Szolnoki Művésztelep – Kert Galéria, 2007. június 7.
A helyzet meglehetősen paradox. Művészetről van szó, természetesen, ízig-vérig művészetről, akkor is, ha e szót a mai értelmében individualitás-kultuszával korszerűség-rögeszméjével és parttalanságában szemléljük, de még inkább akkor, ha jelentését a kultúra egyetemes hagyományához kapcsoljuk. E szerint a művészet cselekvés, ami a Teremtés tökéletességéből született, és ugyanoda tart. Itt található a lényeg. A művészet ugyanis nem szemlélet és nem is tárgy. A művészet teremtés, ami pedig nem más, mint a cselekvő alany, a cselekvés ősmintája. Művészetté olyan mértékben válhat valami, amennyiben cselekvése ősmintáját megközelít, a műtárgy pedig nem más, mint a cselekvés tapasztalatának dokumentuma. Jel, mérföldkő az egyetemes tudat tapasztalati terében. Az ősminta megközelítésnek eszköze a rítus, ami nem más, mint az Eredeti Teremtői Aktus megismétlése. Szükségképpen minden művészi cselekvés rituális, és minden rítus művészi is egyben, a rituális térben megjelenő dolgok pedig automatikusan szimbólumokká válnak, egymás végső soron pedig a rituális tér középpontjában lévő Alany szimbólumaivá.
A helyzet meglehetősen paradox. A festészeti megfogalmazás szélsőségesen eklektikus, a témaválasztás úgyszintén. Ipari szerkezetek, gyártelepek legkülönbözőbb használati tárgyak, játékok járművek állatok és emberek és még ki tudja mi nem bukkan fel ezeken az engramm szerű pannókon néhol már-már giccsen túli önálló ornamentikába szőve másutt emblémaszerűen rajzolódva ki az optikai inger küszöböt súroló színkombinációkból. A szem tobzódik, az értelem toporog: van itt valami trükk, kell hogy legyen mert a szándék az nem látható és mégis jelen van, érezni valahogy. Káoszról szó sincs, az összhang rafinált ugyan, de tisztán hallatszik. Tulajdonképpen ismert a képlet, hogy valaminek a jelenléte attól válik valóságossá, hogy a látható síkon hiányként jelentkezik. Akár a zenei romantika alterált hangzatainak folyondárja, amint a hangszeren meg nem szólaltatott alaphangot érzetben kirajzolja. A szecesszió formai bravúrja ez a formán túliról. Ami itt valójában szokatlan, az az hogy az elrejtés nem az egyes képfelületeken történik, hanem maguk a képek között. Távolba szakadt testvérek kódolt nyelve hallatszik itt az illetéktelenek távoltartására.
A helyzet tehát meglehetősen paradox. A cselekvő Alany létrehozta birodalmát, a rituális teret. A világ dolgai hierarchikus organikus rendben szerveződnek körülötte. Ami most történik, az a cselekvés energiájának áthelyezése a figyelem szintjére. Az egyetlen pont, ahonnan a rituális tér valamennyi szimbólum-láncolata átlátható a középpont maga. A cselekvő alany figyelmét sorban a szimbólumláncokra irányítja, azok pedig egymás után oldódnak fel benne. A figyelemhez rendelkezésre álló energia ezáltal mind nagyobb lesz így egyre rejtettebb szimbólumláncok kerülhetnek beazonosításra. A harc most már a legmakacsabb azonosítatlan területek integrálásáért folyik. Küzdelem azzal, aki valójában én magam vagyok.
A helyzet tehát meglehetősen paradox. Georgius képeivel kapcsolatban természetesen művészetről beszélünk, a szó legszorosabb és legtágabb értelmében, azonban itt többről van szó. A képek szimbólumláncait lépésről-lépésre feltáró néző előtt egy sajátos harcmodor módszertana kezd kirajzolódni. Egy olyan szellemi harcmodoré, amely tétovázás nélkül építi be eszköztárába a meghódított területek szimbólum-fegyvereit, a felettük gyakorolt legitim uralom által hitelesítve újabb és újabb váratlan összefüggések létrehívását. A rituális tér visszahódított területein immár nincs szükség a harcra az irányított figyelem ereje a tiszta szemlélés irány és szándék nélküli terébe olvadhat.
Ebben a kristálytiszta térben ahol nincs irány és nincs szándék egyetlen dolog van csak az alázat. Apja a komolyság, anyja a játék.
A műgond amellyel Geirgius festményei felületét kialakítja már egyfajta áhitatot tükröz bepillantást engedve számunkra az elmélyült szemlélődés birodalmába.
A művészet mint rituális cselekvés vegytiszta módon már Georgius nyolcvanas évekbeli perfomanszaiban és komplex művészeti projektjeiben megjelenik. Azonban tévedés lenne ezekben az erre az időszakra oly jellemző lázadásra késztető energiák meder keresésék látni csupán. A hangsúly itt azé a rend teremtő erőé amely képes a végletekig profanizálódott ipari civilizáció tárgyi elemeit emblémákká csupaszítani majd pedig a hagyomány mítoszaira emelni. A vizuális motívumok szimbólumrendszerekké érlelése azután Georgius festészetének kulcsjelenségévé válik. A szecesszió eszköztárából átemelt organikus hierarchikus képi struktúrák időtlen esztétikája hivatott életet lehelni a csikorgó gépekbe, mintegy új küldetéssel látni el a minden értelemtől megfosztott életeket. Ez tehát a folyamat, ahogyan a pusztítva teremtő sívai princípium Georgius keze nyomán működésbe lép.
Kedves látogató! Első megközelítésben tehát érthető módon paradox a helyzet. A szem tobzódik, az értelem toporog. Zavarba ejtő, ám a lét véglet között szokás szerint ott ül a szív, amely kisvártatva megadja a választ. A testvérképek szupertitkos kalóznyelvétől vízhangzó kiállítási teret egyszerre megindítóan ismerős otthonos levegő járja át. Ugyanez a levegő ez, mely kisvárosi szobában ül, valamikor évtizedekkel ezelőtt, ott, ahol egy fékezhetetlen gyerekkéz tarka matricákat ragaszt füzetre tolltartóra bútorra öreg zongorára, mindenféle színeseket válogatás nélkül, repesve. A szem tobzódik, az értelem toporog, és nézem ahogy a szoba kiállítássá alakul, rituális térré, tele felbecsülhetetlen matricával, jelekkel valaki számára majd, évtizedek múlva, aki talán én vagyok.