Verebes György: Három korty

/Megjelent az Eső Irodalmi Lap 2012/4., világvége tematikájú számában /

Hosszú másodpercek teltek el, majd kissé előredőlt, és a teáscsészét két kezének csontos ujjai közé rejtette. Amint beszélni kezdett, a szavai úgy zengtek, mint egy távoli, mély harang.

Nézze, barátom, ön ugyebár művész. Képeket készít festékkel, rajzeszközökkel vagy éppen kamerával, de az is lehet, hogy tárgyakat helyez el a térben, esetleg élő embereket állít megfelelő helyzetekbe adott kompozíció szerint. Bárhogy legyen is, látványt teremt, és ezt meghatározott tervszerűség alapján teszi. Ha nem tévedek, manapság a jó művész egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy jellegzetes, felismerhető képi világgal rendelkezik. Tehát ön, aki nap mint nap, úgymond, világok teremtésével van elfoglalva, engem a világvége eljöveteléről kérdez. Nos, rendben, beszélek önnek erről.

A kisvárosban, ahol felnőttem, volt egy számomra különösen fontos hely. Egy újságos bódéról van szó, egy trafikról a város főtere és a Posta utca találkozásánál, ahol napjában többször is megfordultam iskolába menet vagy útban hazafelé. Mindenféle dolgot árultak ott a gyufától a zseblámpáig, a rágógumitól az albumba gyűjthető állatos matricáig. Jól emlékszem a színes, telezsúfolt kirakatra, a repedezett, felpúposodó aszfaltra a bódé körül, a rozsdás biciklitartóra és a vén akácfára, aminek az ágai ráhajoltak a bádogtetőre. Néhány méterrel odébb ott volt a fodrászüzlet is, ahová édesanyám járt időnként frizurát csináltatni magának, és én olyankor beszaladhattam oda zsebpénzért félúton a török cukrászdája felé. Mindent egybevetve ez a hely nekem oázis volt, egy biztos pont gyermekvilágom útvonalainak a kereszteződésében. Aztán egyszer történt valami.

Itt megállt, tekintete pár másodpercig a semmibe révedt, és én nem tudom, miért, enyhén megborzongtam. Lassan megmozdult, felemelte a csészét, és miután ivott egy kortyot, folytatta. Beszéde lüktetett, és úgy hangzott, mint távoli, mély harangzúgás.

Tizenkét éves voltam akkor. Néhány nappal karácsony előtt szállingózó hóesésben közeledtem a Posta utcán a főtér felé. A délután szürkületbe hajlott, az utcai lámpák már égtek, és a fodrászüzlet kirakata is meleg sárga fényben úszott. A zajok eltompultak a puha hóesésben, de egyébként minden ugyanolyan volt, mint általában. És mégis, ahogy az újságosbódéhoz értem, rájöttem, hogy egy másik helyen járok. Megálltam, körülnéztem, és megbizonyosodtam róla, hogy nem látok semmi szokatlant. Ennek ellenére az érzés erős volt és kristálytiszta. Mintha minden dolog körülöttem valami mást jelentene. Érzést említettem az imént, de ez sokkal inkább egyfajta tudomás volt, egy különös, másfajta állapot tudomása, amelyben az idő folyása is megváltozott. Nem mondhatom meg önnek, hogy lelassult vagy éppen felgyorsult-e, mert az emlékeimben az idő múlása nem játszik szerepet. Mindenesetre hosszasabban álldogálhattam ott, mert azt biztosan tudom, hogy amikor később benyitottam a fodrászüzletbe, már majdnem este lett. A továbbiakban minden a megszokott rend szerint történt, de attól fogva az a hely nem ugyanaz volt számomra.

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mit is értünk valójában világ alatt. Azt hiszem, jelen esetben nyugodtan eltekinthetünk az értelmező szótárak meghatározásaitól és a különböző filozófiai fejtegetésektől. A tudományos kategóriák még érdektelenebbek ezúttal. Ön azt kérdi, hogyan vélekedek a világvégéről. Én azt kérdem, melyik világról van szó? Az emberekéről? Az egész földi élet világáról? A naprendszerről vagy az egész világmindenségről? Tudomány világa, művészetek világa, antik és modern világ, a gépeké, a pénzé és a fegyvereké, a mítoszoké és az eszméké, az érzelmeké, a józan észé, a kultúráé, az egysejtűeké, az őshüllőké, a pokloké, az angyaloké és a mennyeké. Jól informált emberek aszteroidabecsapódásról, napkitörésről, mágneses póluselmozdulásról beszélnek. Mindezek valós dolgok. Más emberek azzal érvelnek, hogy a világvégejóslatok a történelem folyamán mind vaklármának bizonyultak, mert lám, itt vagyunk. Ez is igaz. Ha megengedi, én mégis máshonnan közelíteném meg a dolgot.

Ekkor ismét szünetet tartott, hogy kortyoljon egyet a teájából. Amikor újra megszólalt, a hangja akár a búgó harangé.

Most arra kérem, feledkezzen meg mindenről, amit ezzel kapcsolatban tud vagy tudni vél, keresse meg az önben lakozó költőt, és tartson velem. Nincs más dolga, minthogy a kezébe vegye a csészéjét, és ha ügyesen helyezkedik, láthatja tükröződni benne a nyugodni készülő napot. Itt ülünk, szemben egymással egy langyos őszi délutánon a fejünkben százezer fényév hordalékával, ősködökkel, mikrobákkal, hősködőkkel és demokratákkal, háttérsugárzással és tőzsdeindexszel, dinasztiákkal, forradalmakkal és békekötésekkel, földművesekkel és kőművesekkel, teóriával és kalóriával, génbankkal, intermédiával és befizetetlen csekkekkel.

Hát nézze, barátom, nézze a csészéjében tükröződő napot, mert minden gondolata, ami valaha megszületett, vonzásból és taszításból erőt gyűjtött, cselekedetből testet gyúrt magának, oda tart a lebukó nap felé, akár a kilőtt nyíl, akár a távolodó mennydörgés vagy a harang elhaló hangja. Az akarás elenyészik, mint a nedves homokra hulló zsarátnok, és mert minden világ akarás gyermeke, ezért minden világnak van vége is, minden világnak vége van egyszer, és mindig, minden pillanatban az egyszer van itt. A cselekvés felröppen, a levegőégre ívet karcol, aztán a lemenő nappal alábukik, és a feledés homályába vész. A történet nem más, mint a kézben lengetett faág végén izzó parázs rajza a sötétben. Addig tart, amíg a szem látja, amíg van szem, ami lát, amíg a szem mélyén ott izzik ugyanaz a parázs, és ennek a parázsnak az áldozati tüzében a világot látó vég nélkül égeti el önmagát.

Egyedül az önben lakozó költő az, aki a lélegzet lüktetésén felszáll a magasidőbe, paripáján ülve hátrafordul, és az emlékezet nyílvesszőjével a múlt idők dermedt szövetét felfejti. A felsejlő arcokból, szerelmekből, küzdelmekből és halálokból aztán újabb fonalat sodor, a szeme parazsának hevén azt megedzi, és az eljövendő korok lábai elé teríti. Mert világok keletkezhetnek és tűnhetnek el, de minden világok foglalata nem ér véget, mert nem ismeri azt, hiszen a kezdetet is csak azért ismerheti, mert ő az örök kezdés maga, és ez nem lehet más, mint ön, az álmodó, akinek tudomásában az álomba merülés óriás emlékét évezredek élősködő gondolatainak siserehada lepte el.

Tehát: amikor ön lát, hall, szagol, akkor a világ látvány, hang és illat. Amikor ön cselekszik, a világ tett, az ön teste. Amikor beszél, a világ szó, ez az ön neve. Ha ön él, a világ élmény. A világ az, ami ön. A világ mindaz, amit ön érez: önérzet. A világ mindaz, amit ön tud: öntudat. Reggel felizzítja önnek a napot, éjjel a felejtés vizén az emlékezet holdfényes partjára vezeti.

Csendben néztem, ahogy újra a szájához emelte a csészét, és belekortyolt. Amikor felnézett, a tekintete egyenesen az enyémbe fúródott. A szavai most szikáran, kristálytisztán koppantak a kerti asztalon.

Az újságosbódéról néhány évvel a történtek után készítettem egy képet. Ez egy vízfestékkel színezett rajz, amit valamelyik fiók mélyén ma is őrzök. Látszik a fodrászüzlet kirakata is, meleg sárga fényben ragyog. A hópelyheket fehér temperával festettem oda. A trafik előtt két esetlen figura ácsorog. Tulajdonképpen ez egy ügyes kis ábrázolás, nincs is benne semmi különleges, kivéve egy dolgot, amit nemrég vettem észre, amikor ez a képecske a kezembe került, éspedig azt, hogy az egész helyszín madártávlatból látszik. Innen tudom azt, hogy akkor ott, karácsony előtt néhány nappal, én két világ határán, a fák tetején jártam, és nem féltem. Azt a helyet azóta viszem magammal nappal és éjjel, éber álomban és alvó ébrenlétben, és ha körülöttem megszűnni készül valamelyik világ, akkor lekuporodom a bódé és a fodrászüzlet közé, és szelíd, láthatatlan harcossá válok a fák tetején.

Nos, kedves barátom, ennyit tudok mondani önnek erről.

Megosztás

Vélemény, hozzászólás?