Verebes György: Az ismeretlen rétegei

Kerekes Elek kiállítása elé
/Hévíz, Gróf I. Festetics György Művelődési Központ Muzeális Gyűjtemény, 2017. február 12./

Újra és újra bizonyossá válik: a valóság tapasztalata mélységesen személyes ügy. A gondolkodásunkat a tények, a számok uralják, tudományos szempontok, filozófiai kategóriák szövik át a szemléletünket. A tőlünk függetlennek vélt, objektív világ adataiból készítünk páncélt, felépítjük a múlt megingathatatlan erődítményeit, az eljövendő időkre térképeket vetítünk. A tapasztalás azonban, úgy tűnik, védhetetlenül átszűrődik a tényszerű valóság szövetén, felfejti a megmagyarázhatóság hálóját, és gomolygó, megrendítő, ijesztő és gyönyörűséges érzeteivel betölti a tudomásunk terét. Az átélés ereje nem szorul bizonyításra, képletekre, kísérletek általi igazolásra. A szerelem, a gyász, a félelem, az üdv megfellebbezhetetlenül itatja át a létezést a pillanatban, percről percre átformálja, újrafesti a múltat, és igen, a formátlan, hömpölygő, átláthatatlan jövőbe világítótornyokat épít. Mert mi más adhat bizonyosságot nekem a saját létezésem felől, mint az önátélés e nagyszerű géniuszainak jelenvalósága, a varázslatos lehetőség, hogy táncolhatok velük, a   teremtés, a születés és elmúlás őserőivel, a gyönyörrel, a fájdalommal, a derűvel, a szorongással, és tovább, gyermekeikkel, a féltékenységgel, a dicsőséggel, a szomjúsággal, a haraggal és a büszkeséggel, mi más nyújthatja az Önérzet biztonságát, mint annak a tudomása, hogy ők öröktől fogva vannak, mindig is lesznek, ott állnak valóságosan az elmúlt idők bércein, és ott magasodnak fároszként a jövő távoli horizontján. Ők az állandóság hírnökei, és ha testet öltenek emberben, állatban, történetben, helyben, otthonban, templomban, várban, kardban és kehelyben, vésőben, ecsetben, húrban, akkor ők a változás állandóságának hírnökei, az önmagát anyagban folytonosan újrateremtő létezőé, az én állandóságomé a változásban.

            Kerekes Elek festményei ennek a táncnak a dokumentumai. A festő, ha tényleg az, akkor megidéz. Magára ölti a garabonciás köpenyét, kezébe fogja mágusbotját, és belsőjében rejtőző sámándob lüktetésére utazásba kezd. Ütemes mozgása magához hívja az elemeket, hogy segítségükkel felemelkedhessen az állandó jelenlét birodalmába, hogy színről színre láthassa őket, a teremtés géniuszait, akiktől minden forgandó a létét nyeri. Megidézi, majd ismerősként üdvözli a Földerőt, a szilárdságot és támaszt, ecsetjét a sűrű, sötét talajba süllyeszti, és kioldja belőle az umbrát, az okkert, a zöldföldet, a koromfeketét, a vasvöröst. Mozdulatait barlangok ősi falába égeti. Meghívja a vizek zúgását, az életben tartót, a befogadót, az együttmozgót, és kimeríti belőle a smaragd mélyzöldjét, az ultramarin hideg izzását és a habokon megcsillanó holdfény sápadt cinkfehér ragyogását. Életre kelti a tüzet, a lobbanó lángralobbantót, az elemésztőt, a szikra fiát, hogy kihevíthesse belőle a vér karmazsin vörösét, a nap aranyát, a tiszta kérdés króm sárgáját, a világos kobalt ibolya fehéren túli izzását. Szólítja a levegő egét, hogy kiszűrhesse az égboltozat cölinkékjét, a felhők hónaljának alkonyi rózsaszínjét, a hajnal fehéres nápolyi sárgáját. Keze táncot jár a gyöngyöző patakok medrében, a lángok között főnix madár tollát simogatja, tekintete a párával utazik a csillagok boltozata felé.

            A festő minden mozdulata az idő homlokát érinti. Az idő homloka pedig visszatükrözi őket, a változásban állandón jelen valókat, a mulandóság halhatatlanjait, akik akkor is velünk lesznek- bennünk lesznek és mi őbennük, amikor már nincsenek vérerek, nem húzódnak izmok rostjai, nem feszülnek csontok, amikor már az ujjak nem tapintanak, de létezik a lélegzet, az örök lélegzet, ami az övék, a géniuszoké és festőé, aki képessé vált arra, hogy minden rebbenését az ő légzésük üteméhez simítsa, képessé vált arra, hogy színről-színre lássa őket, képessé vált arra, hogy áttörje a kérdések hálóját és behatoljon az ismeretlenbe, a tiszta földre, és birtokba vegye azt.

            A festő, Kerekes Elek ezt a szertartást végzi nap mint nap. Az ismeretlen tiszta föld, a Terra Incognita azonban ugyanúgy napról napra elengedi Őt. Mert a festő, aki a teremtés szent rítusát végzi, tudja, hogy a Terra Incognita újra és újra történő meghódítása maga az állandóság, a létezés állandósága, a létezés tudomása. A Terra Incognita nem más, mint maga a mozdulat, amellyel a festő saját tudomásának, érzéseinek, átélésének rétegeit lépésről-lépésre önmagába hatolva felfedi. Az erő, amelynek segítségével ezt , pillanatról pillanatra elpusztítja és megteremti Őt. Ha vele tartunk, nekünk is megadatik ez.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?