Tóth Lívia Verebes Györggyel késztett interjúja a Hét Nap című vajdasági magyar hetilap 2017. november 6-i, LXXII. évfolyam 44. számában jelent meg

A festészeti tevékenységén túl zenével foglalkozik, publikál, és rendszeresen nyit meg kiállításokat. Szellemi atyja és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak, nemrégiben a Magyar Festészet Napja Alapítvány új elnökévé választották. Az idén, több más elismerés mellett, Munkácsy Mihály-díjban részesült.

Mivel nemrég volt a magyar festészet napja, beszélgetésünket ezzel a témával kezdtük.

— A magyar festészet napja szakmai kezdeményezés, ötletgazdája Bráda Tibor festőművész volt. Ünnepéül október 18-át, Szent Lukács napját választották, aki többek között a festők védőszentje is. A képzőművészetet manapság rengeteg módon lehet művelni, ennek a tevékenységnek a legnagyobb része a virtuális térben játszódik le. Van média-, projekt- és dizájnművészet, viszont ezek egyikének sincs valódi, tárgyi hordozója. A festmény olyan tárgy, amelynek saját mágiája, sugártere van, minden, amit az ember a teljes lényével — beleértve a keze munkáját is — készít, annak szükségszerűen kell hogy legyen mágiája. Ezt nagyon jól tudják azok, akik értékelik a régi bútorokat, melyek magukba szívták, illetve kisugározzák a lakásba az érintéseknek és az időnek az erejét. A festményt sem helyettesítheti, pótolhatja semmiféle reprodukció, monitor vagy virtuális valóság. A magyar festészet napja nem a művészek vagy a közönség ünnepe, elsősorban még csak nem is a műtárgyé, hanem azé az erőé, amely a műtárgy és a befogadó között lebeg valahol a térben, mint egy energiamező, és jobbá, szerencsésebbé, megértőbbé teszi a közösségeinket, a társadalmunkat, valamint saját magunkat is.

* Az alapítvány elnöki tisztsége csak egy társadalmi feladat, emellett számos más munkát is végzel az alkotóközösségért, ahova tartozol. A művészemberek általában húzódoznak az ilyesfajta tevékenységektől, te miért érezted fontosnak a felvállalását?

— Ezek a megbízások valahogy rárakódnak az emberre, és én nem szeretem elhárítani a feladatokat. Felelősségteljesnek tartom magam, igyekszem mindenben a legjobbat nyújtani. Számomra is meglepő módon bebizonyosodott, hogy kiváló szervezőkészségem van. Ez akkor kezdett kikristályosodni, amikor a szolnoki művésztelepre kerültem, ahol a munkaköröm elsősorban a szervezés lett. Mindezt igyekszem úgy végezni, hogy ne menjen az alkotómunkám rovására, hanem a kettő kiegészítse, erősítse egymást. Idővel az ember saját maga meg a környezete számára is szeretné visszaigazolni, hogy ő eredetileg alkotóművész, éppen ezért fontos számomra, hogy az idén két, különösen fontos szakmai elismerést is nyertem. Az egyik a Munkácsy-díj volt, a másikat pedig a Vásárhelyi Őszi Tárlaton kaptam, melyen a Magyar Művészeti Akadémia nekem ítélte oda a különdíját.

* A festészet mellett zenélsz és rendszeresen publikálsz is.

Az Eső című Jász-Nagykun-Szolnok megyei irodalmi lap szerkesztőbizottságának vagyok a tagja, az újság képzőművészeti szegmenséért felelek, a megjelenő illusztrációkat szervezem, és a lapterv is nagyjából az én nevemhez köthető. Viszonylag rendszeresen publikálok írásokat, részben ezekkel az illusztrációkkal, részben az általános képzőművészeti témakörökkel kapcsolatban. Ezek a szövegek már elég szépen összegyűltek, elképzelhető, hogy nemsokára egy kötetben is megjelenhetnek. A zene ennél intenzívebben van jelen az életemben, habár állandó, stabil zenekarom ebben a pillanatban nincs, ami most rendben is van, mert annyira megsokasodtak a teendőim, hogy nehéz lenne a próbákat összeegyeztetni. Viszont rendszeresen fellépek, akár szólóban, akár a bátyámmal közösen, vagy különféle formációkban. Ezek már kevésbé klubzenélések, sokkal inkább kamarakoncertek, a műfajuk valahol a komolyzene, a jazz és az etnozene határán mozog.

* Egyetlen interjú sem készülhet veled, melyben ne említenék meg híres sorozatodat, az Alvó titánokat, mellyel már több mint egy évtizede foglalkozol.

— Ez egy folyamat, hiszen az az üzenet és tartalom, amely az Alvó titánokba bizonyos értelemben berobbant, élő szervezet módjára más formát kezd ölteni. Ez nem utolsósorban a festészeti módszereim fejlődésének is köszönhető. Nekem a rajzi stabilitásom már régóta megvan, viszont a színek iránti nyitottságom később érkezett. Technikai értelemben jó festő vagyok, amin azt értem, hogy rajzi vagy festészeti szempontból nincsenek technikai korlátjaim, nem fordul elő velem, hogy egy bizonyos gondot ne tudnék megoldani. Sokkal inkább arról van szó, hogy a probléma maga a módszer. Ha az ember nem ismer egy egzotikus fűszert, akkor nem tud elképzelni olyan ételt, amelyben felhasználhatná. Ha viszont egyszer már találkozott az ízével, kibővítheti az ötletei tárházát. Én a festés szempontjából most ebben az állapotban vagyok. Ahogy fokozatosan érik az érzékenységem, úgy csiszolódnak és kristályosodnak ki a technikai képességeim, illetve kerülnek elő olyan ötletek, témák, amelyek korábban nem. Az Alvó titánok elnevezés eltűnt a kiállításaim címéből — ők már megtörténtek velem, elvégezték a feladatukat, és most egyedi képcímekbe szűrődnek át. Előfordulhat, hogy ebből egy új ciklus alakul ki, viszont verbálisan ez még nem fogalmazódott meg bennem. A festészet napja alkalmából nyílt egy önálló kiállításom Budapesten, és jó néhány új képet is sikerült bemutatnom. Ennek különösen örülök, ahogyan annak is, hogy a hódmezővásárhelyi őszi tárlaton is három új alkotást állítottam ki. Én ugyanis viszonylag gyorsan megfestek egy-egy képet, de az előkészületi idő nagyon hosszú, és emiatt nincs sok művem. Pillanatnyilag egyetlen munkám sincs szabadon, mindegyik valamilyen kiállításon szerepel. Ez amekkora öröm, akkora nehézség is, mert naponta érkeznek felkérések, melyeknek szeretnék eleget tenni, viszont ez nem mindig áll módomban.

* A hosszú előkészület mit fed? Töprengést, gondolkozást?

— Valójában igen, csakhogy ezt a töprengést nem szó szerint kell érteni. Az utcán járva, vagy egy ilyen beszélgetés során, mint amilyet most is folytatunk, szövődnek az ötleteim. Ez az előkészület a mindennapok valamennyi percében tart. Éppen ennek köszönhető, hogy sok mindent csinálok, hiszen bizonyos értelemben mindent képzőművészként teszek. A szervezőmunkát, a megnyitóbeszédeket vagy éppen a kenyérvásárlást egy vizuális embernek a szeme, gondolatai, érzései által élem meg.

* Milyen gyakran tudsz hazalátogatni, tartod-e a kapcsolatot az itteni képzőművészekkel, mennyire vagy része a vajdasági magyar képzőművészeti életnek?

— Én elsősorban zentai vagyok, ám jelenleg Szolnokon élek, vagyis Tiszától Tiszáig mentem. Nem töltök Vajdaságban annyi időt, mint Magyarországon, viszont járok itteni művésztelepekre. Lassan egy zentai kiállítást is szeretnék, mert elég régen volt itt önálló tárlatom. Az Alvó titánok első nagyobb, összegző kiállítását Zentán rendeztem meg, és az alakulófélben levő, új ciklust is itt szeretném először bemutatni. Nem itt élem a hétköznapjaimat, viszont zentainak tartom magam, éppen ezért egyszerre vagyok távol is, és közel is a városhoz, ami jó, mert két külön perspektívát nyújt. Nagyon sok szakmai ismeretem, barátom van itthon, velük folyamatosan ápolom a kapcsolatot. Emellett igyekszem képviselni, propagálni a vajdasági művészeket Magyarországon. Remélem, a magyar festészet napja jövőre nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban, rendszerszerűen is kiterjed majd a határon túli területekre.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?