés: megadatott neki az isteni kegyelem, hogy megtalálja azt a pillanatot (vagy kiszenvedje azt), amikor egyéni útjára ráléphetett. Ez nem csupán megnyugvást, új erőt, hanem örömet is adott neki. Kívánok neki sok olyan hajnalt, amikor úgy érzi magát, hogy becsukott szemmel is látja a színeket, s ecsetjének mozgását pedig valami belső erő vezérli; agytekervényeinek racionális−korrigáló idegszálai pedig meghatódottan figyelik, hogy a kép miként festi magát. Vagy a titánok, átívelve évezredeken, maguk vezetik kezét, hogy a 21. században is nyomot hagyjanak maguk után: ha nem tetteikkel, akkor legalább álmaikkal és gesztusaikkal. Valamiképp a titánok mítosza is arról szól, mint az elmúlt 500 év magyar történelme és abból levonható tanulsága: Devictis vincit (A legyőzött győz). Persze csak akkor, ha van akarat, büszkeség, tehetség és szorgalom. A titánok alvása pedig nem a vég, hanem a felkészülés a jövő küzdelmeire! De jó lenne, ha napjaink magyarsága végre ráébredne erre. Verebes György titánsorozata nem csupán művészi kapcsolat a bennünk is lakozó őserőkkel, hanem a magyarság jelenlegi létének is remek allegorikus megragadása.