A cikk az Orvosok / művészet, tudomány, élet, a Teva Magyarország kulturális és szakmai magazinjában jelent meg (2016. tél)

Verebes György fényképe.Titánoktól titánokig

„Nem valakit akartam ábrázolni, hanem mindenkit és senkit”

Miként válik a rajzoló fiatalból belső utakat ábrázoló művész? Hogyan találkozik a jazz-zenész és a képzőművész alkotói módszere? Verebes György a Zenta–Szolnok közötti 190 km-es földrajzi távolságnál sokkal hosszabb utat járt be a Vajdaságból Budapesten át Szolnokig, kémiai tanulmányoktól festészetig, művészléttől intézményvezetőségig.

„A küzdelem a titánok álma.
Az ormon áll a Küzdelemnek Véget Vető.”
Verebes György

Honnan a képzőművészet iránti affinitás? Családi örökség?

Többgenerációs orvoscsaládba születtem, nagyszüleim is gyógyítottak. Belgyógyász anyai nagyapám alapította a zentai kórházat. Nagyanyám is belgyógyász volt, mindketten Budapesten végezték az egyetemet a két világháború között. Nagyapám délvidéki származása miatt természetes volt számukra, hogy az esküvőjük után arra a tájegységre költöznek. Zentán nyitottak magánrendelőt, amely az ötvenes évek kényszerű államosításáig működött. A szüleim is a gyógyításra esküdtek, apám sebész, anyám belgyógyász. Az orvosoktól amúgy sem távol álló művészi hivatás választása nem az én privilégiumom, a bátyám zeneszerzőként végzett Szarajevóban, most pedig íróként, dramaturgként, zeneszerzőként dolgozik a Nemzeti Színháznál. Apai ágon örökölhette tehetségét, apai nagyapám is zenész volt, édesanyám mindig is szépen énekelt, a bátyja pedig mérnök létére kiváló tehetséggel rendelkezett több művészeti területen is.

Gyerekkorában is rajzolt már?

Rajzoló gyerek voltam, de minden hatéves gyerek rajzol. Később a legtöbben abbahagyják, azonban  12 éves korban ez már az komoly érdeklődést jelent. Velem is így történt, középiskolás diákként már rendszeresen kiállítottam Zentán az ottani amatőr képzőművész csoport tagjaként annak ellenére, hogy semmilyen formális képzésben nem részesültem. Nem tudtam, hogy elég tehetséges vagyok-e, ezért nem túl nagy elánnal ugyan, de közben vegyészmérnöki pályára készültem. Munkáim azonban eljutottak Kovács Tamás grafikusművészhez, aki elvitt minket a szüleimmel a budapesti Képzőművészeti Főiskolára Somogyi József rektorhoz. Apámék arról beszéltek neki, hogy egyáltalán nem örülnek annak, hogy művész szeretnék lenni, azt sem tudják megítélni, hogy van-e bennem kellő talentum, de állandóan ezzel foglalkozom, valami nagyon sodor a képzőművészet felé, és csak erre vágyom. Somogyi József, látva rajzaimat, azt mondta, hogy átjutottam a felvételi első rostáján. Végigcsináltam a többi szakaszt, és felvettek grafika szakra. De nem volt könnyű dolgom, csoporttársaim komoly előképzettséggel rendelkeztek, én azonban alapvető dolgokkal sem voltam tisztában.

„Ami bennem független, a mérték. A látás tudomása, éberség az álomban.”
Verebes György

Miért váltott grafikáról festészetre?

A látásmód, ahogy a grafikát kezeltem, eleve festői volt. Fiatalként bizonyára nem volt bennem elég türelem a grafikai technikák igényelte módszerességhez. Ráadásul úgy tűnik, a diploma után túlságosan lusta is voltam ahhoz, hogy lehetőséget találjak magamnak, mert a képgrafikához műhely kell, ahol rendszeresen lehet dolgozni. A festőeszközeim viszont nagyjából mindig kéznél voltak… Visszatérve, az egyetemen töltött évek alatt lírai absztrakt kompozíciókat készítettem főként rézkarcban, foltmaratásos, akvatintás felületekkel. Ez számomra már akkor is a lendületességet, a mozdulat egyszeriségének lehetőségét jelentette a nyomtatott grafikai eljárás keretein belül. Idővel ezt a képi látásmódot nagyobb méretbe vittem át egyedi technikával. Barokkos temperamentumú belső tájképek voltak ezek, erőteljes fény – árnyék kontrasztokkal, frottázs – szerű felületekkel. Miután azonban festészetet nem tanultam, a festékek anyaghasználatára, a pigmentek működésére, a technológiára éppúgy magamnak kellett rájönnöm, ahogy a színekben való gondolkodásra. A festő teret, mélységet formál, a grafikus elme pedig jeleket ró, és azok síkban mozognak. Meg kellett találnom magamban a festő szemét. A parton kívülről indulás azonban művészi szabadságot is jelentett, hiszen a festő osztály diákjai talán tudat alatt is óhatatlanul átvették nagyhatású mestereik szemléletét. Én viszont végigszánkázhattam szimpátiáimmal a művészettörténeten a reneszánsztól a huszadik századig.

„A zene rendet teremt a csöndben.”

Gabriel García Márquez

Alkotásain kéz a kézben jár zene és festészet.

Felnőttkoromra valamelyest képzett zenész lettem, időről időre tanítottam is és színházi zenedarabok komponálásába is belefogok néha. Gyakran játszom kiállítás megnyitókon is – no nem a sajátjaimon, mert azt nem tartom túl ízlésesnek. De a zenéhez is kanyargós út vezetett. Gyerekkoromban tanultam zongorázni, a lustaságom viszont akkor még megakadályozott abban, hogy komoly közöm legyen a muzsikáláshoz. 16 évesen újra zongorázni kezdtem, de akkor már inkább bluest játszottam, mint klasszikusokat. A katonaságnál felvettek a katonazenekarba, végigjátszottam az összes balkáni népzenét, a régi Jugoszlávia minden tájegységének zenéjét, slágereket, majd ebből a kavalkádból egyenes út vezetett a jazzhez. A jazz-zenész improvizál, hosszabb-rövidebb zenei frázisokat rak össze, muzsikája egyediségét az adja meg, hogy mennyire fantáziadúsan, milyen sűrűséggel tudja az előre begyakorolt, elkészített zenei közléseket előadni. A képzőművész is így működik, és aki ezt nem vallja be magának, abban a szerepben tetszelegve, hogy ő abszolút autonóm módon alkot, az szerintem tévúton jár. A zene és a képzőművészet két különféle nyelv, de a mondanivaló nem különbözik szükségszerűen. Ha valakinek közlendője van, akkor előbb-utóbb megtalálja az eszközt, amelynek segítségével elmondhatja azt a világnak. Ha valakinek jó a hallása és a ritmusérzéke, zenélni kezd. A festésnek is van zeneisége, a kompozíció is egyfajta ritmus. Mindkettő attól is univerzális, hogy erősen intuitív.

Megfér egymás mellett tudatosság és ösztönösség?

Jó, ha az ember tudatosítja magában az őt érő szakmai és magánéleti hatásokat, de ez a tudatosság nem a racionalitásé, hanem a belső folyamatok átlátásának képessége. Erre példa a 80-as, 90-es években útjára indult posztmodern, Magyarországon új szenzibilitásnak nevezett festészeti irányzat, amely az ösztönösségen alapult. A képek úgy váltak kirobbanóvá, hogy gyakran még a művész számára is érthetetlen volt, hogy miért készítette a festményét olyannak, amilyen lett. Alkotás közben a festő átadja magát az ösztönszerű impulzusnak.

„Képeit nézve állandóan az az érzésem, a következő pillanatban a fény robbanva áttöri a kép sötét falát, átszakítja a már-már kivilágosodó membránt. Ám nem töri, nem szakítja át, de mondom, olykor ott érzem, ott hallom a zuhogását a membrán mögött. És ez adja a nagy vásznak olyannyira intenzív belső drámáját.”

Tolnai Ottó

Művein lágy, szórt fények teremtenek egységet.

Ennek a művészi stílusnak a születéséhez konkrét történet kapcsolódik. Volt egy szinte kész képem, és barátokkal a műteremben beszélgetve egyszer csak ránéztem a figurára, és észrevettem, hogy ki van lyukadva a válla. Nem azt láttam, hogy árnyékos vagy sötét, hanem hogy lyukas! Ez annyira megdöbbentett, hogy fölkeltem, és tenyérrel belenyúltam a festékbe, és elkezdtem eltüntetni azt a lyukat. Magyarul maszatolni kezdtem. Az a szín került oda, amelynek oda kellett kerülnie, nem volt se hidegebb, se melegebb, még a szín illata is olyan volt, amilyennek lennie kellett. Hirtelen csend lett, és valaki felkiáltott: Gyuri, te megtanultál festeni!

„Egy félisten térben elképzelhetetlen, szavakkal leírhatatlan. Ő nincs hol, és nincs mikor. Összerakható testrészek bölcsen mosolygó reményei ők, s számunkra még könnyebb lesz a kirakósdi, amikor felfedezzük, hogy saját kezeikkel segítenek önmaguk összeállításában, hisz saját kezeikkel festették meg saját arcaikat, mielőtt saját arcaikkal elfordultak volna saját törzsüktől, meghagyván azt a teremtés első számú teherhordozójának. Mindazonáltal, ezen arcok és kezek között valahol, valamilyen láthatatlan test lüktet, a mi testünk, amely nem más, mint a hiány arc és kéz között, a hiány, ami nincs.”

Verebes Ernő

Hogyan jutott el az arcokat különös módon bemutató Alvó Titánok című sorozatáig?

Mindig könnyen festettem testeket, emberi alakokat, kezeket, de ezek fej nélküli testek voltak. Lehagytam az arcot, a fejet, mert úgy éreztem, hogy ha a figurának arca van, akkor az már valaki, én pedig nem valakit akartam ábrázolni, hanem mindenkit és senkit. Azután egyszer egy tájképnek induló vásznon magától kirajzolódott egy fej – mint amikor a felhőkben meglátunk egy alakot.

A titánok arca tekintet nélküli. Miért?

Ha az arcnak lenne tekintete, akkor az nem lehetek én. Sem mint alkotó, sem mint néző nem válhatok azzá, amit látok. A tekintet egy konkrét személy portréjává teszi a figurát. Ők pedig nem konkrét személyek, hanem állapotok. Tudat-, lelki- és érzelmi állapotokat jelenítenek meg a saját terességükkel. Rengetegféleképpen festettem őket, de valamilyen módon mégis egységesek. Még van belőle kifesteni való… Amikor majd a számos hazai és külföldi kiállítás után a művészi közeg elvárásának megfelelően témát váltok, akkor sem befejezem, csak abbahagyom. Mert ez az ő történetük. Azaz az én történetem. És mindannyiunké.

Szolnoki Művésztelep

A Szolnoki Művésztelep történetének kezdete August von Pettenkofen neves osztrák festőművész nevéhez köthető, aki a 19. század során hadifestőként először fedezte fel a szolnoki tájban, emberekben rejlő inspirációt. Ezt követően alakult ki az az érdeklődés, amely a kor új művészeti irányaival összhangban a Szolnoki Művésztelep 1902. évi megalapításához vezetett. Ekkor indult útjára Magyarország egyik legismertebb és legelismertebb művészeti szerveződése, amely a városnak méltán szerzett hírnevet nemcsak hazánkban, de Európa szerte is. A történetet a mindenkori magyar képzőművészeti élet legjelesebb alkotóinak nevei fémjelzik. Ők alakították és alakítják ma is azt a hagyományt, amely azóta is folyamatosan az itt folyó alkotómunka alapját képezi. Olyan művészeket említhetünk többek között, mint Deák-Ébner Lajos, Mednyánszky László, Vaszary János, Kernstok Károly, Fényes Adolf, Szlányi Lajos, Zombory Lajos, Olgyay Ferenc, Vidovszky Béla, Mihalik Dániel, majd az első világháborút követően Aba-Novák Vilmos, Pátzay Pál, Chiovini Ferenc, Bernáth Aurél, Pólya Tibor, Borbereki Kovács Zoltán. A második világháború eseményei a telep épületeit szinte teljesen elpusztították. A helyreállítás után új időszak vette kezdetét. Ezekben az évtizedekben itt találjuk állandó lakóként Chiovini Ferencet, Baranyó Sándort, Ágotha Margitot, Rékassy Csabát, Fazekas Magdolnát, Meggyes Lászlót, Simon Ferencet, Gácsi Mihályt, Mészáros Lajost, Bokros Lajost, Palicz Józsefet, Berényi Ferencet, Szabó Lászlót, Nagy Istvánt, Pogány Gábor Benőt és másokat. Mindenkor gazdagították továbbá a telep életét a diákok, tanítványok, külföldről érkező vendégművészek. A 2002. évi teljes felújítást követően a művésztelep – melynek 2003 óta Verebes György tölti be a vezetői tisztségét – saját galériát működtet, ma is aktív és konstruktív csoportként működik, meghagyva a művészi szabadságot és a különféle irányzatok szabad egymás mellett élését a megújuló hagyomány jegyében.

Hogyan vált 2003-ban intézményvezetővé festőművész létére?

Két évvel korábban nyílt tárlatom Szolnokon, ekkor ismerkedtem meg többek között Pogány Gábor Benő szobrászművésszel, aki elmesélte, hogy újraalakították a Szolnoki Művészeti Egyesületet, a művésztelepet pedig újjáépítették. Úgy döntöttem, hogy pályázok az egyik műteremlakás időszakos bérletére, amit el is nyertem egy évre, így 2002-ben Szolnokra költöztem. Néhány hónap elteltével pedig felkérést kaptam, hogy vállaljam el a telep szakmai vezetését. Budapesttől sincs túl messze, Zentától sincs oly távol, igent mondtam. Persze nem volt egyszerű kezdetben, alaposan meg kellett ismernem a helyi viszonyokat, lehetőségeket, találkoztam intrikákkal is, hiszen mindenhol van ilyen, de bevallom, büszke vagyok arra, hogy ma már elmondható: a művésztelep és köre a város egyik legharmonikusabb, legbarátibb közege. Az országos szakmai jelentőséget és a kiterjedt kapcsolatrendszert tükrözi a 2011-ben létrejött, jelenleg 170 tagú Szolnoki Képzőművészeti Társaság, amelyben a fiatal generációtól a doyenekig minden művészkorosztály képviselteti magát, hatalmas keresztmetszetét adva a kortárs magyar képzőművészetnek. Most pedig már további nagy ívű tervekben gondolkodunk. Annyit elárulhatok, hogy a művésztelep és környezete, az egykori Szolnoki Vár területe nagyszabású fejlesztés előtt áll, ami a reményeink szerint az itt dolgozó vagy ide látogató művészek és közönség számára egyaránt értékes élményekre és tapasztalatokra ad majd lehetőséget.

Kik a titánok?

A titánok és titaniszok a görög mitológiában Gaia és Uranosz első tizenkét gyermeke, az istenek második nemzedéke. Kezdetben ők az őserő megtestesítői, később találmányaik által az emberiség jótevői. A hat fiútestvér, név szerint Ókeanosz, Koiosz, Kriosz, Hüperión, Iapetosz és Kronosz, illetve a hat lánytestvér, azaz a titaniszok, név szerint Téthüsz, Rheia, Themisz, Mnémoszüné, Phoibé és Theia. Rangjukat utódaik örökölhették.

Névjegy

Verebes György 1965-ben született a vajdasági Zentán. A vegyi technikum elvégzése után 1985-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika tanszékének hallgatója, ahol 1989-ben szerez diplomát, majd 1992-ig művészképzős hallgató ugyanitt. Mesterei: Raszler Károly, Kocsis Imre. Festészettel 1988 óta foglalkozik.  Könyvillusztrációkat készít, színházi díszletet, belsőépítészeti arculatot tervez. 1990-től több jazz-és világzenét játszó zenekarban közreműködik, mint alapító tag, zongorista, zeneszerző, színházi zenét ír.  1997-2003 között egy reklámgrafikai stúdió művészeti vezetője, 1998-2002-ig a Lurdy Galéria művészeti vezetője 2002 óta él a Szolnoki Művésztelepen, 2003-tól a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. 2007-2011 között a budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola tanára. Festészeti tevékenysége mellett rendszeresen publikál. 2010 óta a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Tehetségsegítő Tanács tagja. 2011-től tagja a Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesületnek. Szellemi kitalálója és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak. 2014-től a Magyar Festészet Napja Alapítvány alelnöke. Több mint ötven egyéni kiállítása volt Magyarországon és külföldön. Rendszeres részvevője hazai és nemzetközi csoportos tárlatoknak. Művei megtalálhatók magán-és közgyűjteményekben. Több szakmai díj birtokosa, amellyel művészi és kulturális szervező munkáját ismerték el.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?