Verebes György: Mozdulat, egyszer

Meredten ülök az asztalnál, előttem finom, nemes papír kiterítve, rajzeszközök sorban, finom ívű acéltollak, tégelyekben tus, pác, lágy szőrű ecsetek, szilkékben lazúrszínek. Oldalt egy kis tálka, ami különleges. Átlátszó anyagból van, üveg lehetne, de nem az, mert valahogy változtatja a méretét, egyre növekszik, aztán visszahúzódik, de csak időlegesen. A szorongásom van benne.

Nincs festő, rajzoló, jeleket rovó, vésetet készítő, köveket faragó, agyagot formázó ember, aki ne érezne megilletődöttséget, amikor a nyersanyaggal szemtől szemben áll. A nyersanyag ugyanis az, ami szembesít. Ott áll előtted szűzen és tisztán, mint egy kérdőjel, egy utasításra váró hűséges tekintet, kelyhét széttáró virág, egy önmagát önként áldozatra ajánló test, hadrendbe állt harcra kész sereg. A teremtés lehetősége, a materia prima. A teremtés pedig több, mint lehetőség. A teremtés kötelesség: A fennmaradás, a fenntartás kötelessége. A folyamatos újrateremtés az öröklét biztosítéka, és az ember minden alkotásában ezt az eredeti, szent cselekedetet rituálisan megismétli.

A tudat története nem a gondolkodás története, hanem a tudomásé. A tudomás pedig a ráébredés, ami az öröklétben visszhangzik. 

Mindenki előtt él a kép, amint a filmbeli író dolgozószobájában az írógépből egymás után indulatosan tépi ki az elrontott íveket, amik szinte ellepik a padlót. Leegyszerűsített, de érzékletes ábrázolása a tökéletesre való törekvésnek. A legnagyszerűbb tudós elmék megszállottan keresték, és ma is keresik a világmindenség egyenletét, a képletet, amely minden létező eredetét rejti. Szerzetesek, gnosztikusok, alkímisták, jógik, lámák, szúfi bölcsek és misztikusok járják a megvalósítás útját a Teremtővel való eggyéolvadás, az ellobbanás, a mindenlehetőség foglalata, a végső üresség felé.

Imára kulcsolt kéz, leborulás, eukharisztia, a szúfi taríka és a dhikr, a pörgő dervisek tánca, meditáció, kontempláció, satsang, zazen, kóan, budo, mantra, az alkímista mű processzusai: nigredo, rubedo, albedo, kísérletek, laboratóriumok, számításokkal teleírt táblák és tárhelyek, függvények, algoritmusok, elméletek és modellek. A Bizonyosság elérésének eszközei valaha, valamikor, most.

A Bizonyosság pedig nem más, mint a tiszta tudomása annak, hogy vagyok. Valaha, valamikor, most.

A Most pedig most van. Az egyhegyű pillanat.

Előttem a papír, kezemben az ecset. Kell egy mozdulat, helyes, erőteljes, de mértéktartó. A papír-univerzumban javítani nem lehet.  Oldalt, az asztalon a kis különös tál.

A szorongás a legnemesebb alapanyag, amibe művész az ecsetét márthatja. A szorongás a művészet számára ugyanis nem más, mint nyersanyag. Olyan, akár egy kifinomult hangszer: kihívás elé állít, inspirál, ösztönöz, megfontolttá tesz, leküzdésre buzdít. A szorongástól nem kell félni, a szorongással dolgozni kell. A használata, a vele való bánásmód pedig különleges képességet, tudást igényel. A művész a szorongást szemléli, vizsgálja. Közelebb húzódik hozzá, aztán ismét távolabbról figyeli. Tudja, hogy nem ismeri, mert a szorongás maga az Ismeretlen. Az ismeretlen pedig nem más, mint lehetőség. Az üres, tiszta papír, a feszítésre váró húr, a bejáratlan út, a ködbe vesző hegycsúcs, barlang mélye, végtelen puszta, suhanó árny, rejtélyes tekintet és kimondatlan szó. A túlsó part. Világ. A világ maga az ismeretlen, az ismeretlen jelenléte nyilvánvaló. A művész tudja, érzi, hogy az Ismeretlen maga a jelenlét, a történések eredete, a tér kezdete, a cselekvések mozgatója. Ismeretlen nélkül nincs idő, nincs mozdulat, nincs erő és irány, ismeretlen nélkül még állapot sincs, mert nincs tapasztalás, mert a tapasztalás már mozdulat, és mozdulni csak az ismeretlenbe lehet.

A művész tudja: az ismeretlen maga a jelenvalóság.  

A szorongás pedig, ez a borzongató, remegő, lüktető, dermesztő, lázba borító, feltoluló, eltűnő és mindig jelenlévő szorongás nem más, mint az ismeretlen belső, látható arca.

Ezért a művész a szorongását a tenyerébe emeli, beszívja az illatát, benne üde hajnali rétek, bomló tetemek, egzotikus fűszerek és dohos pincék fuvallatát érzi. Ujjbeggyel finoman végigsimítja a felületét: lágy és érdes, akár a kölyökmacskák nyelve, vagy a borzongó gyerekbőr. Fülét a mély morajlásra tapasztja, amin gyermekek messzi éneke, fegyverek csörgése, kongó vártermek visszhangja és orgonaszó szűrődik át, régi liturgiák kórusa zeng, kínzókamrák jajkiáltása, vérerek dobogása és távoli vonatfütty hangzik. A művész vár, figyel. Hallásával, mint késpengével a gomolygó, fel-fellökődő, egymásnak verődő hangtesteket szétválasztja, csillapítja, mozdulataikat ütemes táncba rendezi, és fülel. A ködöt lassan átzengi a Hang, az egy, az egyetlen, amely teljes és oszthatatlan, de amely egyben minden hangot hordoz, ami valaha volt és valaha lesz – a világ szimfóniája. Majd tekintetével felfejti a szorongás rozsdás-zöldes bőrét, lidércvillanások csóváját bocsájtja szabadon, gyertyaláng narancsfényével teríti be a sírkamrák sötétjét, torkolattüzek villódzását űzi a vöröslő horizont mögé, mályvát simít fakó arcbőrre, kisírt szemeket gyógyító gyöngyház-tóba merít. Ujjával a szorongás testébe hatol, megérinti a remegő zsigereket, forrasztja a repedő csontot, tályogot fakaszt, szellőt fúj roskadó tüdőbe, izmot feszít és fekélyt balzsamoz, burjánzó szövetet hasít, fáradt véredényekbe életnedvet tölt.

A művészet célja nem a műalkotás, hanem a legtisztább mozdulat. A tudomás legtisztább mozdulata. 

A szorongás, ez a furcsa, lüktető test pedig nem szorongás már többé, hanem szent várakozás, ami percet ünneppé, az anyagot életté, a születést teremtéssé, a világot önmagammá avatja.

Ecsetemet a szilkébe merítem és a papír fölé emelem.

Kezdhetjük.

Megjelent az Előretolt helyőrség, Vajdaság, 2019. január 19-i számában.

 

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?