A szellemi léptékváltás titka Verebes György festészetében
2009. január 3-12. Budapest-Szolnok
Ha csak szellemi kaland a festészet sem vászon, sem festék, legkevésbé pedig az a különös illatú finom lenolaj nem kell hozzá. Ezt az idővel, a száradással, a kötéssel és a párolgással halványuló illatot sajnálnánk, de a kezünket nem kell, és a rongyot sem, amibe törüljük az ecsetet. Minden tiszta! Semmit nem kenünk össze, a látványt mindenki olyannak képzeli el, amilyennek a festő Verebes György leírta. Csakhogy a párhuzamos művek egy könyvben találkoznak, ahol a lapozó nem biztos, hogy olvasó, a néző nem biztos, hogy látó. Két párhuzamos élmény, és mi mégis: faltól falig, vászontól vászonig. Mert vonzó az a kihívó modernitás, hogy gondolat képpé lényegüljön, mi több a leghagyományosabb táblaképfestészet szabályait követve, (vissza az időben) „két perccel” az akadémizmust megbontó érzelemteli, természetelvű panteizmus, szimbolizmus felé tájékozódjon, a múlton innen, egy közelebbi festői múltat keressen, ahhoz, hogy kiszakítsa világát a hagyományosból. Az évezredek alatt kikristályosodott figuralitás megidézésével, az emberábrázolás eszköztárának részleteit kiragadva (az elgondolás elsődlegessége mellett is) a szabad ecsetkezelést és a méretet emelve az esztétikai megvalósulás középpontjába. A mitológia ekképpen válik meghökkentően, fölkavaróan izgalmassá. A mitológia, amely éppen annyira valós, készen talált, a műveltség által megszerzett, mint amennyire újragondolásával különös és eredeti.
A festő szinte tudatosan fojtja el magában a kalandos koloristát. A szín olyan szolga aki, mint az öszvér, a lehető legmegbízhatóbban és kitartóan cipeli a rábízottakat. Hordozza azt a képi világot, amelyet a nagyvonalúság és a mívesség között egyensúlyozva teremt az ecset. Ez a látszólagos visszafogottság munkál a tematikai választék, a portré, a test, vagy a legáltalánosabb XX. századi képi közhellyé koptatott kéz megjelenítésénél is. Pontosan tudjuk, hogy nem puszta ábrázolásról van szó, az élmény nem a látvány leképezéséből, a modell letapogatásából fakad, hanem egy érzelmi állapot filozofikus és ezáltal ( vagy éppen ezért) mélyen megélt lírai közelítéséről. Verebes György a kompozícióval, vagy ha földhözragadt fogalmazást választunk, a képkivágással operál, miközben váratlan léptékváltásai elszakadnak a természetestől. A belülről épülő látvány megnövelésével mégsem fordul a mikroszkopikus elemek megjelenítése felé, nem izgatja a kiüresedett fotórealizmus végletes megmunkáltsága, sokkal inkább a festői összefogottság, az anyagmozgás hangsúlyainak tudatosan teremtett egysége, amely a képi időt az időtlenség felé tereli. Ez a képi poénoktól való tudatos elfordulás, amely a megjelenített elemekben, az arcok, a test részleteiben a lehető legmélyebbre igyekszik ásni, s nem annyira a típusok, a jellemek, de az érzések egyetemessége felől közelít karaktereihez, az analitikus festészet lélektani finomságát nyújtja, az emberi önismeretet kísérti. Panteizmusa sem képi jegyeiben, sem utalásaiban nem konkrét, nem köthető tanokhoz, dogmákká rendezett hiedelmekhez, csak az emberhez és a hitet tápláló örök kételkedéshez. Ez a festészet ugyanis úgy hiteles, hogy nemcsak a nézővel, de önmagával is el tudja hitetni nélkülözhetetlenségét.
Filozófia és költészet? Történelem és mitológia? A műveltség önmagában is olyan teljes és örökké változó teher lehet, amely elrejti a lényeget, agyonnyomja az invenciót, a lendületet, a spontaneitást, a váratlanság, a keresetlenség szikrázó szépségét. Csakhogy Verebes Györgyöt az a fajta rövid lejáratú festői hatás nem izgatja. Az ő olvasmányokon, irodalmon, történelmen, filozófián, zenén, képzőművészeten, szabadon, tehát különös és irigylésre méltó természetességgel átjáró mentalitása úgy működik, hogy abban ott a részletek finom szépségének teljességtudata, a föltárható mikroszkopikus elemben a makro-világ egésze, a teljesség együttlátásának képessége. Európai tájékozottsága ismeri a helyi értékek egyetemes érvényességét, mert neki a Balkán és Közép-Európa kettős peremvidéke, a központ, ahol a klasszikusra szervesen épülhet rá a latin, a szláv, a germán, vagy az az ismeretlen eredetű és egyedülvalóságában is megejtően magának való, amit magyar műveltségnek tudunk, hiszünk. S ebben a provinciálisan globális világképben van valami közös Vilnától Zágrábig, Prágától Gdanskáig.
Értjük Verebes Györgyöt, de még inkább érezzük hitelét mindannak, amit mond. Pontosan azért, mert intellektuális világának ösztöneiben is van fedezete. Mert képeivel úgy varázsol el, hogy e világ nem evilági hangulatát hozza elő. Ez a meditatív monumentalitás a teremtés és a közelítés kettősségében különleges.