Gondolatok Sváby Lajos ünnepi rajzai fölött
/Megjelent az ESŐ Irodalmi Lap 2009/4. számában/
Látogatók érkeznek. Hárman vannak, és habár láthatóan hosszú út áll mögöttük, járásuk egyre frissebb, ahogy közelednek. Bár öltözékük porlepte, látszik, hogy nem akármilyen személyek lehetnek, valamiféle előkelőségek, bizonyára. Mind izgatottabban szaporázzák a lépteiket, közben méltóságteljes mozdulattal integetnek. Már a vonásaik is kivehetők, egyikük idős, tekintélyes, ősz szakállú, a másik szép szál termetű javakorabeli férfi, a harmadik ifjú, talán nemrég lépte át a felnőttkor küszöbét. Derűs, mosolygós arcok. Ismerjük őket. A napkeleti bölcsek. A nevüket is tudjuk: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.
Nincs még egy történet, amit ennyiszer hallottunk mesélve, felolvasva, vagy dalban, amit ennyiszer láttunk volna blondelkeretes olajnyomatokon, ragyogó vitrázsablakon, tompán visszhangzó múzeumtermek veretes festményein, színes faszobrokon templomhajók mélyén, vaskos könyvek lapjain és zsibvásárban, filmvásznon és népi ünnepségen, játékboltban és zsebbe gyűrt szentképeken, de legfőképp várakozással teli gyerekálomban. Mindig ugyanaz, és mindig másként. A kisded Jézus megszületett, most épp itt, ezen a néhány rajzon, ami az asztalomon hever. Ismét eljött a karácsony.
Egy szakrális műalkotásnak mindenkor képesnek kell lennie támasztékul szolgálnia egy, a befogadó egész lényét átható kontemplatív állapot létrejöttéhez. Maga a kontempláció itt a tudat működésének egy sajátos módozatát jelenti, annak különböző fokozatait beleértve, és mint ilyen, érdemes néhány szót ejteni róla. Többé-kevésbé mindannyian találkoztunk ezzel életünk során, rövid időre ugyan, és talán spontán módon is, ám a jelentőségét kevéssé érzékeljük. Tulajdonképpen minden rádöbbenésszerű felismerés átélése mögött ez húzódik meg, amikor a kötöttségeitől megszabaduló tiszta tudat villanásszerűen megnyilvánítja önmagát: vallásos elragadtatás, szerelmi extázis, tudományos összefüggések hirtelen átlátása, vagy a gyermek ujjongása, amint rálel a kerékpáron való egyensúlyozás módjára. Némelyik példa hétköznapian egyszerű, és mégis, az egész jelenséget valamiféle rejtély övezi. A modern ember, általában véve, ha sejti is a dolog személyre szóló jelentőségét, az elérésének lehetőségeivel kapcsolatban vajmi kevés ismerettel bír, és ezt a zavart csak tovább fokozzák a piacot elárasztó kiadványok, tömegtréningek és önjelölt guruk, akik válogatás nélkül kínálják „tökéletes módszereiket” a lehető leggyorsabb „megvilágosodáshoz”. Ez természetesen korántsem volt mindig így. Anélkül, hogy e helyütt bele kívánnánk merülni azoknak a – több száz, gyakorta több ezer évre visszatekintő – hagyományos rendszereknek a tárgyalásába, melyek precízen kidolgozott és személyre szabott módszerekkel kövezték ki a tudat önfelismerésének útját, érdemes néhány dologra utalni. Az emberi kultúra, történetének túlnyomó részében, nem ismerte a szakrális és profán művészet megkülönböztetését. Ez elsősorban az archaikus szellemiségű civilizációkra értendő, és abból a tényből fakad, hogy a szakralitás az emberi lét minden részletét átitatta. Súlyos tévedés lenne azonban mindezt valamely vallás vagy egyház működése következményeként látni, minthogy azok pusztán a szükségszerűen kialakult intézményes hátterét adták annak az organikus módon felépülő közösségi tudatnak, amely az egész társadalom életét egy léten túli, ezáltal pedig az egész létet meghatározó centrumba fókuszálta. Isten, Atya, Úr, Teremtő. Az egész tapasztalható világ Őbenne volt, akármilyen névvel illették is. Az Ő cselekedete visszhangzott az ősök tettein keresztül az idők kezdetétől, és művészetté vált minden mozdulat, amit ennek a tudata áthatott. Nem létezett élet emberben Isten tudomása nélkül. Önmagam tudni annyit tett: Önmagamként tudni a világot, és Önmagamként tudni annak teremtőjét. Ez mindenkor a legbátrabbak elhatározása volt, és a társadalom tisztelete övezte azokat, akik erre a veszélyekkel teli belső utazásra vállalkoztak. Hénoch, Arjuna, Zarathustra vagy Prométeusz csak néhány annak a lénynek a nevei közül, aki „szemtől szembe látta Istent”. A hős útja túl van időn és téren, ezért mindenkor és mindenütt jelenvaló.
A kontempláció állapotának kibontakozását szükségszerűen megelőzi az elme valamely tudati tárgyra történő nagyfokú összpontosulása, azaz koncentrációja, amit legteljesebben a „tudat egyhegyűsítése” kifejezés ír le. A folyamat leginkább talán a nagyítólencse segítségével lángra lobbantott falevéllel szemléltethető, ahol is a fókuszált fény a koncentrált figyelem energiája, a falevélről felemelkedő füst pedig a kontempláció állapota megjelenésének tudatfelszabadító erejét jelképezi. A hasonlat teljessége okán azonban még két dologról említést kell tenni. Először: ha a füstcsík felemelkedése után a lencsét elmozdítjuk, mielőtt egy légáram a gócpontot lángra lobbantaná, a folyamat megszakad, és a füst elhal. A lencse fókuszra irányítása, azaz a koncentráció tárgyának tudatban való megtartása szükséges ahhoz, hogy feltámadhasson a láng, a tudat lángja, amely saját terhét önnön energiájával elégeti. Ez a meditáció. A fenntartott, szabaddá vált tiszta tudat. Másodszor: a kontempláció, mint az már elhangzott, spontán módon, tudatos szándékoltság nélkül, mintegy önmagától is kibontakozhat. Ilyenkor azonban az elme összpontosított energiáját nagy erejű vágykomplexumok irányítják, melyek fölött a tudat nem gyakorol uralmat. Ilyenkor az adott személy természetesen sokkal inkább nevezhető ezen folyamatok tudattalan elszenvedőjének, mintsem cselekvő alanyának. Az éhség, fáradtság, szexuális vágy, féltékenység, elvakult düh vagy különféle félelmek stb. túlzott mértékű felerősödése, valamint tudatmódosító szerek ellenőrizetlen használata kiválthatja az elméből önnön határainak átlépését, de ez az állapot a folyamat rendszerezett emlékképe híján nem visszaidézhető, szerencsétlen esetekben és gyakori ismétlődések következtében pedig a tudat integritásának részleges vagy teljes bomlásához vezethet. Ez természetesen nem képezi a téma tárgyát e helyütt, mindazonáltal figyelemre méltó lehet némely modern művészeti irányzat valódi értékének és jelentőségének megállapítása szempontjából.
A szépség a tökéletesség vonzása, mondja Platón, és bátran hozzátehetjük, hogy a tökéletesség Istennek, avagy az Abszolútnak a jelenléte a dolgokban, azok önnön mértéke, rendeltetése alapján. Nyilvánvaló tehát, hogy egy faragott zsámoly és egy királyi trón szépsége összehasonlíthatatlan, azt csakis ezen tárgyak saját eredeti funkciójuknak való megfelelése mértékében tapasztalhatjuk meg, az önmagukban hordozott isteni minta szerint. Így szabadulnak meg a dolgok a szükségtelen összehasonlítások kötelékeitől, így válnak a szuverén, szabad művészi cselekvés lenyomatává, és így szabadíthatja meg a tudat is önmagát a művekben rejlő isteni jelenlét kontemplálása által. Ez a valódi szakrális művészet lényege.
Nos, vajon milyen messze járunk a villódzó fényárban úszó bódék karácsonyi forgatagától, a vásári ricsajtól, pénztárgépek csörgésétől a bevásárlóközpontokban, és az egymásra acsarkodó arcoktól a túlzsúfolt nagyvárosi buszokon?
Az aluljáró fordulójában hirtelen különös alakokba botlom. Hárman vannak. Ruhájuk porlepte, járásuk mintha egyre frissebb lenne, ahogy közelítenek, miközben méltóságteljes mozdulattal kéregetnek. Ismerem őket, és a nevüket is tudom. Eljött tehát az idő, hogy visszaadjam, amit kaptam: aranyat, tömjént és mirhát. Az arcukon derűs mosoly. Tudják, hogy valahol van egy rajz, tiszta és egyszerű, amit egy mester készített, bölcs ember napkeletről és napnyugatról. Tudják, hogy ők is ott vannak ezen a rajzon, porlepte ruhában, ahol örömtől ragyogó tekintetek sugarában, újszülött, öreg arcával ott fekszik a kisded, a mennyei király, aki én is voltam valaha.