Avagy csodálata azoknak, kik mertek festővé lenni
(Verebes György: Alvó titánok. Szolnoki Művészeti Egyesület, zEtna Kiadó, Szolnok – Zenta, 2009)
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap, 2009/3. számában/

E röpke sorok lejegyzője, be kell vallani, túl szimpla lélek ahhoz, hogy valamiféle nagy és örök, örökzöld metaforákat építsen a fenti gyanúskás címre, vagy lógó fürtök gyanánt függessze rá az elvont beszéd titáni szerkezeteit (hi, hi, ugye?), csupán annyit jegyezne meg itt mindjárt az elején, hogy jómaga egykor festő szeretett volna lenni, azonban megtenni valamiért nem merte. Pedig a kifesteni való vászon félreismerhetetlenül vonzó felülete, a tubusból kipréselt festék jellegzetes „ströcögő” hangja meg a lenolaj sziréndalos illata (képzavar? nem baj) minden időkre beléje ivódott, átitatta hitvány és hűtlen lényét, amely végül hátat fordított a képzőművészetnek. De miért is cselekedte ezt ez a gyarló, kezdetektől gyenge derekú és sziszifuszi módra hajlott hátú, módfelett tétova halandó, kinek akkoriban még csak alig serkent a szakálla? Ma már mindössze találgatni lehet. Egyik lehetséges magyarázata az, miszerint anyukája inkább az ártatlan emberek igazát védő ügyvéd szerepében kívánta látni egyetlen fiúgyermekét, vagy szende kislányok megrontó szatírjait elegáns talárban, blazírt könnyedséggel bitófára juttató bíróéban. Netalán életeket mentő, vagy új kis nyivákoló lelkecskéket világra segítő-serkentő orvoséban? (Rég volt, bár nem oly rég, mint a még: igaz mitológia. Igaz mitológia…?) A válasz erre, sajnos, már egyáltalán nem fontos. Csak a kérdés merült fel Verebes György titáni művei mellet, ráfutva arra a puszta tényre, hogy Verebes művészünk egykor elkötelezett vegyésznek tűnt, aki mindennemű metafizikán és alkímián túl a valós elegyedések, keveredések, átváltozások és áttűnések híve, nem az ilyen talmiaké és homályosaké, mint amilyeneket a művészet tud nyújtani. Aztán mégis… Hol és mikor keletkezett a törés az ő esetében, hol húzódik ama sorsdöntő vonal, talán ez sem lényeges. Lényeges az, hogy valahol van, valamikor bekövetkezett, létrejött. Talán akkor, amikor az anyag színeitől lenyűgözve a vegyész festékeket kezdett keverinteni a saját titáni szakállára. Ki tudná megmondani? Legvalószínűbben ő, ám őt nem kérdezzük. Játékot elrontani?

Lónak fogait nem számoljuk, annál inkább kitaláljuk.

Szóval, e kis kurta sorok szerényke lejegyzője – mindebből kiviláglik – természetszerűen azóta csodál mindenkit, aki mert festővé lenni, amióta jómaga erre a több mint kalandra nem vállalkozott. Csodálja például Van Goghot, aki minden őrülete tetejébe nekilátott lemetélni szőrös lapka füleit, mégpedig nem egészen átgondolt okáért annak, hogy kevésbé zavarják a hangok, és csak a látványra összpontosíthasson. Vagy Toulouse-Lautrec, aki képes volt törpe maradni, csak hogy jobban belásson a táncos lányok káposzta szoknyája alá, hovatovább alkalomként be is másszon oda egy jó kis nyelves obszerváció erejéig. (Jóval Günther Grass Bádogdobja előtt!) De mit tett Verebes György leginkább a saját festővé avanzsálásának érdekében? Nos, titáni sorozatát szemlélve az a benyomásunk támad, hogy ő viszont lemondott mindenféle csököttségről meg újabb művészeteket nagymértékben jellemző infantilizmusról, burjánzásról és pukkasztásról, egyből felnőttként lépett a festészet magasb szféráiba, mint aki már hatéves korában jelentős szakállal bírt, meg határozott célkitűzésekkel. – Ezt tette vélhetően. Ennek csak látszólag mond ellent a vegyipari technikum, anyagok földi kölcsönhatásának efemer megismerési szándéka, a lényeget érintve nem. Egyébként nem ismerem eléggé jól vizsgált művészünk gyermekkorát, sem az ő titáni sorozata előtti munkásságát, de mint mondánk, lónak fogait nem… (verjük ki se, ha egyszer már menteni nem tudjuk [független vicc-facsarmány!]). Nos, egy szónak is száz a vége, azaz: száznak is egy: mi itt akkor ez a verebesi titán-csoda? Miből ered? Mi a pozitív szemfényvesztés benne? Gyaníthatóan az, hogy drága művészünk teljesen köznapi embereket alkot, az alvásnak valamiféle misztikus, végtelen és örök (szimplább kifejezéssel élve: nagy) időtlenségébe helyezve őket, illetve kezeket, amelyek megfestve eleve titokzatosak, hát még akkor, ha eléggé homályos megvilágításba kerülnek, miként az alvó arcok is. Amelyek gyakorta nem teljesek, erősen felnagyítottak ugyancsak, a hatalmasság érzetét keltve Verebes jócskán behatárolt, de e felnagyító, valamiféle nagyarányú földi-félisteni mitizálásnak maradéktalanul megfelelő, sokak harsány koloritjához képest visszafogott blow-upos festői világában.

Ezt a világot edzett rádiós füllel hallgatva: képtelenség nem megjegyezni róla, mennyire nincs hangja. (A művész, tudjuk, máshol zajongja ki magát.) Nagyon csendes művek ezek, messze attól, hogy kiabáljanak, a maguk módján mégis szólnak. Csak annyira azonban, hogy fel ne ébresszék a „szereplőket”, akik azonmód, szemüket kipattintva, netán heves gesztikulálásba kezdenének. Érthető hát, hogy ennyi hang itt nagyon elég. Ugyanakkor maradandó hang ez, nagyon emlékezetes. Nem felejthető. Itt ennyi.

Mellesleg érdemes lenne melléjük elolvasni Szabó Lőrinc kezekről szóló versét. S az sem lenne rossz, ha Gyuri megzenésítené azt. Biztosan, esküszöm. Miként – mégis csak! – a Ladik Katiét is, melyben Mudra egy emlékezetes, röhögésre késztető spirál formájában jelenik meg.

P. S. Itt Hvaron, ahol ez a kis jegyzet készült, a nyílt tengerre néző fehér sziklák közt van egy olyan méretes kettős mélyedés, amely röhejesen arra emlékeztet, mintha nagyon rég, amikor a kő még puhább volt, egy dzsinn üldögélt volna azon a helyen. És valóban! A sziget legöregebb lakói közül egyesek tudni vélik, hogy az innen erősen elvágyódó óriás, Józse ücsörgött ott egykor, míg szerencsétlenjét el nem kábították és magukkal nem vitték galád kufárok, kiknek hatalmas gályájukra kellett az ő emberfeletti ereje. Lapátolni csakis. Ezért Józsét láncba verték, mindkét lábát levágták, hogy el ne szökjön, s örökké nekik szolgáljon. Ráadásul két szemét is kiszúrták, hisz nem neki kell tudnia, merre van az út. Ám gyaníthatóan ezzel átevezünk egy másik történetbe. A világtalan Veli Józse titáni legendájába. Józsiéba, akit aztán ismét megitattak valami maszlaggal, hogy sose aludjon, éjt nappallá téve gályázzon. Ráadásul oly gyorsan, hogy még megfösteni se nagyon lehessen.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?